Történetek

Keresztény történetek amelyekben Istennel való találkozás van a központban. E találkozások által ismerjük fel bűneinket, jellembeli hibánkat ls tanulunk azokból. Inspiráló történetek, események, illusztrációk gyűjteménye.

 

Imádkozz és higgy!



Egyszer volt, hol nem volt, élt egy ember valahol az erdő szélén. Annyira szegény volt, hogy nem tudott már a családjának sem enni adni, így hát elindult vadászni. A vállán a régi puskája, és a táskájában az utolsó 3 golyó hozzá. Amint sétált megpillantott egy nyulat. Abban a pillanatban megtöltötte puskáját, és lőtt. Elhibázta! A nyúl elszaladt, így hát bandukolt tovább.

Kis idő elteltével észrevett egy mókust a fa tövében. Rálőtt, de újfent célt tévesztett. A mókus elmenekült. Egyetlen töltényével hátra, tovább folytatta útját az ember.

Néhány óra séta után meglátott egy fácánt az egyik fa ágán. Mivel csak egyetlen golyója maradt így hát óvatosan felemelte a puskáját, amikor egy hangot hallott.

„Először imádkozz, és higgy bennem! Majd tartsd a cél felé a puskád.”

Ebben a pillanatban feltűnt a látómezejében egy szarvas. A puska csövét levéve a fácánról, célba vette a több hússal kecsegtető állatot. Óvatos célzás és méregetés után sziszegés ütötte meg a fülét. Lenézett a lábához és egy hatalmas mérges kígyót vett észre közvetlen maga mellett. Átgondolva helyzetét, hogy mentse életét a puskát a fenevadra fogta. Majd a hang újra megszólalt.

„Először imádkozz, és higgy bennem! Majd tartsd az eredeti célra, a fácánra a puskád!”

Az ember úgy döntött, hogy hallgatni fog a hangra a fejében, így hát elmormolt magában egy imát és bízott benne, hogy nem esik bántódása, ha a madárra lő. Cél, tűz! A golyó keresztülment a fácánon, abból kicsapódva és a fáról lepattanva eltalálta a szarvast, ami a madárhoz hasonlóan holtan esett össze. A puska hatalmas ütése nyomán az emberünk hátralépett egyet egyenest a kígyó fejére.
Mire észbe kapott csak azt látta, hogy a fácán, a szarvas és a kígyó is halott. Felnézett az égre és köszönetet mondott. Volt mit ennie a családjának, és az élete is megmenekült.

A történet tanulsága:
Imádkozz, és higyj mindig, mielőtt bármit csinálsz. Tartsd szem előtt a nagy céljaidat, valósítsd meg őket, és bízz Istenben! Soha ne hagyd, hogy a rosszakarók meggátoljanak abban, amiben hiszel, amit el szeretnél érni! Küzdj, harcolj, higgy és bízz!

Máté 7:7,
Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek!

 

Sorsdöntő felismerés

Mert úgy  szerette  Isten a  világot




Élt egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol az Istenbe vetett hitről és a vallási ünnepekről, köztük természetesen a karácsonnyal. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hit szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére. Egy havas karácsony estén a feleség és a gyerekek a falusi gyülekezet karácsonyi istentiszteletére készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.

- Ez a történet csak egy mese - mondta - miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a Földre? Teljesen nevetséges! Hogyan hihetnek ebben ennyien?!

A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak. Kint esett már a hó.
Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen égő tüzet. Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak. Ezt hallhatta korábban.

A férfi megsajnálta az állatokat és segíteni akart rajtuk. Az istálló tökéletes hely lenne nekik, gondolta. Meleg és biztonságos. Ott tölthetnék az éjszakát és biztonságban megvárhatnák a vihar végét. Miután ezt kigondolta, odament az istállóhoz és tágra nyitotta az ajtaját. Megállt és figyelt, azt remélve, hogy a madarak észreveszik az istállót és bemennek. A ludak azonban csak ide-oda repkedtek céltalanul és úgy tűnt, egyáltalán nem vették észre az istállót, illetve, hogy mit jelenthet az épület számukra. A férfi megpróbálta magára terelni a madarak figyelmét, de ettől csak megijedtek és messzebbre húzódtak. Ekkor bement a házba egy kis kenyérért. Morzsává szaggatta és egy csíkban elszórta a bejáratig. Még mindig nem értették meg, mit akar. Most már kezdett elfogyni a türelme. A madarak mögé lopódzott és megpróbálta az istálló felé terelni őket, de csak még jobban megijedtek és a szélrózsa minden irányába repültek, csak éppen az istálló felé nem. Akármit tett, egyszerűen nem tudta elérni, hogy az istállóba terelje őket, ahol melegben és biztonságban lehettek volna.

- Miért nem követnek engem? - morfondírozott magában türelmetlenül. - Nem látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?"

Addig törte a fejét, míg rájött, hogy a madarak soha nem követnének egy embert.

- Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket. - mondta ki hangosan. Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték.

A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: ,,Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!" Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. ,,Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!" Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen.
Mikor ezt felismerte, hangos zokogás tört fel belőle. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját:

- Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!

Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta fejében. Végre rájött, hogy miről szól a karácsony és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt.

 

Pontosan erről szól a történet. A világmindenség teremtője annyira szeretett bennünket, hogy lejött a Földre ember alakban megmutatni nekünk, hogyan menekülhetünk meg.

János 3.16

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.


Filippi 2.6-8

"mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig."

Isten csodásan működik



Egy királynak volt egy minisztere, aki minden alkalmas és alkalmatlan helyzetben azt mondta: "Isten csodásan működik." Egy idő után a király olyan sokszor hallotta ezt a mondatot, hogy már elege lett belőle.

A király és minisztere vadászatra indultak. A király lőtt egy szarvast. Mindketten éhesek voltak, így tüzet raktak és megsütötték. A király nekilátott az evésnek, de a nagy sietségében levágta egy ujját. A miniszter most is azt mondta: "Isten csodásan működik."

A királynál most már betelt a pohár. Elbocsátotta miniszterét és megparancsolta neki, hogy tűnjön el a szeme elől. A miniszter elment. A király, a szarvassülttel jóllakva, elaludt.

Vad rablók, Kali istennő imádói törtek rá. Megkötözték, fel akarták áldozni istennőjüknek - majd elfogyasztani. De az utolsó pillanatban észrevette egyikük, hogy a királynak hiányzik egy ujja. A rablók tanácskoztak, és úgy találták: "Ez az ember nem tökéletes. Hiányzik egy testrésze. Istennőnk csak tökéletes áldozatot kaphat." Így futni hagyták. 

A király visszaemlékezett minisztere szavaira: "Isten csodásan működik." És megértette, hogy ebben az esetben is igaza volt. Bűnösnek érezte magát, hogy száműzte, és megparancsolta, hogy keressék meg. Hosszú idő után rátaláltak. A király bocsánatot kért tőle és kérte, álljon újra szolgálatába.
 

A miniszter azt válaszolta: "Nem kell bocsánatot kérned. Hálás vagyok, hogy elküldtél magadtól. Különben engem áldoztak volna fel a rablók. Nekem megvan minden ujjam. Isten csodásan működik."

 

forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/news/isten-csodasan-mukodik/

A mennybe megyek

A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úticsomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt:
 - Nincs jegyem.
Erre a következő beszélgetés alakult ki:
- Hova utazol hát?
- A mennybe megyek - hangzott a válasz.
A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt:
- Igen? És ki fizeti a vonatjegyet?
- Az Úr Jézus - felelte a kislány, és hozzáfűzte: - Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta?
- Azt hiszem nem - válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívűsége. - De miből gondolod?
- Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon utazik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? - kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta.
Megindult hangon válaszolt:
- Volt egy kislányom, körülbelül olyan idős, mint te, de már meghalt. Talán ő is a mennybe van.
- És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? - kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitől. Valaki ezt mondta:
- Ez egy angyal!
- Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. - Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat:
- Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül.
- Édesanyád biztosan jó asszony volt - szakította félbe az egyik utas a kislányt.
- Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten; és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bűneiket.
- A kislány kék szemét a kalauzra emelte: - De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézusban?
A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így
felelt:
- Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebből a gyermekből? - Komolyan aggódott miatta.
Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek: - Mit mondjak a kislányának, ha találkozom vele a mennyben? Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de később eljön őt meglátogatni?
Azaz utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Később azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végződött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Előzőleg semmit sem mondott nekik tervezett "mennyei útjáról".

Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tűnődnünk ezen: Mi a megfelelő vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az úticélunk?

forrás: http://havannacsoport.hu

 

Kovács András: Bernát dicsősége



Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt.

Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek.
Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje.

Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el, gazdáját.
Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.

A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelműt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját? Ugye milyen csúnya állat? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.

Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.

Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kilopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülni, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.

Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hirtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a parti fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe.

Társai rémülten futottak a falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.

A nagy kiáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyik leggonoszabb csúfolóját, Máriót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt.

"Menteni!" - volt az első gondolata.

Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit?
Én csak egyiket tudom megmenteni."

Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...

Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kimerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.

Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek sorozata.
A faluban mindenki tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki

a kép forrása: http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=1951