Havanna csoport

Útkövetés

Véletlenszerű képek

BIZONYSÁG ÉS HÁLAADÁS

ARCHIVÁLT CIKKEK

ÚJ BEJEGYZÉSEK

LÁTOGATÓ STATISZTIKA

Oldalmegnyitások számláló indult: 2008.febr.

 

 

Mystat számláló indult: 2013.03.15.

ÜZENET küldése

99 után melyik szám következik?
Email:
Tárgy:
Üzenet:

BEJELENTKEZÉS

Jelentkezzen be, vagy regisztráljon új fiókot

Online felhasználók

Oldalainkat 195 vendég és 0 tag böngészi

A halál fotósa

Kevin Carter Szudánban készült fotója

 

 

Kevin Carter dél-afrikai fényképész volt, és 1993-ben az éhező Afrikát járva készítette nagy hatású felvételeit. Szudánban egy ízben megdöbbentő jelenetre figyelmes: lesoványodott, három-négy éves forma kislány hanyatlik a porba, miközben a háttérben éppen egy keselyű várja csont-bőr áldozata halálát. A fotó valódi mestermunka, nemcsak az adott helyzet puszta rögzítése, de az egész fekete kontinens segélykiáltásaként is felfogható drámai üzenet.

A történetnek azonban nincs vége. A kép rögzítése után Carter ugyanis nem nyalábolta fel a kislányt, hanem sorsára hagyta. Pedig - amint ezt később élelmes újságírók kiderítették - az eset helyszínétől mindössze egy kilométerre az ENSZ élelmiszert osztott egyik táborában. Talán túlélte volna a kislány, talán nem, a dél-afrikai fotós mindenesetre nem adta meg a túlélés esélyét embertársának. Magatartására még az sem mentség, hogy reménytelennek látta a gyermek helyzetét, esetleg több haldokló is lehetett a helyszínen. Meg lehet érteni, elfogadni azonban aligha védekezését, miszerint akkoriban arra intették az Afrikában dolgozó fotósokat, hogy ne érintsék meg az éhezőket, mert halálos betegségeket terjeszthetnek.

Aztán a New York Times közölte a képet, Kevin Carter megkapta a Pulitzer-díjat, a világ jóllakott része pedig Szudánról kezdett beszélni. Ez a fotó is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Afrikától távol élők pontosan megértették az éhező százmilliók tragédiáját. Cartert azonban kezdettől fogva érzéketlenséggel és nyerészkedéssel vádolták, és ő megroppant a támadások súlya alatt. Néhány hónappal a nevezetes fotó megszületése után öngyilkosságot követett el.

Harmincnégy évet élt. Búcsúlevelében azt írta, nem tud szabadulni a kislány emlékétől, álmában egyre kísértik az éhezők, és képtelen legyűrni lelkiismeret-furdalását. Szudáni útja idején keletkezett naplófeljegyzései között pedig a következőket találták: "Édes Istenem, ígérem, hogy soha többé nem hagyom veszendőbe menni az ételem, bármennyire nem ízlik nekem, és bármennyire tele is vagyok. Imádkozom, hogy legyünk sokkal érzékenyebbek a minket körülvevő világgal, és ne vakítson el saját önző természetünk és érdekeink. Remélem, hogy ez a kép örökké emlékeztetni fog minket arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, és sosem szabad semmit eleve adottnak vennünk. Mondj el egy imát a szenvedőkért, legyen bárhol a világon, és küldd el ezt a baráti emlékeztetőt másoknak. Nézd meg, és gondolkodj el rajta, mielőtt panaszkodnál az életedre, és az általunk naponta elpocsékolt ételre. Ígérd meg ma: soha többé nem hagyok ételt kárba veszni!"

Mindehhez csak egyetlen mondatot fűzhetünk hozzá. Bibliai igéről van szó: "Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall?"

Forrás: ismeretlen helyről másolva

Bocsássatok meg amiért ezzel a fenti fotóval felhívom a figyelmeteket! Amikor az oldalt megnyitottam még nem tudtam, hogy találkozni fogok ilyen megdöbbentő felvétellel. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Üzenni akar !Kéri, hogy vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. Én töredelmesen bavallom, hogy nem tettem semmi különöset. Néha megsegítem a rászorulókat. És ha valamilyen étel nem izlik akkor ott hagyom, esetleg kidobom.Napokkal ezelőtt találkoztam azzel a képpel, sajnáltam a gyermeket de tudomásul vettem, hogy vannak ilyen helyek ahol még ez megtörténik. És most belém markolt a vád - mi is ilyenek vagyunk, ennyire közönyösek ?

***


CHICKEN A LA CARTE http://www.youtube.com/watch?v=sdBeew8yhjE&feature=player_embedded

 

Elgondolkodtató film. Ami nekünk szemét,azoknak akik megélhetési gondokkal küszködnek az egyetlen táplálékforrás.

Megkérdezzük magunkról," hogy van gyomruk megenni ami mások már megrágtak, otthagytak?"

De kérdezzük meg azt is, hogy van gyomrunk ilyet tenni!


Olvasói reagálás

 

Kedves Tesók!

Nagyon igényes és szuper a honlapotok.

Nagyon jó volt böngészni rajta és öröm járt át, hogy ilyen tesóim vannak, akik a talentumjaikat nem engedik veszendőbe, hanem forgatják.

Külön megfogott a Bácsi Pisti hozzászólása a szudáni fotóhoz.

Egyik alkalmunkon (még a táborok előtt) ezt be kellene mutatni (a cikkel együtt) a gyülekezetnek is.

Anyám úgy tanított, hogy az áldott ételt nem szabad soha kidobni a szemétbe. Többször szedhettünk ételt, de nem mértéktelenül, a tányérunkon nem maradhatott.

Ha megmaradt, azt anyám valakinek odakínálta. Mindig volt aki szívesen megette. Ha mégis megmaradt, azt valamelyik szomszédunk háziállata megkapta.

Ezt a neveltetést adtam tovább a gyerekeimnek is, ami a külön családi életük elején még működött valahogy, de ma már sajnos nem.

A táborokban, konferenciákon fizikai rosszullét fog el, amikor látom a rengeteg étel szemétbe öntését. Ez különösen igaz a vajtai gyerektáborra. Amelyikőtök még nem volt ott, az elképzelni sem tudja. A felbontott, de meg sem kóstolt joghurttól a ki kért, de meg sem piszkált ételig minden szemeteszsákokban végzi.

Oh, mennyire csodálom azért Iványi Gábort, aki bármilyen rendezvényük után összecsomagolja a megmaradt ételt és kiviszi a hajléktalanoknak!

A mértékletességre a gyerekeket nekünk kellene tanítani.

Mit tettem én, hogy valami változzon? Jó kérdés.

Hááát nem sokat.

A sajátjaimnak nem engedtem meg, addig kínálgattuk körbe minden helyiségben, amíg akadt jobb étvágyú férfiember vagy fejlődő kamasz, aki elfogadta a „nemszeretem ételt”.

Sokat gondoltam rá, hogy kihirdetjük, hogy mindenki csak annyit kérjen, vegyen el, amennyit bizton meg tud enni. Ha előtte benasizozott vagy nem szereti, hagyja a tálaló pulton. A maradékot úgyis megkapják a repetázók, de ha még igy is marad….

Talán a helyi pap vagy az önkormányzat tud olyan szegényebb családot, ahol nagyon örülnének a ki nem kért, megmaradt ételeknek, ha elvinnénk.

De arra is gondoltam, hogy ez úgysem megoldható, mert a személyzet nem engedné meg. Meg azután nincs idejük arra, hogy megvárják amíg becsomagolnánk, az eredeti csomagolásút (pl. vaj. Kefír, joghurt, stb.) másnap is feltálalhatják, minek adnák oda.

Arra is gondoltam, hogy olyan sokat dolgoznak a tábor vezetői, a szolgáló testvérek, hogy ezzel a problémával nem zargathatom őket.

Eszembe jutott az is, hogy sok szülő és talán gyerek is lázadna, hogy a kifizetett mennyiséget megkapja, az ő dolga, hogy kidobja.

Mit fogok tenni? Hááát?

Az a kép mindenesetre nem hagy nyugodni, pedig de sok ilyet láttam már.

Talán táborozás előtt a biliaköri tanítók is megmutathatnák a csoportjaiknak, mi meg a gyülekezetünknek.

Imádkozom. Ha úgy érzitek támogassatok benne ti is, hogy legyen bátorságom egyedül vagy veletek azt tennem amit Isten elvár, és nem azt, ami az emberek véleménye.

Köszönöm, hogy meghallgattatok. Az Úr Jézus áldja meg munkálkodásotokat!

Testvéri szeretettel : Mayerné Györgyi

Feladó: Mayer Józsefné

Tárgy: Dicséret és köszönet

Érkezett: 2008.04.28. 15:06