Havanna csoport

Útkövetés

Véletlenszerű képek

BIZONYSÁG ÉS HÁLAADÁS

ARCHIVÁLT CIKKEK

ÚJ BEJEGYZÉSEK

LÁTOGATÓ STATISZTIKA

Oldalmegnyitások számláló indult: 2008.febr.

 

 

Mystat számláló indult: 2013.03.15.

ÜZENET küldése

99 után melyik szám következik?
Email:
Tárgy:
Üzenet:

BEJELENTKEZÉS

Jelentkezzen be, vagy regisztráljon új fiókot

Online felhasználók

Oldalainkat 85 vendég és 0 tag böngészi

Gyermekhez szólt az Isten

Az egyik legkedvesebb ószövetségi történet számomra Sámuel meghívása. Valahányszor kezembe kerül, mindig meghat a gyermek Sámuelnek az Úrral való első találkozása. Azt olvassuk (1Sám 3,1), hogy Isten abban az időben nem szólt a választott néphez. S ez így van ma is. Akkor egy gyermek kellett ahhoz, hogy meghallja az Úr szavát. Ma is azt mondjuk, hogy már nincsenek csodák, ma már Isten nem szól úgy hozzánk, mint régebben. Persze, ha nincs, aki meghallja őt, akkor a legkönnyebb azt a kifogást emelni: ma már nem szól...


Egy gyermek ártatlansága, egyszerűsége, kicsinysége kell hozzá, hogy meghallja. Talán így válik érthetővé Márk evangélista kijelentése: "Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda" (Mk 10,15).

Szintén Sámuel első könyvében olvassuk (3,2), hogy Éli szeme már gyengülni kezdett: nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is, hiszen elnézte fiainak bűnét, többre tartotta fiait, mint az Urat (2,29). A megfáradt szemű és lelkű ember, aki megalkuszik a bűnnel és hozzászokik, képtelen befogadni az Úr szavát.

Sámuel módjára meghallani napjainkban az Úr hangját nem is olyan könnyű. Látjuk azonban ebből a szentírási szakaszból, hogy akkor sem volt könnyebb, mint ma, amikor hihetetlen zajban élünk. Gondolhatunk az írott és elektronikus média harsogására, az utcán lévő óriásplakátokra, melyek a létükkel ordítanak, s ami alól szinte egyikünk sem tudja kivonni magát - így nem könnyű megnyitni lelki füleinket.

Pedig Isten a csend barátja, a város zaján keresztül nemigen jut át az ő hangja. Ezért fontos, hogy a csend csodája naponta része legyen életünknek. Egy idős falusi asszony, plébánosa javaslatára részt vett egy többnapos lelkigyakorlaton. Mikor visszatért, és megkérdezték tőle, mi ragadta meg leginkább, azt válaszolta: a csönd. Pedig falun élő idős emberre nem a zajos élet a jellemző.

A csend megtisztít, rátalálunk ott a ránk várakozó Istenre és az ő akaratára. Persze félünk a csendtől. Ismert médiaszemélyiség nyilatkozta, hogy valahányszor beül az autójába vagy otthon belép a lakásba, első mozdulatával a magnó vagy a tévé kapcsolója felé nyúl. Félünk a csendtől, mert ott önmagunkkal is találkozunk, s ettől mintha sokan nagyon félnének. Inkább nyúlnak az érzéstelenítő, kábítószerként használatos zajkeltő eszközökhöz.

De sokszor az imáink sem jobbak. Folyton mi beszélünk, "szórakoztatjuk Istent", még csak véletlenül sem engedve, hogy válaszoljon kérdéseinkre. A mi imáinkra talán ez a legjellemzőbb: "Figyelj, Uram, mert szól a te szolgád!"

Teréz anya szavai jutnak eszembe: "Mindig fontosabb az, amit az Isten mond nekünk, mint amit mi neki." Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem érdekli őt az én mondandóm. Ahogy az édesanyát minden érdekli, ami gyermekével történik, úgy őt is. De milyen gyermek az, aki állandó monológot folytat, és időt sem enged a szülőnek, hogy tanácsával ellássa, féltő szeretetével körülvegye.

A csend küldetést ad. Názáret csendje után - a mai evangélium szerint - Jézus elkezdi nyilvános működését. Adja Isten, hogy családjaink légköre egyre inkább hasonlítson a názáreti otthon csendjére, amelyben a felnövekvő gyermekek rátalálnak Isten jelenlétére, meghallva az ő finom, halk hangját. Hogy rátalálnak igazi önmagukra, identitásukra, és arra a küldetésre, melyet az Úr rendel számukra.

Gáspár István

forrás: Új ember

bacsipista, 2008.06.24.