Havanna csoport

Útkövetés

Véletlenszerű képek

BIZONYSÁG ÉS HÁLAADÁS

ARCHIVÁLT CIKKEK

ÚJ BEJEGYZÉSEK

LÁTOGATÓ STATISZTIKA

Oldalmegnyitások számláló indult: 2008.febr.

 

 

Mystat számláló indult: 2013.03.15.

ÜZENET küldése

99 után melyik szám következik?
Email:
Tárgy:
Üzenet:

BEJELENTKEZÉS

Jelentkezzen be, vagy regisztráljon új fiókot

Online felhasználók

Oldalainkat 185 vendég és 0 tag böngészi

Felruházás mennyei erővel (Zac Poonen)

Zac Ponnen

                Zac Poonen

 


 
2009. március
 
A  Szent  Szellem  az  Újtestamentumban  Isten  trónjától  eredő  és  a  Földre  ömlő  folyamként  van ábrázolva (Jel. 22,1; Csel. 2,33).

A Szent Szellemmel való megkeresztelkedéshez állandóan e vízesés alatt  kell  lennünk.  Jézus  azt mondta,  hogy mindazok,  akik  szomjasak, Őhozzá mehetnek,  és  Szent Szellemet vehetnek, és így belsejükből élő víznek folyamai ömlenek (Ján. 7,37).

Tapasztalat  szerint  a  hívők  általánosságban  inkább  egy  kézi  pumpához  hasonlóak,  akik  erőlködő életükkel az áldásnak csak néhány cseppjét pumpálják ki  száraz  szívükből. Ennek azonban nem kell így  lennie. Ha  száraz  állapotunkat  az Úrhoz  vinnénk, másképp mennének  a  dolgok.  Istennek  az  az akarata  életünkre  nézve,  hogy  mindenre,  amivel  kapcsolatba  kerülünk,  áldás  folyamai  ömöljenek belőlünk ki.

Ehhez  az  az  első  lépés,  hogy  ismerjük  be  szegénységünket. Sok  hívőt  tartanak rabságban  szavakon való  balgatag  érvelések,  viták.  De  a  mennyei  erő  az,  amire  szükségünk  van,  nem  pedig  precíz kifejezések  meghatározásával  való  foglalkozás. Mit  segítenek  rajtunk  a  pontos  szakkifejezések,  ha nekünk  a  csontjaink  vannak  kiszáradva.  Sokkal  jobb  a  becsületesség,  az  Istenhez  járulás,  annak bevallása, hogy az áldás  folyamai nem  folyhatnak át  rajtunk. Ha ezt az első  lépést megtettük, akkor bízhatunk  benne,  hogy  Isten  megadja,  amit  kérünk.  Mindaz,  amire  szükségünk  van  a  Szent Szellemben való keresztséghez: a szomjúság (azaz forró vágy, ami Istent dicsőítő óhajból született) és
hit  (azaz  feltétlen bizalom, hogy  Isten megadja nekünk azt, amit megígért). Kérjük hát szomjazva és hittel ezt a mennyei erőt, és akkor Isten nem tagadja meg kérésünket.  

Az első apostolok mindent elhagytak  Jézus követéséért. Mindazáltal várakozniuk kellett még ahhoz, hogy  a  Szent  Szellemben  is  megkeresztelkedhessenek,  hogy  azután  végezhessék  Istentől  rendelt szolgálatukat.  Magának  Jézusnak  is  szüksége  volt  felkenetnie  Szent  Szellemmel  és  erővel,  hogy kimehessen,  és  nyilvános  szolgálatát  tehesse  (Csel.  10,38).  Ha  még  Neki  is  szüksége  volt  erre  a keresztségre, mennyivel  inkább  szükséges  az nekünk.  Jézus  szólt  az  apostolainak, hogy maradjanak Jeruzsálemben,  mígnem  „felruháztatnak  erővel”  (Luk.  24,49).  És  közvetlen  mielőtt  felment  a Mennybe, még egyszer megmondta nekik, hogy amikor a Szent Szellem  leszáll reájuk, „erőt fognak
kapni” (Csel. 1,8). Pünkösd napján a Szent Szellem kitöltetett rájuk. És akkor ezek a félénk emberek azonnal átváltoztak az Úr bátor, izzó bizonyságtevőivé (Csel. 2,1-4). Amit ők kaptak, pontosan az volt, amit  Jézus  nekik  ígért:  erő.  Ahhoz,  hogy  hívő  életet  élhessünk,  nekünk  sem  csak  tan(ítás)ra  van szükségünk,  hanem  Istentől  kapott  erőre  életünkben.  A  Szent  Szellembe  való  keresztség  adja számunkra is az istenfélő, hívő élet erejét a szolgálathoz.

A Szent Szellem az Írásban a szélhez van hasonlítva. A szél pedig különböző időkben különbözőképp fúj.  „Így  van  mindenki,  aki  Szellem  által  született”  (Ján.  3,8).  Emiatt  lehet  a  hívőknél  külsőleg különböző  a  Szent  Szellem  általi  keresztség megtapasztalása. Ami  valójában  számít:  az  az  ajándék belső ereje. Isten e Szellem által az ’erőnek ajándékait’ adja számunkra, ami által Őt mi  ténylegesen szolgálhatjuk,  hogy  a  gyülekezetet, mint Krisztus  testét,  építsük.  Viszont  Ő  az,  Aki  meghatározza mindegyikünknél, milyen ajándékot kapjunk.

A  prófétálás  (az  írásmagyarázás  erőteljesen  felhívó,  ösztönző  és  vigasztaló  képessége)  a leghasznosabb ajándék (1.Kor. 14,1-5). Van még azután a tanító, a gyógyító, az intő, az adakozó, a vezetői,  stb.  szolgálat  (Róma 12,6-8; 1.Kor. 12,8-10). Az  ismeretlen nyelveken  szólás képessége  (a nyelveken  szólás  ajándéka)  olyan  ajándéka  Istennek,  ami  lehetővé  teszi,  hogy  Őt  értelmünk  és anyanyelvünk határain túl imádjuk és magasztaljuk.

Ha még nem vagy megkeresztelkedve Szent Szellemmel, keresd  Istent, és kérjed a születési jogodat.
Azt  is  kérd,  hogy  megnyerjed  annak  a  bizonyosságát  is.  (Ha  tehát  ti  gonosz  létetekre  tudtok  jó ajándékot  adni  gyermekeiteknek,  mennyivel  inkább  fog  mennyei  Atyátok  Szent  Szellemet  adni azoknak,  akik  kérik  tőle…..nincsen,  mert  nem  kéred”  (Luk.  11,13;  Jak.  4,2). 

Tejes  szívünkből kiáltsunk  az  Úrhoz,  úgy,  mint  Jákob  szólt  Penielnél:  „Nem  eresztelek  el,  míg  meg  nem  áldasz” (1.Móz.  32,26).  Isten  nem  személyválogató.  Amit másnak megtett,  neked  is megteszi.
Még ma  is megjutalmazza  azokat,  akik Őt  nagyon  keresik  (Zsid.  11,6). Ő még  inkább adná a Szent Szellemet teljességében, mindazoknak, akik azt az Ő dicsőségére vágynák.
 

 

Forrás:  
Christian Fellowship Church – Bangalore, India  
www.cfcindia.com
 

bacsipista, 2011.06.16


 

 

Zac Poonen: Alázatos élet

 

Amikor az ember a teremtés csodáit szemléli, megláthatja Isten dicsőségét (Zsolt. 19,1). Milliárdnyi csillag található a világegyetemben, a távolságokat pedig millió fényévekben mérik. A mindenség oly nagy és oly tágas, hogy az emberi értelem fel sem foghatja.

Ugyanakkor ennek az óriási Univerzumnak minden darabja atomokból tevődik össze, amik olyan kicsik, hogy az emberi szem nem képes észrevenni, és ezekben ismét elektronok százai keringenek.

Milyen nagy a mi Istenünk!

De Krisztus tanítványai számára Isten nagysága nem csak az Univerzum csodáiból látható meg, hanem sokkal inkább abban az alázatban, amely Isten Fiát arra indította, hogy önmagát megüresítse, a mi hústestünkben jöjjön el, hasonlóvá legyen az elesett emberhez, és megváltson bennünket.

„az Ige (hús)testté lett és itt sátorozott közöttünk és szemléltük dicsőségét”, mondja Ján. 1,14. Ehhez még hozzátehetjük: Oly dicsőségét, mely a teremtés dicsőségét messze felülmúlja.

A Menny nagy Királya eljött hozzánk, emberekhez, és hozzánk hasonlóan emberi testben lakott. Nem felemelkedetten, hanem igazi alázatban, mindenben hasonlóvá tette magát hozzánk (Zsid. 2,17).

Az Úr Jézus dicsőségét még jobban meglátjuk az Ő alázatában, mint azokban a csodákban, amiket tett. Az Ő alázatának a dicsősége az, amit számunkra elsőként akar megmutatni a Szent Szellem. És mindenekelőtt ezen a területen kell Jézus lábnyomaiban járnunk.

Mielőtt Jézus – mint ember – ezt a tiszta és szeretettel teljes életet élte a Földön, megalázta magát.  Ez volt az első lépés. Ez legyen nálunk is az első lépés.

Jóval előbb, mint ahogy Jézus a Földre jött, volt egy Isten által teremtett kerub, tökéletes bölcsességben és szépségben, akit Isten az angyalvilág fejévé tett. De a büszkeség megfogta, és nem elégedett meg a maga részével, megpróbált Isten fölé emelkedni (Ez. 28,12-19; Ész. 14,12-15). E büszkeség által behozta Isten teremtésébe a bűnt, és Isten levetette a Mennyből, és Sátánná lett. A büszkeség tehát a bűnnek és az Univerzumban található rossznak a gyökere.

Ádám is megfertőződött ettől az engedetlenségtől, és Ádám minden gyermeke most már ezzel a „fertőzéssel” születik.

Azért, hogy az embert ebből az állapotból megszabadítsa, alázta meg magát Jézus. Ahogy a bűn eredete a Sátán büszkeségében volt, úgy a mi megváltásunk eredete pedig Jézus alázatában van. Csak annyi részünk van Jézus gondolkodásmódjából, amennyi részünk van az Ő alázatából – nem több. Ez a csalhatatlan mércéje a Jézust kiábrázoló szellemi növekedésnek.

Jézusnak a Menny dicsőségéből e Földre lejövése, az Ő alázatának a csodálatos kinyilvánítója. A továbbiakban pedig az is írva van róla, hogy emberként is megalázta magát (Fil. 2,8). „Testvéreihez mindenben hasonlóan” (Zsid. 2,17) foglalta el, mint az összes többi ember, a helyét Isten előtt.

Andrew Murray ezt írja: „Minden ember fő törekvésének és legfőbb céljának annak kellene lenni  – ami egyszersmind egyetlen boldogsága és beteljesedése most és az örökkévalóságban –, hogy önmagát üres edényként mutassa be, ajánlja fel Istennek, úgy hogy Isten lakhasson benne, és az Ő ereje és jósága nyilvánulhasson meg. Az alázat nem olyan valami, amit mi hozunk Istennek, vagy amit Ő ad nekünk. Ez teljes semmiségünknek a tudata, hogy Isten minden legyen.”

Ez az a hely, állapot, amelyet Jézus elfoglalt, amikor a Földre jött. Megalázta magát (Fil. 2,8).

 

A világi nagyságot és dicsőséget az ember pozíciója, gazdagsága, fizetése, képesítése, családi állapota, stb. alapján határozzák meg. Mennyire más Isten dicsősége, amit Jézusban láthatunk! 

Jézus volt az egyetlen, akinek lehetősége volt, hogy maga válassza ki, hogy melyik családba szülessen. És mit választott? Nem befolyásos, gazdag családot, hanem egy egyszerű ácscsaládot egy Názáret nevű helységben (amiről azt mondták az emberek: „Mi jó származhat Názáretből!” (Ján. 1,46). Jézus azt is kiválaszthatta, milyen körülmények között szülessen meg. És mit választott? Egy jászolt az istállóban!

Olyanná lett, aki mindenki alatt van, hogy mindenki szolgája lehessen. Csak az tud felfelé emelni, aki a többiek alatt van.

A Szent Szellem átváltoztat bennünket elménk megújulása által (Róma 12,2), úgyannyira, hogy Krisztushoz hasonló alázatunk lehet. Csak ha valóban kisebbek és magunkat alacsonyabbra helyezők vagyunk a magunk felől való gondolatokban és érzületben, becsülhetünk másokat magunknál többre, és tekinthetjük magunkat a legkisebbnek a szentek között (Ef. 3,8).

Jézusnál így volt. Olyan embernek tekintette magát, akinek hiányzik az Atya. Ezért volt meglátható rajta keresztül az Atya dicsősége a maga teljességében. Mivel ezt az Atyjától üres állapotot elfogadta, azért tudta Ő örömmel alárendelni magát mindig annak, amit az Atya az ő élete számára elrendelt. Teljes szívéből engedelmeskedett az Atya minden útmutatásának. „Megalázta magát, és engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil. 2,8). Az Isten iránti teljes engedelmesség a félreismerhetetlen jele a valódi alázatnak. Nincs tisztább bizonyíték, mint ez.

Hány évig alárendelte magát Jézus tökéletlen nevelőapjának és anyjának – mert ez volt az Atya akarata! Közben tudta, hogy Ő sokkal több, mint József volt és Mária – más, mint ők – bűntelen. Mégis alárendelte magát nekik.

Az embernek nehezére esik, magát alárendelni olyannak, akit jóval meghalad intellektuálisan és szellemileg. De ahol őszinte alázat van, ott ez nem probléma.  Aki magát valóban semminek tekinti, annak nem okoz nehézséget alárendelnie magát annak, akit Isten föléje rendel.

Jézusnak nem volt feltűnő foglalkozása, ács volt. És amikor megkezdte nyilvános szolgálatát, nem volt címe. Nem hívták „Jézus pásztornak”, vagy „Főtisztelendő Dr. Jézusnak”, vagy hasonlónak. Nem törekedett címre, vagy kiemelt pozícióra, amely őt egyéb emberek fölé emeli.

Amikor egyszer a köréje sereglő sokaság királyává akarta tenni, visszavonult közülük (Ján. 6,15). Csak „Emberfiaként” akart ismertté lenni. Nem érdekelte az emberi megtisztelés. Csakis az számított neki, hogy az Atya meg legyen elégedve vele.

Ha Jézus valakit meggyógyított vagy csodát tett, leginkább azt akarta, hogy senki se tudjon róla, mivel az Ő csodái a rászorulók iránti együttérzés és könyörületesség tettei voltak, nem pedig nyilvános tudásfitogtatások és Show-műsorok. Sőt, amikor Jairus leánykáját feltámasztotta a halálból, szigorúan meghagyta, hogy senkinek se mondják tovább (Márk 6,43).

Amikor a keresztre feszítés előtt egy estebéd alkalmával megmosta tanítványainak a lábát, akkor ez azt mutatta be, ami Jézus egész életében úgy volt: Ő minden ember szolgája volt. Jézus észrevette, hogy tanítványainak a lába beszennyeződött, hamar felkelt, fogta a tálat, és mielőtt bárki más megtette volna, Ő megtette a szükségest. Ez az eljárása jellemző volt mások szolgálatára egész életében.

Jézus odament azokhoz is, akik a társadalom peremére szorultak, és hozzájuk is alkalmazkodott. Noha Ő bűntelen volt és tökéletes, sosem éreztette azokkal tökéletlenségüket. Nem volt fennhéjázó és arrogáns.

Szerényen, egyszerűen és fesztelenül mozgott tanítványi közt is, úgyhogy ők is kötetlenek lehettek, annyira hogy még meg is intették Őt és tanácsokat osztogattak Neki (Mát. 16,22; Márk 4,38; 9,5).

Jézusnak emberként szüksége volt a tanítványaival való társaságra. A Gecsemáné kertben kérte Pétert, Jakabot és Jánost, hogy imádkozzanak vele, mert lelke nagyon gyötrődött, sőt halálosan szomorú volt (Máté 26,38). Jézus tudatában volt az ember semmiségének és rendkívüli gyengeségének, amit magára vett. Ebben van az Ő élete dicsőségének a titka.

Mivel mi nem vagyunk teljes tehetetlenségünk és semmiségünk tudatában, ezért Isten dicsőségének fénye rajtunk keresztül oly gyengén és elmosódottan tud csak áthatolni. Jézus megmutatta nekünk az utat.  Magunkat megalázni annyit jelent, mint emberi voltunk semmiségét és ürességét elismerni.

Azt, aki magát ennyire megalázza, Isten fel fogja magasztalni, és dicsőségében részesíti. Mivel Jézus önmagát megalázta, ezért fel is magasztalta Isten Őt mindenek fölé (Fil. 2,9).

Jézus egész élete szakadatlan megaláztatás volt. Lejött a Mennyből a Földre, és mélyen alázatos életet élt. A legmegalázóbb a golgotai keresztre vivő út volt. De sosem próbálta meg, hogy irányt váltson, és felemelje magát.

Két szellemi beállítottság közt választhatunk: az egyik a Sátántól jön és felkelti bennünk azt a kívánságot, hogy foglaljunk el egy tekintélyes helyet, akár a világban, akár a gyülekezetben. A másik Jézustól származik, aki az embereket az alázat útjára akarja vezetni, ahogy maga járt rajta.  Ahogy a búzaszem a földbe hull és elhal, úgy ment Jézus is a megaláztatásba. Minden valódi tanítványának is ez az ismertetőjegye. Jézus alázatának a dicsősége mindenekelőtt halálában látható. Alávetette magát az igaztalan bírósági eljárásnak, magára vette a jogtalanságot, a kicsúfolást, a megaláztatást. Mindent némán tűrt. Nem átkozta ellenségeit. Nem fenyegette őket bosszúval, angyalt sem hívott segítségül. Isten Fiaként minden joga megvolt, de Ő mindezt feladta.

Az emberre az ökölbe szorított kéz a jellemző, hogy kifejezze, joga van ütni, és visszaütni is, ha megtámadják. Jézus azonban készséggel kinyitotta kezeit a Golgotán, hogy átszögezzék. Az Ő kezei mindig nyitva vannak. Ő adott és adott, míg végül a saját életét is odaadta. Ez az igazi alázat. Ez az alázat egyúttal eltökélt átadottságot is jelent: ahogy Isten akarja.

Jézus dicsőségét kisugározni kívánó tanítvány arra van felhívva, hogy a jogtalanságot panasz és neheztelés nélkül vegye magára. A Biblia azt mondja: „Ha pedig kitartotok és jót cselekedtek, és tűritek érte a szenvedést, ez kedves Isten előtt. Mert erre hívattatok el (ez elválaszthatatlanul össze van kötve az elhívással), mivel Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva hátra nektek, hogy nyomdokait kövessétek, …. aki, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem átadta magát az igazságosan ítélő bírónak” 1Pét. 2,20.22-23).

Az alázat nem engedte meg Jézusnak, hogy földi életében ítéljen. Isten egyedül a bírája minden embernek. És minden ember, aki másikat ítél, azt a helyet foglalja el, amelyik egyedül Istent illeti meg. A Földön emberként levő Jézus azt mondta: „Én nem ítélek senkit” (Ján. 8,15). Az Atyának engedett át minden ítéletet. Ebben megint az Ő alázatának dicsőségét látjuk.

Jézus készségesen és alázatosan aláadta magát a halálnak, ami Atyja tervében volt számára. Az emberi eszközökben, akik a keresztre feszítést végrehajtották, fel tudta ismerni az Atya kezét, és kiitta azt a poharat, amit az Atya adott neki (Ján. 18,11).  Engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszten való halálig (Fil. 2,8).

Ez a Szentírás igaz Jézusa. Megvetették Őt, és elutasították az emberek. Az akkori világ meg akart szabadulni Tőle, azzal, hogy a keresztre szegezte.

A mai világ sincs másképp. A tanítvány pedig nem különb a mesterénél. Az a kereszténység, amelyik népszerű, és a világ lelkesedik érte, ellentéte az igazi hitnek. Jézus egész élete – születésétől haláláig – igazolja azt a tényt, hogy ami az emberek előtt magasztos, az Isten előtt utálatos (Luk. 16,15).

„Tanuljatok tőlem” – mondta Jézus, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mát. 11,29). Ez az egyetlen alkalom, hogy Jézus felszólítja a tanítványokat, hogy tanuljanak Tőle. És ez a szelídség és alázat: a dicsőségre vivő út.

forrás: krisztusielet.network.hu/blog/krisztusi-elet-hirei/alazatos-elet-zac-poonen