Blog

Azonos témakörökhöz tartozó keresztény írások gyüjtemény, tárhelye, folyamatos frissítéssel.

Kisgyermek szeretete

Szeretetet

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamban: " Egy örökkévalóságig fogok itt várni és még annyi más helyre kell mennem. Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.
Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.
Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

- Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem,hogy megvegyem ezt a babát?
Az idős hölgy ezt felelte:

- Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.
Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?

- Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.
Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva mondta:
- Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak amikor odamegy.
A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta.

- A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.
Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:

- És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni.Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.
Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:

- Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

- Oké - mondta. - Remélem, van elég. - Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.
A fiú ezt mondta:
- Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.

Aztán rám nézett és hozzátette:

- Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak.

Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.
Ez a család lenne a kisfiú családja? Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt.
Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látogatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt. Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott.

Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.

Chicagói karácsony

régi újságok

Minden este ugyanannál az asztalnál ült a vendéglőben. Azok, akik értenek az ilyesmihez, biztosak voltak benne, hogy rendőrnek még színét sem szeretné látni. Azt mindnyájan észrevettük, hogy nincs valami jó bőrben.

Különleges karácsonyi ajándékot gondoltunk ki emberünk számára. Egy régi telefonkönyvből kitéptük azokat az oldalakat, amelyen a rendőrség telefonszámai voltak. Szépen összehajtogattuk és újságpapírba csomagoltuk. Síri csönd lett, amikor egyikünk átnyújtotta az ajándékot. Vonakodva vette kezébe a kis csomagot, kétkedő pillantást vetett ránk. Észrevettem, hogy hosszú ujjait végigfuttatta az ajándékon, biztosan megpróbálja kitalálni, mi lehet benne.

És ekkor váratlan dolog történt. Ahogy a zsinórt bogozgatta, pillantása az újságra tévedt. Előregörnyedt, szinte beletemetkezett a lapba. Én embert így még nem láttam olvasni. Erre mondják, hogy falta a betűket. Aztán felnézett. Ilyen ragyogó szemeket nem láttam sem azelőtt, sem azután.

-Itt az áll, itt az van ebben az újságban - kezdte akadozó nyelvvel -, hogy felderítették az ügyet... Ohio államban megtalálták a tanút, aki végérvényesen bizonyította, hogy nekem semmi közöm az egészhez!

És megértettük, ez az ember ebben a percben tudta meg, hogy rehabilitálták. Valami miatt, amiért végigbujdosta fél Amerikát. És kacagni kezdett. Nevetése bearanyozta a szegényes vendéglőt. És mi is nevettünk, úgy, ahogyan csak karácsonykor tud nevetni az ember. Ünnepeltünk, most már igazán ünnepeltünk, tiszta szívből.

És ki gondolt volna arra, hogy azt a régi újságlapot nem mi választottuk ki, hanem Isten...

Bertold Brecht nyomán

 

Rablás karácsony előtt


Pár évvel ezelőtt a párommal beköltöztünk az otthonunkba. Természetesen voltak szimpatikus és finoman szólva kevésbe szimpatikus szomszédok. Volt egy nagyon kedves idős hölgy (olyan igazi nagymama típus) akit azonnal a szívünkbe zártunk és a hölgytől jobban csak a hasonlóan kedves kutyusát szerettük meg.
Karácsony előtti időszakban egyik nap haza érve a ház előtti padon sírdogálva találtam az én kedves szomszédomat. Elpanaszolta, hogy vett pár fenyőágat ("mert tudja kedves, fára nem telik...") és a pénztárcáját betéve egy szatyorba sétáltak haza a kutyussal. Két férfi oda ugrott, kitépték a kezéből a szatyrot, Ő elesett rablók meg elszaladtak.
- Nem volt benne nagy összeg csak 5 ezer forint, de ez lett volna nekem és a kutyusnak a karácsonyi ünnepekre félretett összes pénzünk.
Próbáltam vigasztalni, felajánlottam, hogy segítek is amiben tudok, de kedvesen és határozottan visszautasította. Gondoltam majd csak meglepem valamivel..... Persze otthon elsírtam magamat a páromnak, hogy a mi szeretett szomszédunkkal mi történt és, hogy lehetnek ilyenek az emberek, napokig nem tudtam napirendre térni a dolog felet. Azt eldöntöttem, hogy sütés, főzésnél plusz egy fővel és egy kutyussal számolok.
Napokkal később, de még nem volt ünnep, mosolyogva fogadott az én kedves nagyi szomszédom.

- Képzelje csak el mi történt: még aznap mikor kiraboltak, este valaki csöngetett. Kinyitom nincs ott senki, de ott volt egy fenyőfa, egy nagy zsák kutya eledel és egy levélke azzal az összeggel amit elvittek tőlem. A kártyán meg annyi, hogy "Boldog Karácsonyt a néninek meg a kutyusnak is", nézze csak aranyom itt a kártya, hát nem csodálatos?

Megnéztem a kártyát és lesütött szemekkel sűrűn pislogva csak annyit mondtam, hogy nagyon örülök a végkifejletnek. Még beszélgettünk kicsi Ő nagyon örült én boldog voltam és nagyra nőtt szívvel-lélekkel vártam az ünnepet.

A kártyán a párom kézírása volt. Mert ahogy Ő mondja "A szeretet csendben jár."

/Ismeretlen szerző/

Az utolsó karácsony

 karácsony

Rossz érzése volt, amikor kibontotta a géppel címzett levelet. Amikor a borítékból a földre hullott a két ropogós ötezres, megint erőt vett rajta az, az erős, szúrós fájdalommal járó szívdobogás, ami az utóbbi napokban, olyan ijesztően sűrűn jelentkezett.
Nehezen hajolt le érte. Leült, és olvasni kezdte a rövid levelet.
,,Bocsáss meg Anyuka, de most sem jött össze a dolog, sajnos Péternek halaszthatatlan elfoglaltsága jött közbe, így idén sem tölthetjük együtt a Karácsonyt..."
Mária néni óvatosan az ölébe eresztette a levelet, és észre sem vette, hogy ideges ujjai összevissza gyűrték a hófehér lapot.

Hátát nekifeszítette az egyenes támlájú régi, faragott széknek, száját összeszorította, szemeit behunyta. Sehogy nem jöttek a megváltó könnyek, már nem tudott sírni.
Csöndben, egyetlen zokszó nélkül, csak befelé sírt. Aztán erőt véve magán, végig olvasta a levelet, egyszer, kétszer, háromszor.
Nehezen állt fel a székről, már nagyon beteg volt. Nem írta meg a gyerekeknek, hogy milyen rossz az állapota, dehogy is rémítette volna őket halálra, van nekik gondjuk éppen elég.
Az építkezés, a sok munka, meg bizony a háromszáz kilométeres távolság, ami elválasztotta őket, az apró kis falucskát, a fővárostól.
- Még jó, hogy nincs semmi bajuk, legalább nekik nincs - nyugtázta magában.

Rápillantott a feldíszített kis karácsonyfára. A kertjében nevelte fel, nagyon nagy gonddal, a szíve szakadt meg, amikor kivágta, de megtette, hiszen Őértük tette meg.
Tekintete rátévedt a fa alatt elhelyezett kis csomagokra. Előre odakészítette, hogy erre se legyen gondja. Péteré, Éváé, és Kispetié.
Mikor is látta utoljára? Hat hónapja, vagy talán már nyolc is eltelt amióta találkoztak. Milyen nagyfiú lehet már...
- Tiszta Péter, mintha őt látná kicsi korában - nézett meghatódva a kis aranyozott keretbe foglalt családi fotóra.
Huncut fekete szemek, és azok az aranyló göndör fürtök, mint egy kisangyal.
- Nagymami! Ugye, eljöhetek majd máskor is hozzád, hogy együtt szedhessük újra a cseresznyét a fáról - kérdezte a legutóbbi látogatáskor. Milyen aranyos volt, milyen kedves...

Megigazította a váza alatt a keményre vasalt hímzett terítőt.
- Milyen szép - gondolta -, még Éva is megcsodálta. Két hónapig hímezte neki a garnitúrát, sietett, hogy Karácsonyra készen legyen vele. Sokszor abba kellett hagynia, gyakran elzsibbadtak az ujjai, és az a szörnyű, szorító érzés, jaj, csak az ne, csak az ne jöjjön újra!

Kicsit elbóbiskolhatott, mert teljesen besötétedett már. Odacsoszogott a fához, felkattintotta az apró kis égőket. Bekapcsolta a régi lemezjátszót. A recsegő lemez hálásan dúdolta a ,,Csendes éjt". Gyufa után nyúlt, meggyújtotta a vékony viaszgyertyát.
Sokáig mereven nézte az ingadozó kis gyertyafényt, s közben arcát, megváltó, forró könnyek öntötték el. A magány könnyei voltak ezek, élete utolsó, szívszaggató, fájdalmas könnyei...

Úgy halt meg, ahogyan élt, csöndesen, és magányosan.
Egyetlen hang siratta csak Mária nénit, az elakadt, régi, recsegő lemez hangja, s mintha azt ismételgette volna, hogy; - nem ezt érdemelted, nem ezt érdemelted...

H.Gábor Erzsébet

Apa története

feliratos film, egy kislány és édesapja kapcsolatáról



https://www.youtube.com/watch?v=K0icT7Bx7sc

 

Az egész történet az élet bizonytalanságára és minden fellépő egyensúlyhiányra utal. Azonban minden nehézség, akadály ellenére a szülő mindig ott van, hogy bármit megtegyen gyermekeiért. Erősnek, hatalmasnak kell lennie, „szuperhősnek”, ahogy ez a fiatal hölgy látja az apját.

Biztosan ő az egész világa. Együtt játszanak, esznek, tanulnak. Ott van minden lépésénél. Mindent megad neki, amit csak akar, álmodik vagy elképzel. De „vak” a vele és az őt körülvevő világgal kapcsolatos tiszta érzései miatt. Valójában fáradt, kimerült, és nem az a fajta férfi, akit a szemében lát. Bátrabb, mint gondolná, erősebb, mint amilyennek látszik, és a leghűségesebb barát, akit a lány valaha is kívánhat.
Egy nagyszerű szülő, küzd azért, hogy a legjobbat nyújtsa gyermekeinek; a legjobb menedéket, a legjobb nevelést, oktatást és életet, és pontosan ezt ígéri a film az apa és lánya kapcsolata révén.
A kislány levelet ad neki; egy levelet kicsi, de igazán mély szívéből. A legkedvesebb, legokosabb, legkedvesebb, legjóképűbb és legokosabb férfiként írja le. A saját szuperembere. De neki hazug. Hazudik, hogy van munkája, van pénze, hogy nem fáradt vagy éhes, hazudik, hogy mindenük megvan, és ami a legfontosabb, a boldogságáról.
A gyermek jövője minden áldozatot megér.