Havanna csoport

Útkövetés

Véletlenszerű képek

ARCHIVÁLT CIKKEK

ÚJ BEJEGYZÉSEK

LÁTOGATÓ STATISZTIKA

Oldalmegnyitások számláló indult: 2008.febr.

 

 

Mystat számláló indult: 2013.03.15.

ÜZENET küldése

99 után melyik szám következik?
Email:
Tárgy:
Üzenet:

BEJELENTKEZÉS

Jelentkezzen be, vagy regisztráljon új fiókot

Online felhasználók

Oldalainkat 72 vendég és 0 tag böngészi

Pásztorunk úti levelei Indiából
 
Pásztorunk - Perjesi István - indiai útjáról küldött napi leveleit gyűjtöttem össze, és egy csokorba kötve megosztom (pásztori engedéllyel) honlapunkon.  A képek nem a levelek tartozékai, csupán csatolva lettek az oldal színesítése miatt. (bacsipista)
 
India
12.01.31-02.18.
 
02.01.
 
Érkezés Mumbayba hajnalban. Még sötét volt reggel majdnem 8 óráig. Terence, szülei, Judy és a pásztor várt bennünket és 23 fok füllesztő melege.  A szálláshelyünkre utazva különleges élményben volt részünk a közlekedést látva. Én a pásztor autójában ülve kicsit elcsodálkoztam, hogy a piros lámpánál csak dudál egyet és ezzel a maga részéről elintézettnek látta a dolgot, hogy átrobogjon a piroson. Amikor a tizedik lámpa után szóvá tettem a dolgot csak annyit mondott, hogy reggel 8 óráig ez itt természetes. Később kiderült, hogy ez 8 óra után is így működik.
Az Üdvhadseregnél kaptunk szállást. Nyolcan aludtunk egy szobában és így volt egy külön fürdőszobánk. Csak hideg víz volt és indiai módon lehetett zuhanyozni, ami egy nagy vödröt jelent tele vízzel és egy bögrét, amivel leöntögeti magát az ember. Mindenkinek külön ágya volt, amit a későbbiekben tudtunk csak igazán értékelni.
Egy kis pihenő után útnak indultunk, hogy a létfontosságú vizes palackokat beszerezzük és ebédeljünk. A fiatalabb fiúk nem merték bevállalni az indiai konyha kipróbálását és így egy szokványos McDonald’s-ban kötöttünk ki. A mi otthoni árainknak a feléért tudtunk enni.
Jó volt és biztonságos.
Innen a belváros felé vettük az utunkat. Ehhez buszra kellett szállnunk. Ez semmi különlegeset nem jelent akkor, ha a busz beáll a megállóba és nem csak lelassít. Így mind annyiunknak fel kellett ugrálnunk a mozgó járműre, ami végül is sikerült. A lányok előre mentek a női szakaszba, mert nem illik nőnek férfi mellé ülnie.
A hév végállomás egy nagy pályaudvar, ahonnan a nagy világváros (Bombay 18 millió lakosú) különböző részeire indultak szerelvények. Nagy riadalommal láttuk hogy a vágányok között tucatjával hemzsegtek a patkányok. Mivel a végállomáson szálltunk fel, volt helyünk és csak a leszállásnál érzékeltük a „tömegközlekedés” helyi szabályait. Ha a megállóban nem menekülünk ki hirtelen a vagonból, akkor a felfelé rohanó tömeggel szemben semmi esélyünk sem marad.
Amikor megérkeztünk, a hév megállóból motoros riksán folytattuk az utunkat. Ez egy motor, aminek teteje van, de oldalt nyitott és két-három ember fér el hátul. Ezek villámként cikáztak velünk a már szokásosan nagy forgalomban.
A belvárosi rész és bazársor tele volt emberekkel. Az autók szűnni nem akaró dudálása nagyon zajossá tette a várost.
 
 
Itt tanultam meg egy újfajta színnek az elnevezését. A gyalogosok hada, amikor már nem tudja kivárni, hogy a lámpa zöldre váltson, akkor hirtelen nekilódulnak az emberek a piros lámpa ellenére. Itt ilyenkor a piros lámpára azt mondják, hogy „tömegzöld”.
Az utcán sűrűn állnak az üdítőitalokat árusító bódék. Számomra a fő attrakció a cukornád prés volt. Nehezen vettem rá magam, hogy megkóstoljam, de aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Nagyon finom ital volt. Csak akkor ijedtem meg, amikor kiderült, hogy jégkockával hűtötték le. Erről egyiptomi rossz élményeim jutottak eszembe, de hála az Úrnak most nem kellett ülve töltenem az éjszakát.
Visszatértünk a belvárosból és sétáltunk a tengerparton. Eredetileg ott szerettük volna végignézni a naplementét, de a Nap nagyon lelassított. Gondoltuk, hogy egy fagyizóban jobban telik az idő. Nagyon megörültünk, amikor azt láttuk, hogy a sokfajta fagyi közt az egyiket Ács Pistáról nevezték el. Aztán szembe kellett néznünk a valósággal, hogy a helyiek a pisztáciát hívják Pistának. Miután a Nap még Pista után se akart lemenni, úgy döntöttünk, hogy majd elképzeljük a dolgot és elmegyünk vacsorázni egy romantikus helyre. Fogtunk gyorsan három taxit (ebből van itt bőven) és útnak indultunk. Az a kocsi amelyben én ültem az egyik dugóhelyzet után úgy döntött, hogy megadja magát, mert a csöppet sem kíméletes sofőr nem tudta a sebességváltót tovább működtetni. Óriási dugót okoztunk, az átkokat lehetett vagdosni magunkról. Ezután a sofőr felszólított, hogy toljam a kocsit, hogy kikormányozhassa a káoszból. Miután kivontuk a kocsit a forgalomból és nem tudtunk vele továbbmenni, szemrebbenés nélkül elkérte az eredetileg kialkudott összeget. Ezután a taxizásról alkotott fogalmaim kezdtek megváltozni.
A vacsora egy kis utcában felállított sütögető bódénál volt, ahol a nyárson sütött husikat sült tésztába tekerték. A járdára rögtönöztek székeket és asztalokat. Valóban nagyon hangulatos volt. Akik csípős kecske vagy pipi husit kértek, később dönthettek, hogy a kigyulladás veszélyének teszik ki magukat, vagy újra rendelnek valami diétásat.
Az első napunk egy kis sétával ért véget a tengerparton, ahol megcsodálhattuk a Viktória királynő tiszteletére épített diadalívet és palotát.
A szállás helyen még szép sorban leöntögettük magunkat, aztán a fáradságtól kidőlve elaludtunk.
 
 
Szent Francis Xavier
 
 
 
12.02.02.
 
Reggel időben kellett felkelnünk, mert 9 órára el kellett hagynunk a szobát az Üdvhadseregnél. Nagy szigorúsággal mérték ki a reggeli porciónkat. Aztán áthurcolkodtunk Terenc szüleihez, ahol Pista és Irénke voltak elszállásolva. Egy romos emeletes épületben laknak, egy pici lakásban, ahol a nappaliban egy kis galériát alakítottak ki, ahol éppen elfért egy kétszemélyes matrac. Pistáék ott fenn aludtak. A Vaz család vendégszerető szíve határtalan volt. A papa vállalta a csütörtöki ebédet. Egy indiai és egy portugál ételt főzött és mind a kettő nagyon ízlett mindannyiunknak. Egy kis ejtőzés után bazározás következett. Az arab bazároknál ismert kötelező alku nélkül nem volt igazi a vásárlás. A velünk lévő lányok, nagyon gyorsan megegyeztek és az én üzleteim így folyton veszélybe kerültek vagy meg is hiúsultak. Bemutatót kellett tartsak nekik, hogyan kell az árakat hallva szívgörcsre gyanakodni vagy esetleg közeli halálra. Aztán, ha nem enged az árból otthagyni, kicsit kockáztatva ezzel, hogy füstbe megy az üzlet. Általában ilyenkor az történt, hogy futottak utánunk az áruval, hogy mégis áll az üzlet.
 
 
A lufi árusok viszont engem is nagyon átráztak. Egy tengerparti sétáló téren ember nagyságú lufikat árultak. Úgy gondoltam, hogy veszek az unokáknak. Több mint a felére lealkudtam az árat és vettem egy zacskóval, amiben 10 db. lufi volt. Örültem, hogy jó üzletet kötöttem, amikor egy másik lufiárus odajött hozzám és azt mondta, hogy a kollégája átvert engem, mert ugyan 10 db-t kaptam tőle, de azok csak kicsik, alig 60 cm-re fújhatók csak fel. Ő viszont  rendes eladó és visszaveszi tőlem a kicsiket és ha ráfizetek valamennyit, vihetek haza 10 db 2 méteresre felfújható lufit. Lealkudtam az árat és megvettem a második csomagot, remélve, hogy most már sínen vannak a dolgok. Ekkor hozzám lépett egy harmadik árus és elmondta, hogy átvertek engem, mert amit vásároltam az csak közepes lufi és csak 6 db van a csomagban. Készséges volt arra, hogy visszavásárolja a közepes lufikat és ha ráfizetek enyém lehet a 10 db nagy lufi. A csomagot azonban nem volt hajlandó kinyitni, mert ahogy láthattuk ebben már csak 4 db. volt. Ezen a ponton visszavonulót fújtam. Bár még vagy öt utcán keresztül erősködött, de ebből a játékból én már kiszálltam.
Üzleti önbizalomvesztésemet egy kis tengeri hajókázással gyógyítottam. A parttól eltávolodva egy rövid utat tettünk meg, hogy láthassuk a tenger felől a kicsit ködbe burkolózó Bombay-t.
Vacsorára külön vált a csapat, én az indiai specialitások feltérképezését választottam, tikka kemencében sült husi. Nem bántam meg, nagyon finom volt.
Vacsora után irány a csomagokért. Három taxit hívtunk. A bőröndök tetőcsomagtartón való vitelét nagyon lazán vették a taxisok. Csak feldobták, olykor állítva és mehetett a dolog. Volt, amikor a járókelők látva a leesni készülő csomagokat odaugrottak és rögzítették.
Az állomásra érve óriási zűrzavar és dudálás közepette kerestük meg a vonatunkat. A sínek között kerestük a patkány családokat, de itt egyet sem találtunk.
 
 
Kusett hálókocsikra volt jegyünk. Ilyen emlékeim a régi NDK-s időszakból voltak. No ez nem hasonlított rá. A fülkéken nincsenek ajtók és a „folyosón” hosszában is úgy vannak ülőhelyek, hogy azok ágyakká alakíthatók. A folyosói részen egymás fölött kettő, a „fülkékben” három fekhely alakítható ki. A csomagokat a legalsó ülés alá lehet elhelyezni. Egy darabig ülve utaztunk, aztán felhajtottuk az alsó háttámlát egy láncra akasztva. Ez jó volt ott, ahol a tartó láncok egyformák voltak. Ahol nem, ott reggelig ment a birkózás a legurulás ellen. Akik alul kaptak helyet ők se jártak jobban, mert voltak helyjegy nélkül utazók, akik melléjük telepedtek, de szegény Ács Fecó rosszabbul járt, őrá rá is ültek. Amikor fájdalmasan felnézett, mindig megnyugtatták és szép álmokat kívántak neki. Indiában a vonaton létezik osztott jegy. Ez azt jelenti, hogy egy helyen ketten osztoznak. Felváltva ülnek vagy fekszenek. Nekem felemásra sikeredett az alvás. Aludtam is, meg nem is.
 
 
 
12.02.03. Péntek
 
Reggelre ért a vonatunk Goába. Elég meggyötört volt mindenki. Az állomáson egy kb 20 fős busz várt ránk. Azt túlzás lenne mondani, hogy önműködő ajtaja volt. Alul egy vasat kellett felhúzni, mire az ajtót magázódó stílusban Ön működtethette. A taszigálás végén ugyanazt a vasat kellett lent egy másik lyukba belepasszítani és így az ajtó zárva maradt. Ennek több haszna is volt. Nem fütyült be a szél, bár azt a füttyöt a csörömpölő és a széthullásán gondolkodó busz zajától úgy sem hallottunk volna. A másik haszon, hogy a busz elején felhalmozott és a kanyarok során szétpotyogó bőröndöket a buszon tartotta.
 
 
Egy nagyon szép apartman üdülő telepre érkeztünk. A tulajdonos Judy vőlegénye anyukájának barátnője szívességből két apartmant rendelkezésére bocsájtott a két családnak. Az Ács családdal a magyarok (11 fő) egy apartmanba kerültünk. Ez nagyon kényelmes lakrész lehet, ha ketten lakják. Az egyetlen szoba franciaágyán túl, a nappaliban még lehetett kialakítani két fekhelyet. Erre Fülöp azt mondaná: „de mi az ennyinek!” A kőpadló sajnos nem mindenkinek jött be szivacsmatracként. Nem nagy reményekkel néztünk az itt töltendő éjszakák elé. Viszont kárpótolt bennünket,  hogy meleg vízzel zuhanyozhattunk.
Egy kis pihenő után, 30 fok fölötti hőmérsékletben útra keltünk, hogy egy fontos környékbeli nevezetességet megtekintsünk. A cél egy kis falucska volt, ahol Judy leendő apósa született. Egy kisebb busz jött értünk. Amikor a sofőrnek jeleztük, hogy eggyel kevesebb az ülőhely, mint ahányan vagyunk, akkor ő láthatóan felkészülve erre a kérdésre, Pál Melindának előkotort a székek alól egy sámli félét.
 
 
Az indiai falucska valóban érdekes volt. Néhány otthonba beinvitáltak a rokonok. Mindegyik nagyon tiszta volt (a rokon is és a lakása is). Az egyik szegényesebb, a másik a helyi módosabb pékmester háza minden szempontból luxus kivitelezésű volt. Az egyik lakásban láttunk egy néhány hónapos kisbabát, úgy bepólyálva, mintha múmia lett volna. Keze lába szorosan be volt tekerve. Ettől még Lázár is megijedt volna, pedig ő sem volt könnyű helyzetben. Az egyik szomszédhoz is átmentünk, aki foglalkozására nézve, hentes-féle volt. Ezt a malacok iszonyúan hangos kegyelemért könyörgő visítása jelezte. A kivégző helyet nem néztük meg csak a kolbászfüstölőt. Nagyon jó illat volt. Legalább húsz méter hosszú kolbászok voltak felakasztva, amelyek 2 cm-ként voltak megkötözve. Ez állítólag azért van így, mert annyira erős a kolbász, hogy csak pici darabokat raknak bele az ételbe. Mivel iszonyúan drága ezért mindig csak keveset fogyasztanak belőle és spórolnak vele. Ezt igazolhattuk mi is, mert semmi kóstolót nem kaphattunk belőle. Kárpótolt viszont a pék sokféle süteménye, amiből igazán belakhattunk és nagyon finom volt.
Ezután visszatértünk a városba és megnéztük a helyi vásárcsarnokot. Nagyon furcsa volt, hogy az elárusítók fenn ültek a standjukon az áruik közepén. Nagy élmény volt egy kókuszdióból szívószállal kiinni a levét, majd miután az eladó ügyesen szétkaszabolta, kikanalazni a fehér kocsonyás húsát (már mint a kókuszdiónak).
 
 
Ezután a tengerpartra mentünk, egy gyönyörű helyre  és megcsodáltuk a naplementét, miközben kagylókat gyűjtögettünk. A kis kagylókból néhol dombok voltak felhalmozva. Hálát adtunk az Úrnak, hogy ezekre a kagylókra ülhettünk élvezettel és nem másfajta kagylókra kényszerültünk szenvedve.
Vacsorára a szálláshelyünkkel szemben a menyegző színhelyén lévő étteremben került sor a tulajdonos jóvoltából, aki meghívott mindannyiunkat. Kint a szabadban, kivilágított pálmafák között volt megterítve. Sokféle előételt tálaltak fel. A végén már izgultunk, hogy mi lesz velünk, ha jön a főétel. Az Úr megkönyörült rajtunk, mert a főétel már csak kis adagnyi étel volt.
Ezután nyugovóra tértünk, miután kivártuk a sorunkat a fürdőszoba ajtó előtt. Azaz csak tértünk volna, mert bekövetkezett, amire nem gondoltunk. Az indiaiak egy milliárdan vannak, de a szúnyogjaik ettől sokkal többen.
 

 

02.04. Szombat
 
Reggel nem kellett korán felkelnünk. Ébredés után közös vakarózással kezdtünk a szúnyogok jóvoltából. Aztán irány a tengerpart, ahol az egyik étkezde előtt felajánlottak nekünk napozóágyakat és napernyőket, ha náluk rendelünk ételt. Ott reggeliztünk és ebédeltünk olcsón és bőségesen. Élveztük a fürdőzést, a napsütést és a meleget. Közben nem is vettük észre, hogy szép lassan mindenki lepirul. Napozókrémet senki sem hozott. Este mindenki jajgatott.
Délután besegítettem Ács Pistának, hogy miután felépítette a homokvárát (mert egyet legalább fel kellett építenie), a fiaival elmegyek „banánozni”. Ez nem banánevést jelentett, hanem egy tengerparti szórakozást. Egy banán formára felfújt eszközre kellett sorban felülni, amit egy gyors motorcsónak vontatni kezdett a tengeren. Jó volt a száguldozás a vízen. A lényeg az volt, hogy úgy kapaszkodjunk, hogy kanyarodáskor ne essünk le vagy ne boruljunk fel, bár az egészben az volt a poén, hogy előbb-utóbb a vízben kössünk ki. Cintit is beszerveztem az utazásba, mert őróla tudtam, hogy profi beboruló. Korábban az ifi kenutúrán együtt borultunk be a Dunába. Mivel tudtam, hogy a motorcsónak vezetőjének semmiből sem áll minket beborítani és minden vágya, hogy ezt megtegye, ezért megkértem Pistát, aki parti szemlélő maradt, hogy videó kamerával kövesse az eseményeket. Átadtam neki a kamerámat, de előtte elmagyaráztam neki a kamera használatát. Azzal a boldog tudattal ültem fel a „banánra”, hogy milyen jó lesz majd a felvételt bemutatni a gyüliben, külön kihangsúlyozva, hogy milyen sokoldalú pásztora van a közösségnek. Az attrakció jól sikerült, háromszor borítottak be bennünket a tengerbe. Nagy élmény volt mindenkinek és alig vártuk, hogy visszanézzük a felvételt, hogy jót mulassunk magunkon. A vigadalom azonban elmaradt. Az első borulásunk előtt a kamerának megtalálni se sikerült bennünket, nem hogy bemutassa az eseményeket. A második borulás előtt már néha feltűntünk a képernyőn, de többnyire az eget, fürdőzőket, olykor a vizet láthattuk. Ezt utóbb Pista azzal magyarázta, hogy a hullámok kimosták a homokot a talpa alól és ő örült, hogy egyáltalán állva maradt és nem hasalt bele a vízbe. A harmadik borulás felvétele volt a legígéretesebb. A kamera végig követett bennünket. és elérkezett a borulás pillanata, amikor újra a parton álldogálók, a kék ég, a kék víz jelent meg a képen. Aztán a kamera keresni kezdte a „banánt” hős utasaival, de már csak felborult állapotában találta meg, mi pedig már a vízben evickéltünk a part felé. A végén mindannyian elfogadtuk Pista magyarázatát, hogy a szekercéje és a colostokja mellett ritkán használ kamerát a tetőkön.
 
 
A vacsora a két család közös találkozója volt, közvetlen a tengerparton, ott, ahol az egész napot töltöttük. A nyugágyak helyén a homokban volt felállítva a hosszú asztal. Nagyon hangulatos volt a hullámokat nézni és hallgatni vacsora és beszélgetés közben.
Éjfél körül elmentünk aludni, hogy kipihenjük magunkat a „nagy nap” előtt. A szálláson még volt egy meglepetésben részem. A nappaliban két napig kerülgettem a földön egy fehér anyagot, amiről én azt gondoltam, hogy a menyasszonyi ruha része. Teljesen úgy nézett ki. Kicsit furcsálltam is, hogy Judy miért ott tartja és úgy emlékszem, hogy csak egyszer léptem rá. Lefekvés előtt aztán jött Melinda, hogy a szúnyogok ellen felajánlja a moszkitó hálóját, amit a szüleitől kapott erre az útra. (Inkább menyasszonyi ruhát vettek volna neki. – De majd eljön ennek is az ideje!) A szúnyogok ezután már nem csíptek. Aludni ugyan nem tudtam a háló alatt mert nagyon befülledt alatta a levegő, de a csípés és a befülledés közül mégis az utóbbit választottam.
 
 
 
02.05. Vasárnap, Judy és Terence napja
 
Vasárnap délelőtt kimentem a tengerpartra, mert Terence gyülekezetének tagjai az egyik éttermet kibérelték és ott nyilvános istentiszteletet tartottak.
Aztán készülődés, izgalmak. Ács Pista korábban azon szomorkodott például, hogy valahogy az öltönye otthon maradt. De aztán az egyik rendes fiának a bőröndjéből csak előkerült. A fiúk háza táján sem volt azért minden százas, mert a szép egyen nyakkendők Mumbayban maradtak. Ezért azonban a menyegző nem maradt el. A kezdési időpontra 5 órára mindenki sikeresen elkészült. Nem sokkal 5 előtt Judy megjegyezte, hogy azért az indiai 5 óra nem pontosan 5 óra. Milyen igaza lett, 5-kor még csak elkezdték a zenészek és technikusok a bepakolást. 6-kor kezdtünk végül is.
Ez a várakozási idő alkalmas volt arra, hogy megismerkedjek néhány pásztorral és az indiai evangéliumi körülményekkel. Hivatalosan az ország 2 %-át tartják kereszténynek, valóságosan ez 8%. Csak 2 %-ra teszik azoknak a hinduknak a számát, akik fanatikusan élik meg a vallásukat és ellenségesek másokkal, így a keresztényekkel szemben. Az a vezető, akivel beszéltem elmondta, hogy az ő közösségükből több helyre is járnak csoportok szolgálni. Az egyik ilyen szolgáló csoport autóját az egyik ilyen fanatikus hindu faluban felrobbantották. Azt nem mondta a pásztor, hogy hány áldozata lett ennek a merényletnek, de azt igen, hogy ma abban a faluban éppen a merénylet következményeként egy virágzó gyülekezet működik. Amit kiemelkedően jellemzőnek tartott a beszélgető partnerem, hogy az ő régiójukban az evangéliumi gyülekezetek összefogtak az imádkozásban és az evangélizációban. És ezért eredményesek. A menyegzőn is vagy hat pásztor működött közre teljes összhangban.
 
A menyegző kezdete előtt jelezték nekem, hogy nekem is a külön a pásztorok részére elhelyezett székek egyikére kell majd ülnöm. Odavittem a holmimat a kijelölt székhez és akkor láttam, hogy egy nagyon hasmenéses sirály már nem bírta ki az illemhelyig és a székem támláját találta telibe. Erről az a vidéki temetés jutott eszembe néhány évvel ez előttről, amikor a temetőnél egy villanypózna alatt parkoltam, aminek a tetején gólyafészek volt. A temetés után négyen majdnem egy óráig takarítottuk a kocsimat. Úgy gondoltam, hogy ezt a feladatot most másra bíznám és szóltam egy helyi alkalmazottnak, aki készséggel segített. Elvitte a székemet és vagy hat sorral hátrább kivett egy széket a vendégek számára elhelyezett sorokból és kicserélte az enyémmel. A sirály emléket pedig a tenyerével szép komótosan bedolgozta a szék támlájába. Amikor úgy látta hogy ez így már megfelelő állapotú, a dolgos kezével gondosan és többször átsimogatta a nekem szánt szék ülőkéjét és támláját, majd diadalmasan odahozta hozzám. Valahogy úgy éreztem, hogy a köszönetemet és elismerésemet szolgálatáért, nem kézfogással, hanem inkább csak egy biccentéssel fejezem ki.
Még a kezdés előtt az étterem bejárata előtt szolgálatot teljesítő pultot, amelyen máskor az érkező vendégek az étlapról az ajánlatokat olvashatják, behozták szószék gyanánt. Étlappal együtt. A rendező emberke nem értette, hogy a pásztoroknak miért nem kell az étlap, mikor az mindig a pulton szokott lenni. Végül is új étlap került a pultra, a Biblia.
A menyegző egy órai késéssel elkezdődött. Szép volt a bevonulás. Pista nagyon szép beszédet mondott, amikor lányát a vőlegény gondjaira bízta. Nagyon büszke voltam rá.
 
 
 
 
Az első igehirdető furcsa igéket olvasott. A samáriai asszony és a parázna nő megkövezése volt az étlapon, de jól jött ki belőle. A célt tévesztett szeretetről beszélt. Evangélizált.
Az ifjú párhoz intézett kérdések meghökkentően kezdődtek. „Elfogadtad-e Jézus Krisztust személyes Megváltódnak?” A szokásos többi csak ez után következett.
A fordítás miatt az alkalom nagyon elhúzódott. Már eltelt két óra majdnem és már régen besötétedett, mikor az én szolgálatom a kezdetét vette. Nagyon izgultam, hogy tudnak-e még figyelni az emberek és köztük is főleg a hindu hátterűek. Az Úr nagyon megkönyörült rajtam és sikerült a szolgálat. Olyannyira, hogy a végén nem győztem áthárítani minden dicsőséget Istennek.
 
 
 
02.06. Hétfő
 
Reggeli után kihasználtuk a szabad időnket és elintéztünk egy-két dolgot. Találtunk egy internetező helyet és gyorsan kihasználtuk üzenetek vételére és küldésére. Egy kis vásárlás után még volt annyi időnk, hogy a tengerpartra lemenjünk egy kis ráadásra. Nagyon nagy hullámok voltak. Próbáltam egy kicsit úszni, de a hullámok nagyon szívtak befelé és jobbnak láttam, ha partközeli pozíciót veszek fel, ami nem is volt olyan könnyű. Még a víz szélén sem volt veszélytelen a fürdőzés, mert a hullámok nagy erővel csaptak olykor a földhöz bennünket.
Délután irány újra a vonat a már ismert autóbusszal, ami nagyon derekasan viselkedett és kitartott az állomásig. Két csoportra kellett oszlanunk a jegyeinknek megfelelően. Miután elhelyezkedtünk, Cinti megismerkedett két utastársunkkal és gyorsan a lényegnél tartott a dolog. A férfi muszlim volt, a nő hindu, aki katolikus iskolába járt. A férfi nagyon biztatta Cintit, hogy segítsen a nőnek, hogy kereszténnyé váljon igazán. Ő maga ettől elhatárolódott. Amikor a hölgy megtudta, hogy én pásztor vagyok nagyon kért, hogy imádkozzam az édesanyjáért, aki epe műtét előtt állt. Nagyon hitt abban, hogy ennek az imának hatása lesz. Én is igyekeztem beleadni mindent, hogy az Úr keze tudjon felszabadulni gyógyításra.
Közben a másik csoportban, az Ács famíliánál is zajlottak az események. Irénke az ülés alá helyezett szatyorból egy kis ennivalót szeretett volna elővenni, de az ennivalónak lába kelt két egér formájában, melyek felszaladtak a kezére. Ezen a ponton úgy tűnt, hogy a magyar és a hindu asszonyok között nincs sok különbség, ha sikongatni kell egér ügyben.
Cintivel és Melindával mi előbb szálltunk le, mint a többiek, mert mi a nemzeti repülőtérre mentünk, hogy Shillongba repüljünk. Taxit kínálók már a vonat mellett elkaptak bennünket és mindent megígértek, amit csak kértünk tőlük. Megegyeztünk, hogy a fizetség az óra állása szerint lesz számolva, valamint a csomagokért is kérnek valamennyit. Amikor a sok csomagunkkal berámoltunk és beültünk a maffia főnök (ez nem a sofőr) jelezte, hogy a csomagokért több pénzt kér külön még, mint amiben Cintivel megalkudtak. Na ez kicsapta a biztit Cintinél és derekasan küzdött, hogy lejjebb vigye a felemelt tarifát. Sajnos én nem tudok olyan folyékonyan veszekedni, mit ő és ebben nem tudtam segítségére sietni. Végül valahol középen megegyeztek, hogy az óra állás szerint fizetjük a taxit és a sok csomagra plusz 100 Ruppit fizetünk. A taxiórát megmutatták, bekapcsolták, aztán egy az órára felszerelt ruhadarabbal le is takarták. Amikor megérkeztünk a reptérre a taxist kértük, hogy mutassa meg végre az órát, mert egész úton nem láttunk belőle semmit. Amikor a ruhadarabot felemelte az órát kikapcsolva láttuk és olyan összeget mondott, amitől megkaptam a nyelvek ajándékát a heves veszekedésre (vitatkozásra – így szebben hangzik). Amikor a csomagokat kipakoltuk  és feltettük egy hordár kocsijára, akkor olyan hangerővel kiáltottam a taxisra, hogy milyen inkorrekt ember, hogy az egy szót sem mert szólni ijedtében. Aztán azt mondtuk neki, hogy mivel abban állapodtunk meg, hogy az óra állása szerint fizetünk, akkor ez azt jelenti, hogy nem fizetünk semmit. Ezen és a határozott fellépésemen annyira ledermedt, hogy a csomagokért felkínált százasra is azt mondta, hogy azt sem fogadja el, tekintsük az egészet ajándéknak és azzal beült az autójába és szélsebesen elhajtott. Ezt a csatánkat végül is tisztességesnek és győzelmesnek nyilvánítottuk.
 
 
02.07. Kedd
 

Amikor megérkezet ta gépünk Guwahatiba, ott folytattuk a taxisokkal való harcot, ahol Mumbayban abbahagytuk. Cinti megkért minket, hogy addig ne menjünk ki az épületből, amíg ő nem egyezik meg egy taxissal, hogy elvigyen minket Shillongba. Azt mondta, hogy Melinda szőke haja és az én európai kinézetem eleve vesztes pozíció az egyezkedésnél. Nem sokára jött nagy örömmel, hogy sikerült megegyeznie. Az öröm csak addig tartott, amíg be nem pakoltuk a cuccainkat, amikor is közölték, hogy az ár megemelkedett. Ez a tisztességtelenség nagyon rosszul esett megint és azt javasoltam a lányoknak, hogy vegyük ki a csomagjainkat és keressünk egy másik taxit. Ennek lett egy jó és egy rossz eredménye. A rossz az volt, hogy egy egészen pici autóba kellett a csomagjainkkal bepréselődnünk, ölünkben tartva, mert az első ülésre még egy utast próbáltak beszervezni, ami sikerült is nekik. A fájdalomdíj az volt, hogy valóban olcsóbb lett a fuvar. A hosszú zötykölődés során azonban az az érzésem támadt, hogy az olcsóbb, nem mindig a legjobb megoldás.

Amikor a taxi elindult velünk kiderült, hogy az összes taxi voltaképpen egy ember kezében van. Ő irányítja az üzletet. A sofőrünk, mire kimentünk a parkolóból több ponton is megállt és fizette a pénzeket azért, hogy fuvarhoz juttatták.
Végtelen hosszúnak tűnt az út Shillongba, de egyszer csak megérkeztünk Cinti rezidenciájához. A szobatársa vacsorával fogadott bennünket. Nagyon kedves lány. Cinti szobájába Melinda költözött. Cinti egy másik szobába három lány mellé került a földre, én pedig a földszinten egy nagy nappali elfüggönyözött részében kaptam ágyat. Emlékeimben még élt az ágy képe. Az elmúlt hét napsorán mindössze egyszer feküdtem ágyban, egyszer repülőn, kétszer vonaton, háromszor a földön éjszakáztam. Ami kicsit felhősítette az örömömet, hogy rettentően hideg volt ebben a kővel borított és nem használt helyiségben. Még kiutazásom előtt Cinti biztatott, hogy mivel a meleg úgyis felmegy hozzájuk (?), ezért én kapom meg a ház egyetlen hősugárzóját. Megkaptam. Egy szépség hiba volt a számításban, hogy időközben a hősugárzó működési képességeinek egy részét elvesztette. Már csak hideget tudott fújni, de abból volt elég a teremben. Azért nem kellett megfagynom, mert annyi takarót halmoztak fel, hogy amikor alábújtam azt hittem a takarók súlya reggelre két dimenzióssá lapít.
 
 
 
02.08.Szerda
 
Reggel Cinti rezidenciáján ébredtünk és a felső teraszra felkapaszkodva gyönyörű kilátás nyílt az egész városra. Cintiék is szeretnek ott időzni, imádkozni és átmelegíttetni magukat a téli napsugaraival.
A háziak éles füllel felfigyeltek egy régen nem hallott zajra a fürdőszobában, amikor bementem oda. A WC öblítő már régen elromlott és nem volt aki megcsinálja. Amikor láttam, hogy nem működik, beletekintettem a tartályba és felmértem a helyzetet. Lényegében tönkre ment benne minden, de belenyúlva a tartályba sikerült működtetni tönkre ment alkatrészek nélkül is. A WC tartály öblítésének hangjai édes zenét jelentettek a háziaknak. A helyiségből kilépve a fogadó bizottság kifejezésre juttatta, hogy mindig is hittek mindenféle gyógyulásban és csodában. Ehhez a tartályhoz azonban több is kellett. Alkatrészeket kellett venni, ami az indiai sokféleségben nem könnyű feladat volt. De az Úr sokoldalúságra felkent szolgájának sikerült vezetést vennie az Úrtól és sikerült alkatrészeket is venni és sikerült azokat beszerelni is. Ez is igazolta, hogy még a WC-ben is képesek lehetünk nagy dolgokra az Úrban. Az napi jócselekedeteimet szaporítottam még azzal is, hogy a mosogató feletti, mások számára elérhetetlennek tűnő kiégett villanykörtét is sikerült kicserélnem, valamint a konyhában szorgoskodó lányoknak is bemutathattam a répapucolás művészetét, ami egy ilyen nagyszerű füttyöstől mint én el is várható.
Amikor az időnk megengedte, egy nagy sétát tettünk a városban. Beszereztünk a következő napokra minden szükségeset. Jó volt látni Cintit, hogy milyen sok kapcsolatot alakított ki és hogy egyszerű, hétköznapi emberek, eladók, járókelők is mennyire szeretik és tisztelik. Jó érzés volt, amikor bemutatott az embereknek, hogy én vagyok a magyarországi pásztora.
Amikor egy mindenes üzlet előtt mentünk el (lényegében ilyen majdnem minden üzlet) az az indíttatásom támadt, hogy Cinti indiai misszióját támogassam meg egy új hősugárzóval. (Ha mélyebben a szívembe nézek, akkor ez az előző éjszakai fázás emlékeiből fakadt és elsősorban a saját helyzetemen akartam javítani!) Cinti a hősugárzót örömmel elfogadta. Felajánlottam neki, hogy amíg ott alszom náluk, vállalom a bejáratás áldozatos szolgálatát. Amikor este az alkalomról hazamentünk örömmel helyeztem üzembe a hideg helyiségben a hősugárzót. A termet ez a kis kütyü nem tudta befűteni, de magamra irányítva egészen jó érzések töltöttek be. Éppen ekkor olvastam Reicher Rózsa kedves levelét, hogy csodáért imádkozik, hogy a hőérzetemben Isten valamilyen áttörést hozzon. Boldogan írtam vissza neki bátorításként, hogy a csoda megtörtént és a hősugárzóval csaknem az ölemben jó éjszakának nézek elébe. Éppen elküldtem a rövid bátorító és köszönő levelemet, amikor hirtelen elment az áram az egész lakásban. A hősugárzóra gyanakodtam és a biztosíték táblát kerestem. Nem találtam. A főbérlő házrészénél égett a villany és ez az előbbi gyanúmat igazolta a számomra. Szellemileg úgy éltem meg, hogy az ördög megirigyelte a felmelegedésemet és meglopta azt. Szellemi harcba merülve aludtam el. Másnap azért kiderült egy-két dolog. Például az, amit eddig a Cintiék se tudtak, hogy a városban éjszaka 1-5-ig kikapcsolják az áramot. Ezt egy bagoly ajándékú ember által kellett, hogy megtudja. A szomszédban azért volt világosság, mert ott automatikusan generátorra váltott át a rendszer, a hősugárzónak pedig semmi baja sincs.
Ezen az estén ismertem meg annak a gyülekezetnek a pásztorát, ahova Cinti is jár. Miller pásztor, akit mindenki csak „onkel”-nek (bácsi) hív, nagyon kedvesen fogadott. Mindjárt megosztotta egy szomorúságát velünk. Az egyik, általa is patronált dzsungel gyülekezetnek a tagjait úgy segíti a Shillong gyülekezet, hogy a megtermelt ginger gyökeret segít értékesíteni. A pásztor szomorúsága abból fakadt, hogy amikor az árut eladni vitték, kiderült, hogy csak felül voltak szépek a gyökérdarabok, alul viszont már hitványak voltak. A nem krisztusi jellem bántotta igazán. Az alkalom jól sikerült a főleg fiatalokból álló közösségben, amit a pásztor által működtetett kollégiumban tartottunk.
 
 
 
02.09. Csütörtök
 
Reggel korán már kint kellett állnunk az útszélén, hogy a 25-30 fős gyülibusz felvegyen bennünket. Három nap a dzsungel falvakban és gyülekezetekben, ez volt a következő programunk.
Melinda sajnos nem tudott velünk jönni, mert előzőleg megfázott és belázasodott. 4-5 felnőtt szolgáló és 6-7 gyermek alkotta a csapatot. A sofőrünk Nelson maga is egy dzsungel faluból származott és jelenleg főiskolára jár. Őt is Miller pásztor emelte ki az írástudatlanságból és most a misszió egyik erőssége. Mint sofőr nagyon megpezsdítette az imaéletemet ezekben a napokban, mivel tiszteletből és szeretetből mellé ültettek. Beláthatatlan kanyarokban is bátran előzött. Előtte dudált egyet és ezzel úgy érezte, hogy a maga részéről mindent megtett, hogy a dolgok működjenek. Mindig előzésben voltunk egy olyan roncs busszal, amely minden pillanatban széteséssel fenyegetett. Az út tele volt teherautókkal és itt Indiában mindenki mindenkit előz. Még talán saját magukat is. Nelson testvér nagy előszeretettel jelezte nekem, ha árokba borult autók mellett mentünk el. Hát volt belőlük bőven. De még most sem tudom, hogy ezzel akart-e még valami többet is mondani vagy sem.
Az első megállónk egy fűrésztelep volt, ahol sok faanyagot tettünk fel a kocsi tetejére. Érdekes volt látni ott hulladék fákat szedegető és azt felaprító gyerekeket, akik a hátukra vehető puttonyba rakták a szerzeményüket és aztán vitték haza.
Ezután már csak keskeny aszfalton haladtunk, amely bombatölcsérekkel volt tele, aztán elfogyott az aszfalt és földúton bukdácsoltunk. Néha kerestem azokat a fogódzó pontokat, amelybe belekapaszkodhatok, ha felborulunk. Ez a dzsungel nem afrikai jellegű, óriásfákkal és csüngő indákkal. Itt is voltak pálmák, banán és bambusz fák, de nem óriásiak. Az aljnövényzet azonban valóban nagyon sűrű és gyalogos számára áthatolhatatlan volt. Elefánt csordával nem találkoztunk. Az két héttel korábban már elvonult attól a helytől nem messze, ahová igyekeztünk, egy embert agyontaposva.
Hosszú zötykölődés után Mongor nevű dzsungelfaluba érkeztünk. Középen nagy üres tér és körülötte elszórtan 50 kis kunyhó állt. A kunyhók berendezése nagyon egyszerű volt. Az első rész nappaliként és konyhaként működött. Egy négyzetméternyi betonlapon, ami a földön volt, égett a tűz és rajta melegedett mindig valami. Hosszú fadarabokkal tüzeltek, amelyeket körberaktak és ahogy elégett a végük egy kicsit mindig beljebb tolták. Mindenki a földön ült. A szoba részben pokrócok hevertek a földön. Kevés és egyszerű eszközökkel, de működött az életük. Érdekes volt a sok száz éves életforma mobiltelefonnal, ami mindenkinek ott volt a kezében.
Itt kezdődtek az első megpróbáltatások. Megérkezésünkkor ún. bételdióval kínáltak. Ettől mindenkinek a fogai és az ínye úgy nézett ki, mintha vérezne. Az Isten adta humorommal általában mindig megmosolyogtatom az embereket, még akkor is, ha nem beszélem a nyelvüket, de itt most kivételt tettem. Féltem, ha fülig ér a szájuk, még elvéreznének, míg ott vagyok. Amikor az egyik presbiter és gyülekezetvezető házánál étellel kínáltak, nehéz volt kimagyarázni, hogy miért nem kérek a vacsorából, amit nagy szeretettel kínáltak ugyan, de nagyon gyanús kinézetére való tekintettel, nem mertem bevállalni. Inkább kimentem a gyerekekhez barátkozni, ami nem nagyon sikerült. Amikor meg akartam simogatni a buksijukat, olyan ijedten kapták félre a fejüket, mintha nyakon akarnám csapni őket. Itt aztán van gyermekáldás. Minden családban 8-10 gyermek van. Minden asszony hátán ott csüngött az éppen ügyeletes legkisebb gyermekük. A kb. egy évvel nagyobbakat már a testvéreik cipelték a hátukon.
Az istentiszteletet a félig kész presbiteriánus templomban tartottuk. A két oldalhajós épületnek csak a beton pillérei álltak és a középső rész teteje be volt fedve. A többi a szellőztetés része volt. Egy kecske két gidájával akadályozott egyeseket, hogy a padjukra leüljenek, ezért rögtön kizárták őket a gyülekezetből. A kutyák és a macskák maradhattak. Ez volt a legnehezebb szolgálatom Indiai tartózkodásom alatt. Igazán nem sikerült kontaktust találnom a hallgatók szívével. Pedig a legvégén a lelkes imaközösségük jelezte, hogy a Szentléleknek van jelenléte az életükben.
Az istentisztelet után a másik presbiter házánál is volt vacsora. Erre azért volt szükség Miller pásztor szerint, mert a két presbiter (hogy vacsora képnél maradjak) fasírtban voltak egymással. Több presbiter nem lévén, nem volt több vacsora meghívás.
Összeszedtük a csapatunkat és elindultunk a sötétben egy másik dzsungelfaluba, Langkarchába. Itt van Miller pásztor gyülekezetének egy kis misszió állomása. Egy kis szellős faház, amely olyan hidegséggel fogadott, hogy azt gondoltam, hogy reggelre végbemegy a hibernálásom. Kaptam ugyan Cintitől egy elektromos matracot, ami addig működött, míg a misszióállomás akkumulátorai bírták és ez sajnos hamar bekövetkezett. Kaptam az ágyam fölé egy moszkitó védőhálót is, de attól se lett jobb a hőérzetem és különben is a fagyott szúnyog legfeljebb, ha leesik, csak koppan, de nem csíp.
 
 
 
02.10. Péntek
 
Reggel jól esett kiolvadni a napon. Cinti megmutatta a házat, ahol aludtunk, végig vezetett a misszió által művelt kerten, majd megmutatta az egész falut. Langkarcha neve azt jelenti: „Víz, ahol nincs víz” – kicsit fura. Olyan, mint Betlehem (Kenyérháza) az éhínség idején.
Különös volt látni a falubeliek fürdőszobáját a falu határában lévő forrásnál. Az asszonyok odajártak mosni és aki fürödni akart, az ott megtehette. Volt olyan kunyhó, ahova a testvérek behívtak egy kis beszélgetésre.
Közben Miller pásztor foglalkozott a falu vezetőivel, akik egyben a gyülekezetek vezetői is voltak, Atyai szívvel tette. Jó volt látni, ahogy körbeülik vagy állják és figyelnek a tanítására.
Ebéd után útnak indultunk a következő faluba. A busz megtelt (ez indiaiul azt jelenti, hogy mozdulni sem lehetett) a langkarchai falu lakosaival, sőt a busz tetejére is jutott bőven az utasokból. Az egyesek szerit 5, mások szerint 10 km-t kb. 2 óra alatt tettük meg az úttalan utakon. Egy kis bonyodalom is adódott a tetőn utazókkal, akikről a sofőrünk az elején megfeledkezett. Az út fölé behajló fákon ugyanis simán fennakadtak az „odafelvalókkal törődők”. Ezek aztán lepotyogva vagy leugrálva a busz elé szaladtak (mert a busz gyalogosan simán megelőzhető volt) és tiltakozást nyújtottak be. Ezután a buszból bozótvágó késeket nyújtottunk ki és így fegyvereztük fel a tetőn utazó harcosokat. A továbbiakban a tetőről nagy csapkodások zaja hallatszott. Nem egészen volt biblikus a faluba való bevonulásunk, mert a pálma ágakat nem a busz elé, hanem mellé dobálták le.
Érkezésünkre összesereglett a falunak nagy része. Négy törzs lakja a falut és ez a vallási hovatartozásokat is meghatározza. Elég nagy imaházban jöttünk össze, ami dugig megtelt, sőt az épület végében álldogálók is részesei voltak az alkalomnak, mert valahogy a hátsó fal hiányzott az épületből. Ez az alkalom már úgy érzem, hogy jól sikerült. Sikerült a gyülekezettel a szolgálat során összehangolódni és úgy érzem, hogy átment az üzenet.
Rumphum nevű falucskában egy presbiter honol, ez egy vacsorát jelentett az alkalom végén. Amikor hozták az ennivalókat egy pillanatra kimentem, de már vissza nem értem, mert egy szomszédos kunyhóba bemenekülve gyorsan leültem a tűz mellé, ahol egy anyuka melegedett a gyermekével. Hamar elterjedt a hír, hogy pásztor van a kunyhóban és a kunyhó gyorsan megtelt. Először füsttel, aztán emberekkel. Ők se angolul (a tudósok a presbiteri lakomán voltak), se magyarul nem beszéltek, én pedig még éppen csak akkor kezdtem el a sakachep törzs nyelvének a tanulását. Itt nagy hasznát vettem az Activiti játékban kifejlesztett mutogatós kommunikációnak. Én is mutogattam és ők is, én is arra gondoltam, amire akartam és azt hiszem, hogy ők is. A vigadalmat a buszunk hívogató dudaszava zavarta meg, mert indulnunk kellett vissza a langkarchai istentiszteletre.
Visszadöcögtünk. A testvérek az áram nélküli faluban egy agg-regátor működtetésével fényt és hangot állítottak elő, ami néha elment, aztán visszajött. Amikor a zene elkezdődött, az emberek kibújtak a kunyhókból.
Jó alkalom volt, bár nagyon sötétben voltak a testvérek és így nagyon nehéz szolgálni, ha nem látom az arcokat. Ezek az emberek nem használnak Bibliát, mert csak a törzsi nyelvükön beszélnek és ezen a nyelven még nincs bibliafordítás.
Csak még röviden arról, hogy milyen közegben folyik itt a misszió. Érkezésünk előtt néhány nappal a szomszéd faluban a törzsi szokásnak megfelelően emberáldozatot mutattak be.
 
 
12.02.11. Szombat
 
Az éjszaka azt hiszem megfagytam. Nagyon hideg volt és mindent magamra véve is vacogtam. Mikor végül is reggel felkeltem, rájöttem, hogy minek köszönhetem, hogy életben maradtam. Volt egy hálótársam, akivel melegítettük egymást, illetve azt hiszem csak ő engem. A pokrócok összehajtogatásánál a hálózsákomból egy addig még nem látott méretű hernyót ráztam ki. Jónás 4-re gondoltam és megköszöntem az Úrnak az ügynökét, akit küldött. Azért a valóságban nem voltam ilyen nagy fiú, a reggelinél még küzdöttem a nyelésnél.
A pásztor előző este kiadta a parancsot, hogy indulás reggel 8-kor! Amikor reggel fél 5-kor felkelt, azt gondoltam, na ezt az indulást komolyan kell venni. 5-kor már reggeliztek az indiaiak. 9 órakor pedig megebédeltek. Így már rendben volt a dolog. Indiai 8-kor el is indultunk, ami az én alkalmazkodni nem tudó órámon 10 óra után-t jelentett.
Cél Mokoriam nevű falucska. A faluban nepáli származású emberek élnek. A falu vezetője valahonnan meghallotta (Tesó újságból talán?), hogy egy magyarországi pásztor tartózkodik Langkarchában és külön üzent, hogy szeretne velem találkozni és szeretne meghallgatni engem. Kb. úgy hatott ez rám, mint amikor Kornéliusz hívatta magához Pétert. Nagyon készültem erre az alkalomra. Megérkeztünk a házához, ahol már sok ember volt egybegyűlve. Nagyon izgultam, mert olyan természetfelettinek tűnt nekem az egész. Azt gondolom, hogy valóban kezébe vett az Úr és erővel szólt az Ige. A pásztortól kértem engedélyt, hogy döntésre hívjam az embereket. A befogadó ima után előre hívtam azokat, akik döntöttek. A fényképről rekonstruálva az eseményeket 15-20-an lehettek. Elsőnek „Kornéliusz”, azaz a törzsfőnök ugrott fel, utána a többi. Nagyon meghatottnak és őszintének tűnt. A felesége már keresztény volt és a férj már elő volt készítve az Úrral való közösségre. Ebben a faluban nem volt gyülekezet, de a pásztor szavait idézve ezen a napon Mokoriamban megalakult az első gyülekezet. Hálás vagyok az Úrnak azért, hogy méltatott arra, hogy ebben az egyik eszköze legyek. A döntöttek eligazításánál olyan furcsa volt, hogy nem mondhattam nekik, hogy az imádkozás mellett rendszeresen olvassák a Bibliát, hiszen nem tudnak olvasni és az ő törzsi nyelvükön sincs Biblia a tudomásom szerint.
A bátorítások után továbbindultunk Shillong felé, de a faluból sokan velünk jöttek, mert egy kb. 20 km-re lévő faluba igyekeztek a portékáikkal, ahol nagy piacot tartottak. Indulásnál én is felmásztam a busz tetejére, de aztán helyreigazítottak, hogy a pásztornak a sofőr melletti kényelmes széken van a helye. Miután azért sikerült lefényképeztetni magam a tetőn, engedelmeskedtem.
 
 
A piac. Óriási területen, egy domboldalon sok száz kunyhócska, mint megannyi kis piaci bódé sorakozott. Itt aztán volt minden. Ásó, szög, bicska, zöldségek, állatok stb. Nagy feltűnést keltettem a kunyhók között a kamerámmal és a fényképezőgépemmel és a nap által kiszívott fehér bőrömmel.
Indultunk tovább. Kicsit hiányérzetünk volt, mert a tetőn már senki sem ült. Nelson, a sofőr továbbra is erősen nyomta a gázpedált és ha tudta volna, még az árnyékát is megelőzte volna. A forgalom nagyságára jellemző, hogy több mint ezer teherautót előzött meg a 100 km-es távon. Ezek egy részét versenyben győzte le, a másik részével könnyebb dolga volt. Itt az a szokás ugyanis, hogy Shillong város csúcsforgalmának enyhítésére kb. délután 6-tól 9-ig a teherautóknak a város előtt le kell állniuk. Rengeteg teherautó kényszerpihenőn volt Nelson kormányos gyönyörűségére. A sapka alatt a hajam ennek ellenére továbbra is az Úrra mutatott.
Ahol felvettek a buszra, ott le is raktak. Cintivel fölvettük a csomagjainkat, amiből volt bőven és aztán irány a Cinti rezidencia. Udvarias voltam és amit Cintitől el tudtam kérni csomagot azt én vittem. Elvégre mégiscsak én vagyok a férfi. A lakáshoz nagyon meredeken és hosszan vezet az út. Cintivel egymás mellett vágtunk neki a távnak. Aztán ő ment elől, én pedig utána. Aztán Cintit egyre kisebbnek láttam a távolság miatt. Aztán újra megnőtt (a szemeimben is), mert megvárt engem. Aztán átvett tőlem néhány csomagot, elvégre segíteni kell az idősebbeket! Jó volt hazaérkezni. Nem volt jó viszont a hideg verembe érkezni. De aztán első tevékenységemként bekapcsoltam a kis hősugárzót és az ölembe vettem. Nagyon jól esett a meleg. Kiszámoltam, hogy az éjszakai áramszünetig van még 6 órám és addig melegedhetek. Az előző éjszaka ugyanis sikerült megfáznom (ejnye hernyó, nem voltál elég szőrös). Dőlt a meleg, addig amíg műsoron kívüli áramszünet nem következett be. Ekkor az Úrtól a hazahívó szót várva, kirendeztem az életem, és vártam a közeledő jégkorszakot.
Ebben a helyzetben viszont örömöt jelentett, hogy Melinda meggyógyult! Hallelujah!

 

12.02.12. Vasárnap

 
Nagyon reméltem, hogy egy kicsit belenézhetek az otthoni istentiszteletekbe reggel vagy délután, de sajnos az itteni elfoglaltságok miatt egyik sem sikerült. Délelőtt otthon voltunk és ott éltük meg az Úrral való közösséget. A lányok finomat főztek, amit aztán ehettünk napokig. (Csak hétfőig, de jó volt). Ezután elmentünk Cinti és Melinda ismerőseihez egy fiatal misszionárius házaspárhoz, akiknek nem régen született gyermekük. Nagyon büszke voltam a lányokra, mert nagyon kedvesen működtették a kapcsolataikat. Aztán 2 órára megcéloztuk az istentiszteletet, amibe besegített egy katolikus körmenet. Azért, hogy ne keveredjünk bele kicsit futni kényszerültünk a szűk utcában. Futottunk, taxit fogtunk, mégis elkéstünk a gyüliből. Egy indiai gyüliből elkésni, ez nagyon nem szép és szinte lehetetlen dolog, de nekünk sikerült. Bekapcsolódtunk a dicséretbe, amit a pásztor vezetett. Beszámolót tartottak a testvérek az elmúlt napok dzsungel missziójából, amelynek mi is részesei lehettünk. Aztán élő bizonyságtételek következtek. Miller pásztorral nagyon összeforrt a szívünk. Ő egy igazi atya. A gyülekezetben is csak „Onkelnak=Bácsinak” nevezik. Az egész gyülekezet szinte fiatalokból áll. Jó volt itt prédikálni, a fiatalok vevők voltak az üzenetre és ez a reakciókban is megnyilvánult. Az alkalom végén a dzsungelfalvak megsegítésére akció indult, hogy mindenki vegyen ginger gyökeret. Én is gyökeret vertem (vettem). Bár feleségem biztosan örült volna 4 kg ginger gyökérnek, mégis jobbnak láttam, hogy elajándékozzam olyannak, aki tudja is, hogy mit lehetne vele kezdeni, mert szereti és használja. Az alkalom után elmentünk a pásztor házához. Ez egy szabályszerű kollégium. 60 fő lakik a házban. 15 gyermeket a dzsungelfalvakból vettek magukhoz és azokat saját gyermekeikként iskoláztatják. Ezek ott esznek az asztaluknál. Többen még csak a törzsi nyelvüket beszélik és így otthon is nehezen kommunikálnak. Nagyon tetszett, ahogy ezek a gyerekek a mindennapi élet feladataiból kiveszik a részüket, nagyon szolgálatkészen.
Vacsora előtt, alatt és után jó beszélgetésünk volt. A végén a pásztor gondoskodott arról, hogy még egy jót imádkozhassunk. Megkérte ugyanis Nelsont hogy egy kis autón fuvarozzon haza bennünket. Még utoljára dülöngélhettünk vele egy jót, hálát adva az Úrnak, hogy mégis meghosszabbítja az életünket!

 

12.02.13. Hétfő

 
Erre a napra kiváló programszervezőnk, Cinti szabadnapot irányozott elő. Ezt Melindával és Cinti szobatársával arra használtuk fel, hogy befizettünk egy kis kirándulásra Mawlanglong faluba. Az utazási irodában béreltünk egy taxit sofőrrel együtt. Egy igazi indiai, aki mint minden indiai sofőr az előzés elhívását kapta az Úrtól. Működtette is ezt a csodálatos ajándékát a több ezer méteres hegyek között, beláthatatlan kanyarokban, ahol sokszor még a korlátok is hiányoztak.
Egy különös élményünk volt az úton, amikor egy fekete macska átment előttünk az úton. A sofőrünk megállt és nem akart továbbmenni. A szembejövő teherautó is észlelte a fekete macska veszélyt és ő is megállt. Mind a két irányban leállt a forgalom, míg végre egy ember gyalogosan át nem ment a macska vonalán és így meg nem törte a veszedelmet a többiek számára. E közben a sofőrünk folyamatosan imádkozott és furcsa mozdulatokat tett a kezével. Legyen hála az Úrnak, hogy ilyen és hasonló babonaságból már kimentett bennünket!
 
 
Egy nagyon kedves faluba érkeztünk. Ennek a nevezetessége egy élő híd. Néhány fa egy kis hegyi folyó partjain alsó gyökereiket és felső légző gyökereiket összeadva és összefonva szabályos hidat képzett a folyó fölött. Csodálatos üzenet volt ez nekem, hogy ha a gyökerekben összekapaszkodás történik, a legnagyobb szakadékok is áthidalhatóvá lesznek!
Ezután India vagy Ázsia legtisztább falujába mentünk. Indiában, ahol az utcákon kupacokban áll a szemét – tiszta falu? És valóban. Sehol semmi szemét. Minden utcasarkon szemétkosárral voltak fölszerelve. A házak udvarain sehol szemétkupac. Meseországba érkeztünk. Ezután fáramászás következett. Egy okos helyi ötlet alapján agy magas fa köré bambuszból szerpentint építettek ki, amin fel lehetett sétálni a fa tetejére. Fentről csodálatos kilátás nyílt és így átnézhettünk Bangladesbe. Jót sétáltunk a valóban kedves és szép faluban és visszafelé megálltunk egy kis természeti csodát megszemlélni. Egy kb. 8 m átmérőjű hatalmas kő egy kb. fél méter átmérőjű kövön egyensúlyozott, ki tudja már mennyi ideje és a kicsi hősiesen tartotta a nagyot.

 

12.02.14. Kedd

 
Kedden korán keltünk, mert Shillongból Guwahatiba mentünk egy 11 személyes dzsippel. A találkozó pont a város közepén volt fojtogató füstben. A lányok már-már rosszul lettek, ahogy vártuk az indulást. Nem tudtam elképzelni, hogy honnan jön az iszonyú füst és bűz. Amikor elindultunk fény derült a titokra. Amerre elmentünk, az utcán szemetet kupacba söprögető és a kupacokat elégető embereket láttunk. Takarították a várost, gondolom megpályázva ezzel a tiszta utca, rendes ház megtisztelő címet. Főleg a műanyag flakonoknak volt erős az illata. Guwahatiból vonattal Siliguriba utaztunk. Az utunkon semmilyen eget rengető esemény nem történt. Ami a vonaton zajlott, az nekünk, már rutinos vonatozóknak nem volt újdonság. A 7 órás úton kb. percenként elment valamilyen árus a vagon folyosóján. Induláskor még forró teát kínáltak, pár óra múlva már csak teát, a végén úgy gondolom már átfordult a dolog icetea-be. Időnként fel kellett kapkodni a lábunkat, mert négykézláb mászó söprögető emberek jöttek. Azt gondoltuk, hogy milyen rendes az indiai állami vasút, de aztán az söprögetők visszajöttek söprű nélkül és benyújtották a számlát. Jöttek mutatványosok, akik a gyerekeket használtak a mutatványaikhoz. Ügyesek voltak. Aztán benyújtották ők is a számlát. A koldusok menetrend szerint érkeztek. A női ruhába öltözött férfiak, a hidzsrák voltak a legerőszakosabbak a kéregetésben. Az indiaiak babonás félelemből tisztelik őket és adnak nekik támogatásokat. A 7 óra alatt legalább 50 féle ételt és nasit kínáltak, nem beszélve a játék, kendő, műszaki cikkek stb árusokról. Szóval program volt, a pénz fogyott. Szinte unalmassá vált az életünk, amikor megérkeztünk. Egy misszionárius családhoz mentünk, akik szeretettel fogadtak bennünket.
Home és Jenny Jama öt saját és két fogadott gyermeket nevel. Rajtuk kívül a házuknál varró műhely működik kb. 6 tanulóval. A varró műhely ottlétünkkor 5 új varrógéppel gyarapodott, Nyári Jenő testvér, illetve a Hajnalcsillag alapítvány jóvoltából, aminek nagyon örültek az ottaniak.

 

12.02.15. Szerda

 
Az utolsó szolgálati napra készültünk. Egy nagy tea farmra mentünk, egy Mal nevű városba. Itt 10 Városból és faluból jöttek össze főleg fiatalok, 10 különböző gyülekezetből. Ennek az alkalomnak a létrejöttét a gyülekezetünk külmissziós keretéből támogattuk, 100.000 Ft-tal. (Terembérlet, étkezés, utazások) A szervezők kb. 100 fiatallal számoltak, de rosszul kalkuláltak, mert 200 fő jelentkezett. A város művelődési háza adott helyet ennek az ifi találkozónak.
Amikor elindultunk, érdekes felfedezést tettem egy utcasarokkal odébb a házunktól. Egy kerítés falán10-15 cm átmérőjű kerek sötét tapaszok voltak. A feltapasztók ujjnyomai  ott voltak rajtuk. Arra is lehetett gondolni, hogy a helyi népművészet mestere díszítette ki a falat. Cinti azonban ettől sokkal hétköznapibb dolgot mondott. Ez egyszerű tehéntrágya, amit így szárítanak ki és ha megszáradt és lepotyog,  kiváló fűtőanyag lesz belőle. Azt nem tudom, hogy hogyan lehet rávenni a teheneket arra, hogy pont ennél a falnál érezzenek késztetést fűtőanyag előállítására?
Továbbhaladásunk után az út monoton részét megtörte az út szélére felsorakozó majmok hada. Nem tudom milyen indíttatásból tették, de nagyon tetszett nekem ez a kedves fogadtatás, bátorítás. Aztán eltűntek a majmok és előtűntek a tea ültetvények. Először láttam tea bokrokat. Megbokrosodásunk után egy órával megérkeztünk.
A dicsőítés már tartott az épületben, amikor beléptünk. A zenekar erőteljesen, lelkesen játszott, a résztvevők, mérsékeltebben vettek részt a dolgokban. Nagyon furcsa volt ez a légkör és kerestem az áttörési pontokat. Délelőtt is kettő és délután is kettő részből állt az alkalom. Az első nagyon nehéz volt nekem is és Cintinek is, aki fordított angolra, amit még helyi törzsi nyelvre is lefordítottak. 3 prédikáció! A második alkalom áttörést hozott. A legnagyobb isteni jelenlétet mégis az ebéd utáni harmadik alkalom jelentette. Akkor az Úr lelke erősen jelen volt. A legvégére pedig nagyon felszabadult a légkör és az egész gyülekezet. Az utolsó dicsőítés pedig már olyan volt, mint ami már nagyon felforrósította a légkört. A végén imádkozásra is sor került a helyi pásztorokkal. Egy hét éve önmagát fojtogató asszony szabadult a kötelékeiből.
Úgy gondolom, hogy végül is a fiatalok jól érezték magukat. Amikor a társválasztásról és kapcsolatról beszéltem, hogy mennyire fontos a szellemi közösség a párkapcsolatban és ne menjenek ki a világba társat keresni, úgy éreztem, hogy nagyon együtt vagyunk és élő dolgokat feszegetek.
A hazafelé vezető úton a fáradságtól bealudtam és már csak az út végére ébredtem fel.
Még volt egy kis megpróbáltatásban részem a vendégszálláson. Itt nem volt gond az árammal, viszont a víz a lehető legrosszabbkor apadt el a csapokból és a tartályokból. A vödrökben sem volt tartalék.  Nehéz vödörrel a kézben úgy bolyongani egy házban és annak környékén, hogy ne vegyék észre kétségbeejtő vízhiányomat. Végül nem várt helyen víz fakadt fel és még időben sikerült hasznosítanom.
Ami különleges volt, hogy a szobámban egy baldachinos ágyban aludtam. Moszkitóháló vette körül. Régen királyok aludtak hasonló körülmények között. István a király?
 
12.02.18. Szombat
 
Hazaértem.
Egy gyors összegzés az utamról.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy egy olyan világba tekinthettem bele személyesen, amelyre eddig nem volt módom. Más életforma és kultúra. Egyszerűségben és többnyire szegénységben élő emberek, akik nagyon sokan vannak mindenütt.
Egy személyvagon felépítettsége is arról beszélt nekem, hogy itt nem az elszeparálódás a cél és az igény. Az emberek jól érzik magukat, ha közel lehetnek egymáshoz és kapcsolódhatnak egymáshoz.
A közlekedésben látott káoszban volt valami, ami mégis pozitív volt. Nem voltak szabályok, ami leegyszerűsítette volna a dolgokat, viszont ez azt eredményezte, hogy az emberek sokkal éberebbek és kreatívabbak voltak, mint amikor szabályok rendje és védelme alatt él az ember és elkényelmesedik. Bár folyamatosan dudáltak, de ez nem a türelmetlenség, hanem egymás figyelmeztetése érdekében történt. Vigyáztak egymásra még a durva szabálytalanságokban is.
A vallási élet egy nagy kavalkádnak tűnt a számomra. Babonás istenfélelem jellemzi az embereket. Igénylik, hogy az életük isteni védelem alatt legyen. Az, hogy kinek ki ez a védelmezője, az már egy másik kérdés. Az utakon sok elütött macska és kutya teteme feküdt, de egy elgázolt tehenet sem láttam, mert azok valóban nagy becsben vannak tartva. Láttam erős keresztényeket, de láttam felszínes, vallásos hívőket is.
Cintit úgy láttam, mint az a testvérünk, aki Indiában a helyén van. Igazán felnőtt missziómunkás, aki jó lelkülettel, nagy munkabírással szolgál azokon a területeket, amit az Úr nyitott eddig neki. Sokszor figyeltem büszkén a megnyilvánulásait, szolgáló készségét. Azt is láttam, ugyanakkor, hogy ő is emberből van és neki is elkel a támogatás és a szerető bátorítás.
A Biblia használati lehetősége felértékelődött a számomra, látva azokat a törzseket, akiknek várhatóan még évekig nem lesz módjuk arra, hogy saját nyelvükön olvassák az Igét.
Felértékelődött újra számomra a gyülekezetem, ahova tartozom és azok a szolgatársak és testvérek, akik körül vesznek engem.
Megújult a hálaadás bennem a hazámmal, otthonommal és a körülményekkel kapcsolatban is, ahol élek.
 
Köszönöm mindenkinek, akik olvasták a napi beszámolóimat és ebből fakadóan bátorítottak engem, vagy imádkoztak értem. Azzal, hogy a humor eszközeit használtam az események leírásában, senkit nem szerettem volna megbántani, megszégyeníteni, csupán fogyaszthatóbbá akartam tenni, amit leírtam.
Köszönöm az értem, utamért és a szolgálataimért mondott imákat. Remélem, hogy ennek az útnak a tapasztalatai, áldásai még jobban kiteljesítik a szolgálataimat.
 
István