Reviczky Gyula: Húsvét


Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök lészen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen


Túrmezei Erzsébet: Húsvét után

 

HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt… kihamvadott remények.
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!”
Bús eltemetkezés az éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után… futni a hírrel frissen!
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után… új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után… erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.


Juhász Gyula: Húsvétra

 

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!



Túrmezei Erzsébet: Húsvét hajnalán

 

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír fele hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár
és csattog az ének, száll által a légen
fel, fel az ég felé ... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttük ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak, a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra: csakúgy ... úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, aki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír fele hárman,
nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.

Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón, búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állani feltámadottan.



Kárász Izabella: Holnapután ünnep lesz

 

Ma nagypéntek van, de holnapután
ünnepi harang kong a réteken.
Ó, e hangot én valahonnan már
régről, jól ismerem.

Holnapután ünneplő sokaság
ünnepet ül fönt, a Sion-hegyen,
holnapután ó, ünnepet ülünk,
ünnep lesz, Istenem!

Csak én maradok lenn, mert hiába,
gyümölcstelenül állok. Senkinek
nem lett köröttem szent feltámadása,
üresek a szívek!

Támadj fel bennem úgy, hogy közeledbe
hozzam a holtak seregét. Igen,
győzelmesen, hogy boldogan érezzem:
ünnep lett Istenem…

 


Balogh Miklós: Húsvét reggelén

 

Zengjen ma hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva,
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva:
Feltámadott! Feltámadott!

A szellő susogva hogy átmegy a tájon,
Könny csillog utána ezernyi fűszálon.
Érinti az erdőt, lombját az olajfa
Megrezgeti vígan, s bólintva lehajtja...
Áldott legyen a szó, mit a szellő mondott!
Zizegve beszélik egymásnak a lombok:
Feltámadott! Feltámadott!

De ah, amott, zöld selymén a rétnek,
Galileának özvegy női jőnek...
Kezükben balzsam, sok jóillatú,
Szemükben némán ott virraszt a bú...
- Te néma bánat, nyílt örömre változz!
Győzelmi dalként szállj az ég Urához:
Feltámadott! Feltámadott!

Nézd, ott a sir, az Úr akarta, s ímhol
Örökélet bölcsője lett a sírból...
Lehullt a kő: helyén az égbe látunk,
A sir üzen: halál, remélve várunk!
Szegezd nyilad bár az ember szívének,
Fülünkbe cseng mindig az angyalének:
Feltámadott! _Feltámadott!

Töröld le könnyed ember, nem vagy árva,
Út lett a sir egy szebb, dicsőbb hazába.
Csak légy erős, csak légy szilárd a hitben,
Az út felén ne félj, nem hágy el az Isten.
Ha tán a bűn lett újra rajtad úrrá,
E mennyei varázsszó szüljön ujjá:
Feltámadott! Feltámadott!

Zengjen hát hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva,
A Golgothának szent halottja
Feltámadott! Feltámadott!



Makovei János: A keresztről való beszéd ...

 

„Mert a keresztről való beszéd
bolondság ugyan azoknak, akik
elvesznek, de nekünk, akik
megtartatunk Istennek ereje.”
(1Korintus 1, 18.)

A koponyák-hegyén ott fenn állt,
Durván összeróva három kereszt.
Egy lator káromló hangon kiált:
„Emberek, ugyan ki érti meg ezt,
Mi latrok itt, bűnösök tetőtől talpig
Ő állítólag Izráel Istenének fia,”
– Mindenfelől gúny, kacaj hangzik –
„És ma velünk kell itt meghalnia!”

A koponyák hegyén az átok fája
Háromszorozza a szörnyű halált…
Szól a lator, szívét bús halál vájja,
Eddig ő ölt, most csapdára talált:
„Ez a kereszt a legnagyobb átok,
Innen csak egy helyre vezet az út,
A pokol ezer lángja hulljon rátok,
S hintsen mindenre sötét hamut.”

A harmadik kereszten is mozdul
A másik lator fájón, összetörten,
A halál már készen, s e léten túl
A pokol nyitja meg száját bőszen.
Ő is szól, mert a kárhozat szele
Vad kősziklákat is megmozdítana,
És szíve most vad félelemmel tele
Mielőtt elnyelné a halál hatalma.

Odaszól a másiknak csendesen:
„Mi méltán vesszük büntetésünk,
Méltó másra nem vagyok, te sem.
Mi már örökre mindent lekéstünk.
Ő ártatlan, Ő az Isten szent Fia,
Ő csak adott, szolgálta az életet,
Mégis közöttünk kell meghalnia.
Legalább most bánd az életed!

Uram, emlékezz rám; a kereszten
Függve látom a halált, s tudom
Hiába volt itt minden, elvesztem,
Csak a pokol várt rám ezen az úton.
Emlékezz rám nagy országodban,
Mert semmit nem kezdhetek újra,
Minden cselekedetemnek ára van,
Kegyetlenül lesújt életem, múltja.

Kereszted közel – bár életed útja
Más, soha nem mondtad – elég!
Mint aki az örök Isten útját futja
Neked itt most megnyílik az ég!”
Uram, emlékezz rám; a kereszten
Függve látom a halált, s tudom
Hiába volt itt minden, elvesztem,
Csak a pokol várt rám ezen az úton.

A kereszt. Csak néhány szó, a lator
Beszél… egyik ítél, a másik bánja
Bűneit és életét, ez ott felhatol
Egész az égig… mert az Ember Fia
– Azért aki egész életében csak ölt, –
Ott függ, annak ne kelljen halnia
S a kegyelem ott mindent betölt
Mert néhány szó is lehet erős ima!

A keresztről való beszéd nekem,
Azóta örök élet és hű kegyelem!

 


Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal-
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.