William MacDonald: Ösvényem világossága 

 

http://velunkazisten.hu/osvenyem/Osvenyem_vilagossaga

 

William MacDonald: Ösvényem világossága

 

 

 

09.24  Új látás tapasztalat útján

„Megtudtam..." 1Mózes 30,27

Lábán megtudta, hogy az Úr őt Jákobért áldotta meg. Jó dolog volt az, amit ebből megtanult. Mert a tapasztalat általában jó tanítómester.

Mindig mély benyomást tett rám, hogyan segít egyes igehelyek megértésében a tapasztalat. Lehet, hogy az igeverseket már régóta tudjuk könyv nélkül, de ha egy új tapasztalaton megyünk keresztül, akkor a szavak hirtelen megelevenednek. Felragyognak előttünk, mint a fényforrás a sötétségben. És ekkor egészen új értéket tulajdonítunk nekik.

Luther Márton felesége mondotta, hogy sohasem értette volna meg a Zsoltárok könyvének egyes verseit, ha Isten nem vitte volna át őt sok nehéz helyzeten.

Amikor Daniel Smith feleségével együtt Kínában élt misszionáriusként, egy éjjel egy rablóbanda nagy rést ütött házuk oldalán. Míg aludtak, a rablók kifosztották szekrényeiket és ládáikat. Ha a misszionárius házaspár nem aludt volna olyan mélyen, talán meg is ölték volna őket. Amikor Smith később elmondta az esetet, hozzátette: „Eddig a reggelig sohasem tudtam megérteni a Habakuk 3,17-18-at: »Mert a fügefák nem fognak virágzani, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállóban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt.«" Ezzel arra gondolt, hogy az ember sohasem vehet részt egészen Habakuk veszteségei ellenére érzett örömében, ha ő maga nem tapasztalja meg ugyanezt a helyzetet.

Amikor Corrie Ten Boom koncentrációs táborban volt, egyszer meg kellett jelennie a bíró előtt is. „A bíró... kénytelen volt munkáját végezni, és eljött az a nap, amikor olyan iratokat mutatott nekem, amelyek nemcsak számomra jelentettek halálos ítéletet, hanem egész családom és barátaim számára is. »Meg tudná közelebbről magyarázni ezeket az iratokat?« - kérdezte. »Nem, nem tudom« - kellett elismernem. És akkor a bíró hirtelen fogta az egész paksamétát és a kályhába dobta! Ahogy néztem, hogy égtek azok a lapok, amelyek engem vádolhattak volna, tudtam, hogy Isten hatalma védett meg engem, és hirtelen úgy értettem meg, mint soha azelőtt a Kolossé 2,14-et: »Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.«"

Az új igei látások, amelyeket tapasztalataink útján nyerünk, végtelenül értékessé teszik számunkra ezeket az élményeket.


09.23 Maradj távol!

"Közösségükbe ne menj, lelkem." 1Mózes 49,6

Ezeket a szavakat Jákób mondta, amikor fiait megáldotta. Mikor azokra a borzalmas dolgokra gondolt, amiket két fia, Simon és Lévi elkövetett Sikem férfiain, ezt mondta: „Közösségükbe ne menj, lelkem."

Szívesen állítanám ezeket a szavakat tágabb összefüggésbe. Vannak kapcsolatok, amelyeknek a bűnnel van dolguk, és amelyeket jobb, ha soha meg nem ismerünk

A kísértés csábító arcot ölt, és azt mondja: sohasem lehetünk igazán boldogok addig, amíg közösségbe nem kerülünk vele. Izgalmakat, testi gyönyörűséget, érzelmi magasságokat és csalogató ismeretlent ígér.

Sokakat szólítanak meg az ilyen csábítások, olyanokat is, akik addig visszavonult életet éltek. Az az érzésük, hogy eddig fogalmuk se volt az igazi gyönyörűségről. „Hátrányos helyzetben voltak." És azt hiszik, addig nem is lehetnek igazán elégedettek, amíg átfogó tapasztalatot nem nyernek a világról.

A bűn sohasem jön egyedül. Mindig vannak beépített kockázatai és súlyos következményei. Ha csak egyetlen - mindegy, melyik - bűnnel első alkalommal tapasztalatot szerzünk, akkor ezzel a gyötrelemnek és lelkiismeret-furdalásnak egész áradatát hívjuk elő.

Ha engedünk a kísértésnek, meggyengül az általános ellenállóerőnk. Ha már egyszer elkövettünk egy bűnt, könnyebb lesz már többször is elkövetni azt. Hamarosan már szakemberek leszünk a bűn dolgában. Sőt, rabszolgáivá válunk, a megszokás láncai hozzákötöznek.

Abban a pillanatban, amikor engedünk valamilyen kísértésnek, szemünk megnyílik egy olyan bűntudat meglátására, amilyent azelőtt sohasem tapasztaltunk. S ha vidáman meg is szegjük a törvényt, utána már a belső mezítelenség és üresség borzalmas érzése következik. Kétségkívül igaz, hogy a bűnt meg lehet vallani és bocsánatot lehet nyerni érte, de egész életünkön át mindig kínos érzés lesz bűnünk korábbi társaival találkoznunk. Emlékezetünkben fájdalmas sebet jelent, ha újra föl kell keresnünk ostobaságunk helyszíneit. Vannak alkalmatlan pillanatok, amikor az egész szennyes esemény fölmerül - sokszor éppen a legszentebb pillanatainkban - gondolatainkban, és mi felnyögünk.

És ha csodálatos dolog is elnyerni Isten bocsánatát, mégis sokkal jobb, ha nem próbáljuk ki. Ami kezdetben érdekes titok, az később lidércnyomássá válik. A gyönyörből hamarosan borzadály lesz, és a szenvedély egyetlen pillanata gyakran egy szemrehányásokkal teli életet von maga után.

Ezért a kísértés órájában mondjuk el: „Közösségükbe ne menj, lelkem."

 

09.22 Örökké

„Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba." Mikeás 5,1

Ha már az idő rövidsége is megrendítő igazság, mennyivel inkább az az örökkévalóság végtelen volta. Nyelvünkben kevés szó van, amit oly nehéz megérteni, mint a „végtelen", „örökkévalóság" szavakat. Hogy valami fogalmunk legyen róluk, arra kell gondolnunk, amikor a világ még nem volt megteremtve, amikor még angyalok sem voltak, amikor még senki és semmi nem létezett, egyedül csak Isten. Menj egyre csak vissza, vissza egyre távolabbi múltba, vissza a kezdet nélküli kezdetbe, vissza, vissza és megint csak vissza. Isten mindig volt!

Vándoroljanak azután gondolataink a jövőbe, az eljövendő időbe, amikor majd elmúlik ez a föld. Előre, előre, előre, egyre messzebb, egyre tovább, tovább, a végtelenbe...

És akkor, ha az értelem tiltakozni látszik a számára kiszabott szűk határok ellen, akkor gondoljunk arra, hogy mi magunk is örökké fogunk élni. Mindig és mindig. Végtelen élet. Örökkévalóság!

Rowland Dixon Edwards a következőképpen próbálta leírni az örökkévalóságot: „Egy óceánjáró fedélzetén egy gyűszűre fonalat kötünk, leeresztjük a tengerbe, majd felhúzzuk, tele az óceán sós vízével. Ez lehet a képe annak az időnek, amely az örökkévalóság óceánjából kivétetik."

Az ember csak akkor igazán bölcs, ha számításba veszi azt a lenyűgöző tényt, hogy ez az élet csak egy homokszemecske az örökkévalóság határtalan tengerpartján. Egész pályafutását nézze ebben a világosságban.

A milánói székesegyháznak három egymás melletti ajtaja van. Az első fölött egy rózsakoszorú van bevésve, ezzel a felírással: „Mindez csak egy pillanatra tetszik nekünk." A harmadik ajtó kereszttel van megkoronázva, ezzel a felirattal: „Mindez csak egy pillanatig szomorít meg bennünket." A középső ajtó fölött található az intés: „Csak az a fontos, ami örök."

Mint keresztyéneknek föltétlenül szembe kell néznünk az örökkévalóság tényével. Föltétlenül számot kell vetnünk annak megrendítő valóságával, és életünket aszerint kell berendeznünk. És ha azután előrehaladunk életünk útján, sajátos fény tűnik fel a szemünkben, és sajátos elszántság lesz a szívünkben, mert terveink nem érnek véget az időben.

09.21 Az Ő visszajövetelének fényében élve

„Végezetre eltétetett nekem az igazság koszorúja, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az Ő megjelenését." 2Timóteus 4,8

...eltétetett nekem az igazság koszorúja...

„...mindazoknak is, akik várva várják az Ő megjelenését." Sok éven át úgy gondoltam, hogy ezek a szavak azokra a hívőkre vonatkoznak, akik örömteli érzelmekkel várják az Úr visszajövetelét. Ezeket megjutalmazza majd az Úr az igazság koszorújával, mert szívük lángolt, valahányszor az elragadtatásukra gondoltak.

Pedig itt bizonyosan többről van szó. Várva várni az Úr megjelenését, azt is jelenti, hogy az Ő visszajövetelének fényében élni, és úgy viselkedni, mintha már ma visszajönne.

Azt jelenti tehát, hogy erkölcsi tisztaságban élni. Mert János is figyelmeztet bennünket: „Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan Ő is tiszta" (1Jn 3,3).

Azt is jelenti, hogy ne bonyolódjunk bele e világ dolgaiba. Teljes szeretetünkkel és vonzalmunkkal forduljunk a mennyei dolgok felé, s ne azokkal törődjünk, amik e földön fontosak (lásd Kol 3,2).

Azt is jelenti, hogy Isten népét szolgáljuk, és adjuk meg neki „az eledelt a megfelelő időben" (lásd Mt 24,45). Az Úr különleges áldást ígér azoknak, akik ezzel vannak elfoglalva, amikor Ő visszajön.

Röviden: semmi olyat ne tegyünk, aminek cselekvésénél nem szívesen vennénk, ha az Úr meglepne bennünket. Ne menjünk olyan helyekre, ahol a jelenlétünk szégyent hozna ránk az Ő eljövetelekor. Ne mondjunk semmi megbotránkoztatót, mintha már Ő is jelen lenne.

Ha tudnánk, hogy az Úr Jézus egy héten belül visszatér, mivel töltenénk addig napjainkat? Talán felmondanánk munkahelyünket, fölmennénk egy magas hegy tetejére, és ott egész napunkat imádsággal és bibliaolvasással töltenénk? Vagy pedig sebtében „teljes munkaidejű keresztyén szolgálatot" vállalnánk, és éjjel-nappal prédikálnánk és tanítanánk?

Ha már valóban követjük az Urat, és egészen az Ő akarata szerint élünk, akkor legjobb, ha továbbra is azt tesszük, amit eddig tettünk. De ha mind ez ideig csak magunknak éltünk, akkor annak tudása, hogy az Úr rövidesen visszajön, döntő változást kell, hogy előidézzen életünkben.

Nem elég az, hogy néhány kedves gondolatunk legyen az Úr visszajövetelével kapcsolatban. Az igazság koszorúját azoknak tartja fenn az Úr Jézus, akik annyira várják az Ő megjelenését, hogy az igazság az egész életüket átalakítja. Nem elég, ha az Ő visszajövetelének igaz voltát megragadjuk; az kell, hogy ennek igazsága megragadjon minket.

09.20 Mélyre lehajolni

"Ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosokhoz tartsátok magatokat." Róma 12,16

 mélyre lehajolni

Természettől fogva hajlamosak vagyunk arra, hogy szeretnénk barátokat szerezni az ún. "jobb társaság"-ból. Minden ember szíve mélyén ott a kívánság, hogy meghitt barátságban legyen azokkal, akik híresek, tehetősek, előkelőek. Így tehát tulajdonképpeni természetünkkel ellenkezik az a tanács, amit Pál ad a Róma 12,16-ban. Azt mondja; „Ne legyetek büszkék, hanem vállaljatok mindig közösséget az egyszerű és jelentéktelen emberekkel." Isten Gyülekezetében nem ismerik a kasztszellemet. A keresztyének ne törődjenek az osztálykülönbségekkel!

Ezzel kapcsolatban Fred Elliotról jegyeztek fel jellemző esetet. Egy reggel, amikor családjával együtt a reggeliző asztalnál áhítatot tartott, hangos csörömpölés hallatszott a ház kapuja felől. A szemeteskocsi vitte el a szemetet. Elliot letette kinyitott Bibliáját az asztalra, az ablakhoz ment, és hangos, szívélyes köszöntést kiáltott oda a szemetesembernek. Azután visszament az asztalhoz, és folytatta az áhítatot. Éppen olyan szentnek és fontosnak tartotta, hogy a szemetesnek jó reggelt kívánjon, mint azt, hogy a Bibliát olvassa.

Az Úrnak egy másik szolgája, aki az Igét szó szerint vette, Jack Wyrtzen volt. Minden nyáron bibliatanulmányozó tábort vezetett a New York állambeli Schroon Lake-ben. Az egyik, felnőttek számára rendezett konferencián részt vett egy testileg súlyosan fogyatékos férfi is. Mivel arcizmain nem tudott uralkodni, ezért az ételét is csak nagy nehezen tudta elfogyasztani. Az étel egy része mindig kihullott a szájából az újságpapírra, amit elővigyázatosan a mellére és az ölébe terített. Mivel ez a látvány nem volt éppen étvágygerjesztő, ez a férfi rendszerint egyedül ült egy külön asztalnál.

Sok tennivalója miatt Jack Wyrtzen gyakran később jött be az ebédlőbe. Mikor megjelent az ajtóban, a legtöbb asztal mellől intettek neki, hogy üljön oda hozzájuk. De sohasem tette. Mindig ahhoz az asztalhoz ment, amelynél ez a fogyatékos férfi ült. Ő is „az alázatosakhoz tartotta magát".

Ehhez hasonló dolgot mond el egy régi történet: „Egy hívő keresztyén tábornokot egyszer megfigyeltek, ahogy egy nagyon szegény öregasszonnyal társalgott. Később néhány barátja szemrehányóan figyelmeztette: »Gondolnod kellett volna magas állásodra.« A tábornok csak ennyit mondott erre: »Mi lett volna velem, ha az én Uram a saját magas állására gondolt volna?«"

„Mindenek ellenére" c. versében Robert Burns emlékeztet arra, hogy bármilyen alacsony helyzete legyen is valakinek, mégis ember marad. És azt mondja, hogy aki függetlenül gondolkodik, az csak nevet azon a sokféle ékszeren és kövön, amivel az ostobák fölékesítik magukat.

Ha elgondoljuk, milyen mélyre alázta meg magát Üdvözítőnk, hogy velünk élhessen, akkor elképzelhetetlen, hogy ne ugyanazt tegyük mi is.

 

09.19 Méltatlanság és tagság

Jézus mondta

„Mert amikor még erőtelenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért." Róma 5,6

Jézus Krisztus nem azért jött, hogy az igazakat hívja, és nem is a jó emberekért halt meg. Nem az illedelmes, tiszteletre méltó, finom emberekért ment a keresztre.

Isten nézőpontjából természetesen az egész emberiség istentelen. Mindnyájan bűnben születtünk és tele vagyunk igazságtalansággal. Mint elveszett juhok eltévelyedtünk, és mindegyikünk a maga útját járta. Isten szemében romlottak, tisztátalanok és lázadók vagyunk. És legnemesebb törekvéseink sem mások Őelőtte, mint kontár kísérletek.

Csak az a szomorú, hogy a legtöbb ember nem hajlandó beismerni, hogy istentelen. Önmagukat a társadalom bűnöző elemeihez hasonlítják, és ezért úgy vélik, hogy alkalmasak a mennyországra. Olyanok, mint az az idősebb előkelő hölgy, aki nagyon büszke volt nagylelkű adakozására. Amikor az egyik hívő keresztyén szomszédja beszélt neki a hitéről, azt felelte, hogy neki nincs szüksége megváltásra, hiszen jó cselekedetei elegendők az üdvösséghez. Elmondta azt is, hogy egy keresztyén gyülekezet tagja, és hogy ősei is „keresztyének" voltak. A szomszéd erre vett egy darab papírt, és nagy betűkkel felírta rá: „ISTENTELEN", odaadta a hölgynek, és megkérdezte: volna-e kifogása ellene, hogy ezt a papírt a háza falára erősítse? Mikor a hölgy meglátta ezt, égnek állt a haja: „Hogy nincs-e kifogásom ellene?" „Senki ne merje azt mondani rólam, hogy én istentelen vagyok!" Erre a szomszéd elmagyarázta neki, hogy Krisztus üdvözítő tette addig nem érvényes rá, amíg nem hajlandó elismerni saját bűnös, elveszett voltát. Ha nem veszett el, akkor nem is lehet megmenteni. Ha egészségesnek tartja magát, akkor nincs szüksége a nagy Orvosra.

Egyszer ünnepélyt tartottak olyan gyermekek számára, akik valamilyen testi fogyatékosságban szenvedtek. Tolószékben, mankóval vezették a gyermekeket a terembe. Az ünnepély alatt az egyik teremőr kint a lépcsőn egy kisfiút talált, aki hangosan sírt.

„Miért sírsz?' - kérdezte részvéttel.

„Mert engem nem engednek be."

„És miért nem engednek be?"

„Mert túl egészséges vagyok" - zokogta a gyerek.

Éppen így vagyunk az evangélium nagy ünnepével is. Ha minden rendben van velünk, akkor nem mehetünk be. Ha egyáltalában be akarunk jutni, először el kell ismernünk, hogy bűnösök, istentelenek vagyunk. Krisztus ugyanis az istentelenekért halt meg. Ezzel kapcsolatban mondta Roger Mungen „A gyülekezet az egyetlen olyan hely ezen a világon, amelynél a tagság előfeltétele abban áll, hogy a jelölt teljesen méltatlan erre."

 

09.18 Adj hálát!

„Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?" Lukács 17,17

 

Az Úr Jézus meggyógyított tíz leprás beteget, de csak egy tért vissza közülük, hogy köszönetet mondjon Neki, és ez éppen egy megvetett szamaritánus volt.

Értékes élettapasztalat a számunkra, amikor hálátlansággal találkozunk, mert csak ily módon érzünk meg valami keveset Isten szomorúságából. Ha adakozunk, és semmilyen elismerést nem kapunk érte, akkor felmérhetjük, mit érez Isten, aki az Ő szeretett Fiát adta a hálátlan világért. Amikor odaadjuk magunkat másokért, közösségben vagyunk Istennel, aki rabszolgává lett, hogy a hálátlan emberiségnek szolgáljon.

A hálátlanság a bukott ember egyik legrosszabb tulajdonsága. Pál emlékeztet bennünket arra, hogy a pogány világ bár megismerte Istent, de nem tisztelte, és nem is adott Neki hálát (lásd Róm 1,21). Egy misszionárius fölfedezett Brazíliában két indián törzset, amelyek nem ismerték a „köszönöm" szót. Ha valaki szívességet tett nekik, egyszerűen annyit mondtak: „éppen ezt akartam", vagy „ez nekem hasznos lesz". Egy másik misszionárius Észak-Afrikában megállapította, hogy akikkel jót tett, sohasem fejezték ki köszönetüket, mert úgy vélték, ezzel tulajdonképpen alkalmat adtak a misszionáriusnak, hogy Istennél érdemeket szerezzen. Elvárták, hogy a misszionárius legyen hálás nekik, mivel nekik segítve Isten jóindulatát szerezhette meg.

A hálátlanság áthatja az egész társadalmat. Egy USA-beli rádióprogram, amely magát „Rádiós munkaközvetítő"-nek nevezte, egyszer 2500 embernek szerzett munkát. A rádióbemondó később beszámolt róla, hogy ezek közül mindössze tízen vették maguknak a fáradságot, hogy köszönetet mondjanak.

Egy munkáját nagy odaadással végző tanítónő élete során 50 osztályt tanított. Mikor 80 éves lett, levelet kapott egy korábbi tanítványától, aki megírta, milyen hálás az egykor kapott segítségért. - Ötven éven át tanított, de ez volt az egyetlen köszönőlevél, amit valaha is kapott.

Azt mondottuk, hasznunkra válik, ha hálátlanságot tapasztalunk, mert ez legalábbis halványan visszatükrözi azt, amit Urunk egész idő alatt érez. A hálátlanság azért is értékes tapasztalat, mert azon felmérjük, milyen fontos, hogy mi magunk hálásak legyünk! Igen sokszor jóval nagyobb helyet foglal el imádságainkban a kérés, mint a hálaadás. Isten áldását magától értetődőnek vesszük. És gyakran elfelejtjük hálánkat kifejezni azoknak, akiknek vendégszeretetét élveztük, aki hasznos tanácsot adott, vagy aki elvitt minket autóján, vagy más módon kisegített a bajból. Sőt, inkább elvárjuk az efféle szolgálatokat.

Ezért a tíz leprás története emlékeztessen mindig arra, hogy nagyon sok embernek van oka hálára, de nagyon kevesen vannak, akik elszánják magukat, hogy köszönetet mondjanak. Mi is ezekhez a kevesekhez tartozunk?

 

09.17 Megtagadom-e az igazság elárulását?

„És megadatott neki, hogy mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön vagy homlokukon bélyeggel jelölhessen meg, és hogy senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének a száma." Jelenések 13,16-17

A fenevad bélyege! A nagy nyomorúság idején előáll majd egy hatalmas és gonosz uralkodó, aki megparancsolja, hogy minden embert meg kell bélyegezni a homlokán vagy a kezén. Akik ezt nem engedik, azokkal a fenevad éreztetni fogja haragját. Akik pedig engednek neki, azok Isten haragját fogják elszenvedni. Akik ellenállnak, azok Krisztussal együtt uralkodnak majd az ezeréves birodalomban. Akik pedig alkalmazkodnak, azok a kénkővel égő tóba vettetnek, és ott gyötrettetnek a szent angyalok és a Bárány előtt.

Amikor ezeket olvassuk, mindez talán tőlünk távolinak tűnik. Tudjuk, hogy csak valamikor a távoli jövőben történik meg majd, és hisszük, hogy addigra a Gyülekezet már régen elragadtatik a mennybe. És mégis, a fenevad bélyege bizonyos értelemben már ma megtalálható közöttünk. Vannak idők az életünkben, amikor döntenünk kell az Istenhez való hűség, és az Úrral szembeszegülő rendszernek való behódolás között. 

Vannak például olyan idők, amikor sürgősen munkahelyet keresünk, de ott felszólítanak bennünket, hogy fogadjunk el olyan feltételeket, amelyek nyíltan ellenszegülnek az isteni törvényeknek. Az ilyen időkben nem nehéz érvelnünk: ha nincs munkánk, nem tudunk élelmiszereket vásárolni magunknak. És ha nem ehetünk, nem élhetünk. Végül is élnünk kell! Az ilyen hamis mentegetődzésekkel beleegyezünk a feltételekbe, és így valóban megkapjuk a fenevad bélyegét.

Pánikszerűen reagálunk mindarra, ami a megélhetésünket fenyegeti, és ilyenkor abba a kísértésbe esünk, hogy csaknem mindent feláldozzunk, csakhogy ettől a fenyegetettségtől megszabaduljunk. Azok az érvek, amelyekkel egyszer majd a nagy nyomorúság idején az emberek önmagukat igazolni fogják, amiért imádták a fenevad képét, pontosan ugyanazok, mint amelyek ma kínálkoznak, amikor Isten igazsága és saját életünk között kell döntenünk.

Az az elgondolás, hogy minden körülmények között élnünk kell, hamis. Istennek kell sokkal inkább engedelmeskednünk, nem pedig a magunk életét szeretnünk mindhalálig.

F. W. Grant írja: „Azon a pénzdarabon, amelyen eladjuk az igazságot, mindig rajta van az Antikrisztus képe, még ha nehezen felismerhető is." A kérdés tehát nem így hangzik: „Ellen tudnék-e állni, és tiltakozni a fenevad bélyegének felvétele ellen, ha a nagy nyomorúság idején élnék?' - hanem így: „Megtagadom-e már ma az igazság elárulását?"

09.16 Amíg van még remény

Fegyelmezd meg a fiadat, amíg még van remény, de ne engedd, hogy haragod elragadjon, és összetörd! Példabeszédek 19.18

Fegyelmezd

Olyan társadalomban élünk, amely nagyon sok mindent eltűr. Kivált a gyermeknevelés terén hallgatnak az emberek szívesebben a pszichológusok és szociológusok tanácsára, mint a Szentírás tanítására. Sok felnőtt, akiket olyan szülők neveltek, akik bizony nem riadtak vissza a fegyelmezéstől, elhatározzák, hogy gyermekeiknek nagy szabadságot adnak személyiségük akadálytalan kifejlesztésére. És milyen eredménnyel?

Az ilyen gyermekek a belső bizonytalanság érzésével nőnek fel. Csődöt mondanak a társadalomban. Nehezen boldogulnak problémáikkal és gondjaikkal, kábítószerhez vagy alkoholhoz menekülnek. Néhány évi szigorúság egész biztosan egyszerűbbé tette volna életük hátralevő részét.

Nem meglepő, hogy az ilyen fiatalok rendetlen életet folytatnak. Külső megjelenésük, lakásuk, szokásaik mind-mind gondatlan és kaotikus meggyőződésükről vallanak.

Beérik a középszerűvel, vagy még annál is kevesebbel. Semmiféle belső elhatározás nem hajtja őket.

Az ilyen gyermekek könnyen elidegenednek szüleiktől. Pedig azok úgy gondolták, hogy gyermekük osztatlan szeretete lesz a válasz arra, hogy soha nem büntették meg őket. És lám, ehelyett gyűlöletet kapnak magzataiktól.

A szülői tekintély elleni lázadás kiterjed más területekre is: az iskolára, a munkaadóra és a kormányra. Ha a szülők idejekorán féken tartották volna gyermekeik akaratát, akkor könnyebbé tették volna számukra, hogy alárendeljék magukat a normális életkörülményeknek.

Az ellenállás kiterjed azokra az erkölcsi alapelvekre is, amelyeket a Szentírás fektet le. Az ifjú lázadók kigúnyolják a tisztaságra vonatkozó isteni parancsokat, és féktelenül élnek. Mélységes megvetést tanúsítanak mindazzal szemben, ami jó, és szeretik mindazt, ami természetellenes, trágár és undorító.

Végül azok a szülők, akik nem parancsolnak idejekorán álljt gyermekeik akaratának büntetések által, megnehezítik számukra az üdvösségre vezető út megtalálását. Hiszen a megtéréshez szükséges a belső összetörettetés, az akarat feladása, amely Isten uralma ellen lázad. Ezért mondotta Susannah Wesley: „Azok a szülők, akik gyermekeik önakaratát letörni igyekeznek, Isten munkatársai gyermekük lelkének megújításában és megmentésében. Viszont azok a szülők, akik mindent megengednek gyermekeiknek, ezzel az ördög munkáját segítik elő, lehetetlenné teszik a hitben való nevelést, elérhetetlenné teszik a megváltatásukat, és mindent megtesznek azért, hogy gyermekük teste-lelke mindörökre elvesszen."

 

09.15 Reménység=bizonyosság


„A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete, a nekünk adatott Szent Szellem által." Róma 5,5

 Reménység

A keresztyének szóhasználatában bizonyos fogalmaknak olykor más az értelmük, mint a köznapi nyelvben. Ezek egyike a „reménykedni".

Világi értelemben reménykedni többnyire azt jelenti, előre örülni valaminek, ami még nem látható. Ha valakinek például súlyos anyagi gondjai vannak, akkor azt mondhatja: „Remélem, hogy azért minden rendbe jön." De egyáltalán nem bizonyos abban, hogy ez így is lesz. Reménysége talán nem is más, mint vágyálom. Pál mondja a Róma 8,24-ben: „Az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?" Mindenesetre minden reménységnek a jövővel van dolga.

Ami a keresztyén reménységet minden más reménységtől megkülönbözteti, az, hogy Isten Igéjének ígéretein alapszik, és ezért teljesen bizonyos. „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya" (Zsid 6,19). Woodring mondja: „A reménység olyan hit, amely rábízza magát Isten Igéjére, és abban a biztonságban él, hogy amit Isten megígért vagy előre megmondott, be is következik." John White ezt írja: „Észre fogják venni, hogy a reménységet a »bizonyosság« értelmében használom. A Szentírásban a reménység a jövőbeni eseményekre vonatkozik, amelyek bekövetkeznek, függetlenül attól, hogy mi jön. Nem ábránd, amely ideiglenesen megjavítja kedélyünket, és arra késztet, hogy tovább haladjunk vak és kikerülhetetlen sorsunk beteljesedése felé. A reménység minden keresztyén élet alapja. A végső valóságot ábrázolja ki."

Mivel a hívő ember reménysége Isten ígéretein alapul, ezért sohasem szégyeníthet meg vagy okozhat csalódást. Woodring mondja: „Az a reménység, amely Isten ígéretén alapul, az Ő hűségére támaszkodik, és nem csalódhat."

A keresztyén reménység jó reménység. A mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, szeretnek bennünket, és „kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg" bennünket (2Tesz 2,16).

Boldog reménységnek is nevezi a Szentírás, különösen az Úr visszajövetelével kapcsolatosan: „...mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését" (Tit 2,13).

Végül pedig „élő reménység": „...nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre" (1Pt 1,3).

A reménység képessé teszi a keresztyéneket arra, hogy szinte véget érni nem akaró várakozás, fáradozás, üldözés, sőt mártíromság közepette is kitartsanak. Mert a keresztyén ember tudja, hogy az ilyen élmények csak tűszúrások az eljövendő dicsőséghez képest.

 

09.14 Elgörbíted az egyenest?

Elgörbíteni az egyenest

„Az élő Úrra mondom, hogy nem ér téged büntetés emiatt." 1Sámuel 28,10

Uralkodásának első éveiben Saul király elrendelte, hogy mindazokat, akik spiritiszta kultuszt űznek, vagy médiumként tevékenykednek, ki kell űzni az országból. Később azonban hanyatlani kezdett mind személyes életében, mind politikájában. Sámuel halála után a filiszteusok összegyülekeztek Saul serege ellen Gilboánál. S mivel Saul az Úrtól már nem kapott útmutatást, az endori jósnőnél keresett tanácsot. Ez félelemmel telve emlékeztette arra, hogy ő maga parancsolta meg, hogy a varázslókat és jövendőmondókat ki kell űzni az országból. Saul azonban megnyugtatta: „Az élő Úrra mondom, hogy nem ér téged büntetés emiatt."

Amit ebből tanulhatunk, az egészen világos: az emberben megvan a hajlandóság arra, hogy csak addig engedelmeskedjék az Úrnak, amíg ez neki is megfelel. Mihelyt azonban már nem kedvére való, elkezd mindenféle mentségeket kigondolni, hogy végső soron azt tehesse, ami neki jól esik.

Mert mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy kivonjuk magunkat a Szentírás kijelentései alól, azokat nekünk megfelelően hajlítgassuk és erőtlenítsük, amikor nem akarunk engedelmeskedni.

Világos utasítást találunk például az asszonyok szerepére a gyülekezetben. Ezek az utasítások azonban nyilvánvalóan ellentmondanak a ma divatos feminista mozgalomnak.

Mit teszünk tehát? Elkezdünk érvelni, hogy ezeket a parancsokat az akkori kultúra hátteréből kell megértenünk, és napjainkban nem kell alkalmaznunk. Ilyen módon természetesen könnyedén megszabadulhatunk mindattól, ami számunkra kellemetlen a Bibliában, ha már egyszer átvettünk egy ilyen alapelvet.

Olykor rábukkanunk az Úr Jézusnak néhány tételére, amelyek súlyosan érintenek minket. De hamar készen vagyunk a válasszal: „Jézus nem úgy értette ezeket, hogy meg is kell tennünk mindezt, hanem úgy, hogy legyünk készek azok megtételére." És meg is győzzük magunkat afelől, hogy meg is tennénk azokat, még ha valójában eszünk ágában sincs ez.

Vagy például szilárdan ragaszkodhatunk ahhoz, hogy a parancsolatok megszegőit a Biblia szigorú követelményei alapján felelősségre kell vonni. De ha kiderül, hogy az illető rokonunk vagy barátunk, akkor hirtelen arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az Írás követeléseit lazán kell kezelnünk, vagy éppen mellőznünk kell.

Egy másik mesterfogás abban áll, hogy felosztjuk a Szentírás parancsolatait „fontosakra" és „kevésbé fontosakra". A "jelentéktelenebbeket" nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk - legalábbis ezt beszéljük be magunknak.

Mindezekkel a hamis meggondolásokkal tulajdonképpen eltorzítjuk a Szentírást, és ezzel önmagunkra hozunk veszedelmet. Isten azt akarja, hogy Igéjének engedelmeskedjünk, akár tetszik, akár nem. Csakis ez az áldás útja.

09.13 Sugárzó arccal

"Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcának bőre sugárzó lett, amikor Istennel beszélt." 2Mózes 32,29

Moses transfiguration

Amikor Mózes lejött a Sinai-hegyről, kezében a két kőtáblával, amelyekre a Tízparancsolat volt felírva, két különös ismertetőjegyet lehetett észrevenni rajta. Először is fénylett az arca. Isten jelenlétében volt, aki a sugárzóan „fényes felhőből, (amit „sekiná"-nak neveztek) jelentette ki magát. Mózes arcának fénye mintegy kölcsönzött sugárzás volt. Az Istennel való beszélgetés után Mózes, a törvényadó, még mindig magán viselt valamennyit a dicsőség fényéből és sugaraiból. A megdicsőülés tapasztalata volt mögötte.

A második ismertetőjel az volt, hogy Mózes maga nem is tudta, hogy arca így világít. Egyáltalán nem volt tudatában különleges külsejének, amit Isten jelenlétében nyert. (F. B. Meyer mondja egyik erről szóló kommentárjában, hogy az egészben a legdicsőségesebb az volt, hogy Mózes erről mit sem tudott.)

Bizonyos tekintetben mi is részesei lehetünk a Mózeséhez hasonló élménynek. Ha bizonyos időt Isten jelenlétében töltünk el, akkor az meglátszik rajtunk. Ez külsőleg is észrevehető lehet az arcunkon, mert szoros kapcsolat van a szellemi és a testi hatás között, bár azért mégsem helyezném a hangsúlyt a külső ismertetőjelre, hiszen kétes hírű vallási közösségek híveinek is igen jóságos lehet az arckifejezésük. A legfontosabb az, hogy az Istennel való kapcsolat megtisztítja az embert erkölcsileg és szellemileg egyaránt. Erről ír Pál apostol a 2Korintus 3,18-ban: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által, dicsőségről dicsőségre."

De az ilyen megvilágosodásnál a legdicsőségesebb tény az, hogy mi magunk semmit sem tudunk róla. Mások veszik észre. Látják rajtunk, hogy együtt voltunk az Úr Jézussal. Ez a változás azonban saját szemünk elől el van rejtve.

Miért van az, hogy mi nem tudunk róla, hogy „sugárzik az arcunk"? Az ok egyszerű: minél közelebb kerülünk az Úr Jézushoz, annál jobban tudatára ébredünk tulajdon bűnös, méltatlan, romlott mivoltunknak. Az Ő jelenlétének dicsősége nyomán megrettenünk saját magunktól, és mély bűnbánat tölt el bennünket.

Ha tudatában lennénk ennek a sugárzásnak, akkor büszkeség töltene el bennünket, és a vonzás azonnal taszítóvá változna, mert a büszkeség mindig visszataszító.

Ezért nagy áldás, hogy azok, akik az Úr Jézussal együtt voltak a hegyen, és még magukon viselik annak kölcsönzött fényét, egyáltalán nem tudnak arról, „hogy arcuk bőre így sugárzik".

09.12 Térj vissza!

„Mivel azt hitték, hogy az útitársaik körében van, elmentek egy napi járóföldre, és csak akkor kezdték keresni a rokonok és ismerősök között." Lukács 2,44

Egyetlen út

Amikor Jézus 12 éves volt, szülei fölmentek vele Názáretből Jeruzsálembe, a páskaünnepre (húsvét ünnepére). Együtt vándoroltak egy nagy sereg zarándokkal. Közben magától értetődő volt, hogy az ünnepnapok alatt a hasonló korú fiúk összebarátkoztak egymással. Ezért tételezte fel József és Mária a hazatérésnél eleinte, hogy Jézus valahol a zarándokseregben van a többi fiúval együtt. De nem volt ott. Jeruzsálemben maradt. József és Mária pedig egész napon át mentek, és csak azután kezdték őt keresni. Vissza kellett térniük Jeruzsálembe, ahol végre, három nap múlva megtalálták fiukat.

Ebben is van számunkra tanulni való: lehetséges, hogy mi magától értetődőnek vesszük, hogy az Úr Jézus kísér bennünket, pedig egyáltalán nem ez a helyzet. Talán azt hisszük, hogy közösségben élünk Vele, valójában azonban már a bűn behatolt közénk és az Üdvözítő közé. A hittől való elszakadás néha észrevétlenül megy végbe. Ilyenkor nem vagyunk tudatában annak, hogy az idők során az Iránta való szeretetünk kihűlt. Azt gondoljuk, ugyanolyanok vagyunk, mint azelőtt.

Más emberek azonban figyelmeztethetnek erre. Beszédünkről megállapítják, hogy eltávolodtunk az első szeretettől, és hogy életünkben világi érdekek fölébe kerekedtek a szellemieknek. Fölfedezhetik, hogy már régóta Egyiptom húsos fazekaiból táplálkozunk. Észreveszik, hogy bírálgatunk ott, ahol azelőtt kedvesek és szeretetteljesek voltunk. Meghallják, hogy inkább az utca nyelvén beszélünk, mint az Isten gyermekeinek nyelvén. És akár észreveszik, akár nem, nem találjuk többé gyönyörűségünket az éneklésben. Mi magunk is szerencsétlennek és nyomorultnak érezzük magunkat, és hajlunk arra, hogy másokat is boldogtalanná tegyünk. A pénz elfolyik az ujjaink között. És ha megpróbálunk bizonyságot tenni a Megváltóról, annak csak nagyon kevés nyoma marad.

Ilyenkor többnyire valamiféle válságra van szükség, hogy felfigyeljünk rá: Jézus Krisztus immár egyáltalán nincs velünk. Megeshet, hogy hirtelen meghalljuk Isten szavát egy igehirdetésen keresztül. Vagy valamelyik barátunk átöleli a vállunkat, és felhívja figyelmünket nyomorúságos szellemi állapotunkra. Talán betegség, egy szeretett ismerősünk halála, vagy más tragikus esemény az, ami bennünket újra észre térít.

S ha ez megtörténik, azt kell tennünk, amit József és Mária tettek - azaz vissza kell térnünk oda, ahol legutoljára láttuk az Úr Jézust. Vissza kell térnünk oda, ahol valamilyen bűnünk megrontotta a Vele való közösséget. És ha megvalljuk és elhagyjuk bűnünket, akkor mi is bocsánatot nyerünk, és akkor újra kezdjük az utazást, ezúttal azonban már az Úr Jézussal való közösségben.

 


09.11 A legnagyobb kísértés


"De vigyázz, ne feledkezzél el Istenedről, az Úrról., amikor... bővében leszel mindennek." 5Mózes 8,11.13

Elmondhatjuk, hogy Isten népének nem tesz jót az anyagi jólét. Sokkal virágzóbb az élete a súlyos körülmények között. Búcsúénekében Mózes megjövendölte, hogy a nagy jólét szellemileg tönkre fogja tenni Izráelt. „Meghízott Jesurun, kirúgott a hámból - meghíztál, kövér, hájas lettél! - és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját" (5Móz 32,15).

A prófécia Jeremiás idejében teljesedett be, amikor az Úr így panaszkodott: Jól tartottam őket, mégis házasságtörők, és parázna nő házában tolonganak" (Jer 5,7).

A Hóseás 13,6-ban pedig ezt olvassuk: „Ha volt legelőjük, jóllaktak, jóllaktak és fölfuvalkodtak, ezért elfeledtek engem." Miután a nép visszatért a száműzetésből, a léviták megvallották, hogy Izráel fiai felfuvalkodottsággal válaszoltak mindarra a jóra, amit Isten velük cselekedett: „Ettek, jóllaktak és meghíztak. Dúskáltak bőséges ajándékaidban. Ők azonban engedetlenné vállak, és föllázadtak ellened, törvényednek hátat fordítottak, prófétáidat meggyilkolták, mert intették, és hozzád akarták téríteni őket; ilyen gyalázatos dolgot követtek el" (Neh 9,25b.26).

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a jólétet tévedhetetlen jelnek tekintsük arra vonatkozóan, hogy az Úr elégedett velünk és azzal, amit teszünk. Ha növekszik üzleti hasznunk, azt mondjuk: „Valóban gazdagon megáldott minket az Úr." Pedig valószínűleg helyesebb lenne, ha a nyereséget kísértésnek és próbatételnek tekintenénk. Az Úr vár, látni akarja, hogy mit kezdünk vele. A magunk hasznára és javára fordítjuk-e a pénzt? Vagy pedig hűséges sáfár módjára arra használjuk fel, hogy a jó hírt a föld végső határáig elvinni segítsen? Gyűjtögetjük a pénzt, hogy minél nagyobb vagyont halmozzunk fel, vagy pedig kiadjuk Krisztusért és az Ő ügyéért?

F. B. Meyer mondotta: „Ha azon folyik a vita, hogy a napfény vagy vihar, siker vagy nyomorúság a legnagyobb kísértés a jellemünk számára, akkor az emberi természet éles szemű megfigyelője nyilván azt feleli majd, hogy semmi sem mutatja ki jobban, milyen anyagból vagyunk gyúrva, mint a jólét, amely minden kísértés között a legveszedelmesebb."

József azt mondta: „Megszaporított engem Isten nyomorúságom földjén" (1Móz 41,52). Nyomorúságban és ellenségeskedésben többet tanult, mint a gazdagságában és jólétében, noha életének minden helyzetében példaszerűen viselkedett.

 

09.10 Ima az üldözőkért

„Imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket;" Máté 5,44

 

Olykor egy esemény a legjobb kommentár egy-egy bibliai vershez.

Mitsuo Fuchida volt az a japán pilóta, aki a Pearl Harbor elleni légitámadást vezette 1941. december 7-én. Főhadiszállására ezt a jelzést küldte: „Tora, tora, tora", ami azt jelentette, hogy megbízatását sikeresen végrehajtotta. De ezzel még nem volt vége a második világháborúnak, mert végül az Egyesült Államok győzött.

A háború alatt a japánok meggyilkoltak egy idősebb misszionárius házaspárt a Fülöp-szigeteken. Amikor lányuk az USA-ban megkapta haláluk hírét, elhatározta, hogy japán hadifoglyokat fog látogatni, és hirdetni fogja nekik az evangélium örömhírét.

Amikor a foglyok megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért oly kedves velük, azt felelte: „Azért, amit szüleim imádkoztak, mielőtt megölték őket." Ennél többet sohasem mondott.

A háború után Mitsuo Fuchida annyira megkeseredett, hogy elhatározta: bevádolja az Egyesült Államokat egy nemzetközi bíróság előtt azokért a borzalmakért, amelyeket a háború során elkövettek. A bizonyítékok összegyűjtése során kikérdezett japán hadifoglyokat is. Mikor azok vallomását összegyűjtötte, akik az USA-ban voltak, nem talált köztük egyet sem, amely kegyetlenkedésről szólt volna, sőt, áradoztak a különleges kedvesség miatt, amit egy keresztyén nő részéről tapasztaltak, akinek szüleit a Fülöp-szigeteken meggyilkolták. Elmondták a foglyok, hogy ez a nő gondoskodott számukra egy könyvről, ő Újszövetségnek nevezte, és beszélt arról az ismeretlen imádságról, amit szülei mondottak kivégeztetésük előtt. Nos, ez éppen nem az volt, amit Fuchida hallani akart, de mindenesetre megjegyezte magának.

Miután többször is hallotta ezt a történetet, elment és vásárolt magának egy Újszövetséget. És ahogy a Máté evangéliumát olvasta, feltámadt benne az érdeklődés. Végigolvasta Márk evangéliumát is, és az érdeklődése még nagyobb lett. És amikor a Lukács 23,34-hez érkezett, egyszerre világosság támadt lelkében: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." Megérezte, hogy ez lehetett az az imádság, amit az idős misszionárius házaspár halála előtt elmondott.

És most már nem gondolt sem az amerikai nőre, sem a japán hadifoglyokra, hanem csak önmagára, aki Jézus Krisztus elszánt ellensége volt, és arra, hogy Isten mégis kész megbocsátani neki is. Amikor elolvasta a megfeszített Megváltó imádságát, abban a pillanatban bűnbocsánatot keresett és talált, és örök életet a Jézus Krisztusba vetett hite által.

Mitsuo Fuchida életének hátralevő részét azzal töltötte, hogy beutazott sok országot, és mindenütt hirdette Jézus Krisztus véghetetlen irgalmát és szeretetét.

 


09.09 A legjobb örökség

"A jó ember örökséget hagy még unokáinak is." Példabeszédek 13,22

 

Amikor ezt az igeverset olvassuk, ne vonjuk le mindjárt belőle azt a következtetést, hogy itt anyagi örökségről van szó. Sokkal valószínűbb, hogy Isten itt szellemi örökségre gondol. Valakit fölnevelhetnek olyan szülők, akik ugyan szegények, de istenfélő emberek voltak. Ez az ember talán mindörökké hálásan gondol vissza anyjára és apjára, akik naponta olvasták a Bibliát, és együtt imádkoztak, és őt az Úr félelmében és intése szerint nevelték - még akkor is, ha haláluk idején egyetlen fillért sem hagytak rá. A szellemi örökség a legértékesebb örökség!

A fiakat és leányokat tönkreteheti szellemileg a nagy összegű örökség. A hirtelen gazdagságnak gyakran egyenesen mérgező hatása van. Kevesen képesek arra, hogy bölcsen bánjanak vele, és utána továbbra is Istennek tetsző életet éljenek.

Azt is meg kell gondolnunk, hogy a családot gyakran irigység és viszálykodás veszíti össze, ha a vagyon megosztására kerül a sor. Igaz az, hogy: "Ahol végrendelet van, ott sok rokon is van." Ugyanannak a családnak a tagjai, akik hosszú évek óta egymással békességben éltek, hirtelen ellenségekké válnak néhány ékszer, porcelánkészlet vagy bútordarab miatt.

Gyakran megesik, hogy hívő szülők a vagyonukat hitetlen gyermekeikre vagy olyan rokonokra hagyják, akik valamilyen tévtanítást vallanak, vagy nagyon hálátlan gyermekekre, holott fordíthatták volna a pénzt az evangélium ügyének előmozdítására is.

Az a kívánság, hogy gyermekeire pénzt hagyjon valaki, gyakran leplezett önzésből fakad. Valójában a szülők azok, akik vagyonukat maguknak akarják megtartani, ameddig csak lehet. Jól tudják, hogy a halál egyszer majd úgyis kivesz a kezükből mindent, ezért követik a hagyományt, hogy legalább a gyermekeikre hagyják vagyonukat.

Csakhogy nincs a világon olyan végrendelet, amit legális sakkhúzásokkal ne lehetne megtörni vagy aláásni. Az apa sohasem lehet biztos benne, hogy kívánságait végre is fogják hajtani, ha ő már nem lesz az élők sorában.

Ezért a legjobb eljárás az, ha az ember még életében nagylelkűen adakozik az Úr ügyére. Van egy közmondás, amely így szól: „Adakozzál, amíg élsz; akkor tudod, hogy mi lesz belőle."

A legjobb fajta végrendelet pedig valahogyan így szól:

„Szellemi képességeim teljes birtokában minden pénzemet Isten országa érdekében használtam fel, amíg életben voltam. Gyermekeimnek pedig otthonunk keresztyén hátterét hagyom, azét az otthonét, amelyben Krisztust tiszteltük és Isten Igéjét követtük. Ajánlom gyermekeimet Istennek és az Ő kegyelmes Igéjének. Az Úr fölépítheti őket, és örökséget adhat nekik a mennyben minden szentekkel együtt"

 


09.08 Teljesítsd, amit megfogadtál!

„Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd tejesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!" Prédikátor 5,3

 

Mindnyájan hallottunk már olyan emberekről, akik Istennek szentül megfogadnak valamit - amikor pácban vannak. Hogy ezentúl mindig csak Benne bíznak, Őt szeretik és Neki szolgálnak, csak szabadítsa meg őket ebből a bajból! De amikor elmúlik a válságos helyzet, elfelejtik ígéretüket, és élnek tovább, ahogy azelőtt.

Milyen helyet foglal el a fogadalom a keresztyén ember életében, és milyen irányvonalakat ad erre nézve Isten Igéje?

Először is, egyáltalán semmi szükség arra, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyünk! Ez nem követelmény; ezek általában önkéntes ígéretek, hogy azokkal kimutassuk az Úr jósága iránti hálánkat. Például az 5Mózes 23,23-ban ezt olvassuk: „Ha nem teszel fogadalmat, azzal nem vétkezel."

Másodszor, óvakodjunk attól, hogy elsietett ígéreteket tegyünk, vagyis olyan ígéreteket, amelyeket egyáltalán nem tudunk megtartani, vagy amit később megbánunk. Salamon figyelmeztet minket: „Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy!" (Préd 5,1).

De ha fogadalmat teszünk, azt be kell tartanunk. „Ha férfi tesz fogadalmat az Úrnak, vagy esküt tesz arra, hogy megtartóztatja magát, ne szegje meg a szavát, hanem tegyen meg mindent úgy, ahogyan kimondta" (4Móz 30,3). „Ha fogadalmat teszel Istenednek, az Úrnak, ne halogasd annak teljesítését, mert úgyis számon kéri tőled Istened, az Úr, és vétek fog terhelni" (5Móz 23,22).

Jobb, ha semmit nem ígérünk, mint hogy valamit ígérjünk, és azután ne tartsuk meg: „Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mint ha fogadalmat teszel, és nem teljesíted" (Préd 5,4).

Vannak azonban kivételes esetek, amikor jobb, ha megszegjük a fogadalmat, mint ha továbbra is megtartjuk. Megtörténhet pl., hogy az ember még megtérése előtt ünnepélyes fogadalmat tesz egy hamis vallásban, vagy valamilyen titkos közösségben. Ha ez ellentétes Isten Igéjével, akkor az Igének kell engedelmeskednie, még akkor is, hogyha ezzel meg is szegi az esküjét. De ha olyan ígéretről van szó, hogy bizonyos titkokat nem fecseg ki, akkor élete hátralevő részében hallgatnia kell arról, még ha szakított is azzal a társasággal.

Ma valószínűleg legtöbbször a házassági hűségre tett fogadalmat szegik meg az emberek. Az Isten színe előtt tett ünnepélyes fogadalmat olybá veszik, mintha nem jelentene semmit. Pedig Isten ítélete megáll ilyen esetben is: „Mert úgyis számon kéri tőled Istened, az Úr, és vétek fog terhelni" (5Móz 23,22).

 


09.07 Válj külön!

"Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr: tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket. Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr." 2Korintus 6,17-18.

 Jobb egyedül járni a helyes úton, mint tömeggel a rossz irányba

Mit csináljon az a hívő keresztyén, aki megállapítja, hogy gyülekezete egyre liberálisabbá válik? Pedig alapítói egykor nyilván olyan emberek voltak, akik hittek a Biblia tévedhetetlenségében és a hit alapvető tanításaiban. A gyülekezet története is híres talán misszionáriusi vállalkozásairól, az evangélium iránti buzgóságáról. Vezetői közül sokan lehettek ismert tudósok, és az Ige hűséges hirdetői. Csakhogy most a teológiákat egy új nemzedék foglalta el, és az onnét kikerült lelkészek egészen más, ún. szociális evangéliumot hirdetnek. Még a bibliai szóhasználattal élnek, csakhogy a kifejezéseken valami egészen mást értenek. Aláássák a Biblia legfontosabb tanításait, természetes magyarázatokat adnak a csodáknak, és gúnyolódnak a biblikus erkölcs fölött. Viszont első vonalban állnak, amikor radikális politikáról és tervekről van szó. Megvetően beszélnek a fundamentalistákról.

Mit tegyen ilyenkor a keresztyén ember? Családja talán nemzedékek óta él ebben a gyülekezetben. Vagy ő az évek folyamán nagy összegű pénzzel is támogatta. Legjobb barátai is itt találhatók. Megkérdi önmagától, mi lesz azokból a fiatalokból, akiknek az ifjúsági órákat tartja, ha ő elmenne. Maradjon meg, ameddig csak lehet a gyülekezetben, és emelje fel hangját Isten mellett?

Érvei meggyőzőeknek hatnak önmaga számára. És mégis „gyötri igaz lelkét", amikor látja, hogy akik hétről hétre "kenyérért" jönnek ebbe a templomba, helyette "követ" kapnak. Nagyra értékeli mindazt, ami ehhez a gyülekezethez köti, ugyanakkor megszomorítja az, hogy Üdvözítőjét megvetik, és hogy Isten dicsérete és dicsősége kárt szenved.

Nincs kétsége afelől, mit kellene tennie. El kellene hagynia ezt a gyülekezetet. Erre világos parancs van Isten Igéjében. Ha nem húzza többé velük együtt a közös igát, akkor Isten majd gondoskodik minden következményről. Isten maga veszi át a felelősséget a fiatalokért. Új barátokat ad a régiek helyett. Isten megígérte, hogy Atyja lesz, és olyan közelséget és meghittséget kínál, amit csak akkor tapasztalhat meg, ha feltétel nélkül engedelmeskedik az Úrnak!

 

09.06 Áldott a munka

„És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze." 1Mózes 2,15

 Édenkertben

A munka nem átok; inkább áldás. Még mielőtt a bűn bejött volna a világba, Isten megbízta Ádámot, hogy gondozza az Éden kertjét. Isten csak azután átkozta meg a földet - és nem a munkát -, miután az ember vétkezett. Úgy rendelte, hogy az embernek gondok, csalódások és arcának verítéke árán kell megküzdenie mindennapi kenyeréért (lásd 1Móz 31,7-19).

Egy régi, jó közmondás szerint: „Áldott munka! Ha te Isten átka vagy, milyen lehet akkor az áldása?" Csakhogy a munka nem Isten átka. Az ember ősi lényegéhez tartozik. Része a teremtői tevékenységre és önértékelésre irányuló szükségletünknek. Abban a pillanatban, amelyben engedünk a restségnek, megnő a vétkezés veszélye. És ha hirtelen visszavonul az ember az aktív élettől, gyakran összeomlik.

Ne feledjük, Isten az Ő népének is megparancsolta, hogy „hat napon át dolgozz" (2Móz 20,9). Az ember gyakran hajlamos arra, hogy ettől eltekintsen, és csak a mondat második felét hangsúlyozza, amelyik megparancsolja neki, hogy a hetedik napon megpihenjen.
Az Újszövetség a lusta embert „rendetlen"-nek, „engedetlen"-nek nevezi, és kijelenti, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék (Lásd 2Tesz 3,6-10).
Az Úr Jézus a nehéz munkát végző ember legfőbb példaképe. „Feszített napjai voltak! És az éjszakái, amelyeket imádsággal töltött!”
Vannak, akiknek munkahelyük meglehetősen barátságtalan. Ezeknek meg kell gondolniuk, hogy egyetlen hivatás vagy munkahely sincs, amely minden tekintetben eszményi lenne. Minden foglalkozásnak megvan az árnyoldala. A keresztyén ember azonban képes arra, hogy munkáját Isten dicsőségére végezze, „nemcsak ímmel-ámmal, hanem diadalmasan".
A hívő ember nemcsak azért dolgozik keményen, hogy a maga szükségletére valót előteremtse, hanem azért is, hogy másokon segítsen, akik szükségben vannak (lásd Ef 4,28). Ez ráadásul a munkának egyfajta önzetlen ösztönzést is ad.
Még az örökkévalóságban is fogunk munkát végezni, hiszen meg van írva: „Szolgái imádják Őt" (Jel 22,3).
Addig pedig kövessük Spurgeon tanácsát: „Dolgozzatok halálotokig, és imádkozzatok, hogy helyesen éljetek."

 


09.05 Fogadd be Őt!

"A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt. Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be Őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az Ő nevében." János 1,10-12

„A világban volt." Hihetetlen kegyelem, hogy az élet és dicsőség Ura erre a csöppnyi bolygóra jött, és itt akart élni. Említésre méltó sem lenne, ha bárki másról ezt mondanánk: „A világban volt." Ez olyasmi, amit az ember nem tud befolyásolni. Isten Fia részéről azonban ez tudatos döntés következménye volt, csodálatos együttérzésből fakadó cselekedet.

„…és a világ általa lett." A csoda még nagyobb! Az Egy és Egyedülálló, Aki a világban volt, Aki a világot teremtette. Ő, Aki betölti az egész világmindenséget, önmagát egészen kicsinnyé tette, gyermekké, ifjúvá majd férfivá lett, és az Ő testében lakott az Istenség egész teljessége.

„…de a világ nem ismerte meg Őt." A teremtményeknek tulajdonképpen föl kellett volna ismerniük Teremtőjüket. Szavaiból és cselekedeteiből föl kellett volna ismerniük, hogy Ő több mint ember!

„Saját világába jött." A világon minden az Övé. Mint Teremtőnek, vitathatatlan joga van rá. Tehát nem valaki másnak a tulajdona után nyúlt.

„...és az Övéi nem fogadták be Őt." A legsúlyosabb sértés. A zsidó nép visszautasította. Megvoltak Őbenne mindazok az előfeltételek és jellemvonások, amelyek Őt, mint Messiást igazolták, de a zsidók nem akarták, hogy uralkodjék felettük.

„Akik pedig befogadták..." E meghívása válogatás nélkül mindenkinek szól (zsidóknak és pogányoknak egyaránt). Egyetlen előfeltétele az, hogy az emberek Őt befogadják.

„...azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek." Micsoda meg nem érdemelt tisztesség - a lázadó bűnösök Isten gyermekeivé lehetnek a szeretet és kegyelem csodája által!

„...mindazokat, akik hisznek az Ő nevében." Nem is lehetne ezt egyszerűbben kifejezni. A jogot, hogy valaki Isten gyermekévé legyen, megkapják mindazok, akik az Úr Jézus Krisztust a hit tudatos cselekedete által Uruknak és Üdvözítőjüknek fogadják el.

Van tehát ezekben az igeversekben egy rossz és egy jó hír. Először a szomorú: „A világ nem ismerte meg Őt" és „az övéi nem fogadták be Őt". De azután a jó hír: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazokat, akik hisznek az Ő nevében." - Indítson ez arra téged, hogy fogadd be Őt életedbe!

 


09.04 Nagyobb dicsőség, gazdagabb áldás

"Azt kell visszaadnom, amit nem raboltam." Zsoltár 69,5

A 69. zsoltárban az Úr Jézus szól. Az 5. versben elmondja, hogy a megváltás dicsőséges műve által jóvátételt kínál fel Istennek mindazokért a veszteségekért, amik az ember bűne által keletkeztek. Kétségkívül úgy tekint önmagára, mint igazi vétekáldozatra.

Ha egy zsidó egy másik zsidótól valamit ellopott, a törvény megkövetelte, hogy mutasson be vétekáldozatot, fizesse vissza a megkárosított embernek az elvett értéket, és tegye hozzá még az érték egyötödét.

Márpedig az ember meglopta Istent a bűn által. Elrabolta az Istennek járó imádatot, az engedelmességet és a tiszteletet. Az ember Isten szolgálata helyett a Sátánt szolgálta. Isten imádata helyett az ember maga készítette bálványképek előtt hajolt meg. Az ember elutasította Isten uralmát és a Neki járó tiszteletet.

De eljött az Úr Jézus, hogy visszaadja, amit nem Ő rabolt el.

Levette isteni pompáját,
emberként jött közénk, le a földre.
Ő adta vissza szeretetéből
Istennek, amit mi raboltunk el Tőle!

De nemcsak azt adta vissza Istennek, amit az ember bűne ellopott, hanem Krisztus elvégzett váltságműve által nagyobb tiszteletet nyert, mint amennyit Ádám bűne miatt elveszített. „A bűn által elveszítette teremtményeit, a kegyelem által fiakat nyert".

Talán ebben rejlik a válasz arra a kérdésre: „Miért engedte meg Isten, hogy a bűn bejöjjön a világba?" Jól tudjuk, hogy Isten olyannak is teremthette volna az embert, hogy nem adja meg neki a szabad erkölcsi döntés hatalmát. De úgy tetszett Neki, hogy az embert olyan teremtménnyé tegye, aki szabad akarati döntése alapján szeretheti és imádhatja Őt. Ez azt jelenti, hogy megvan az a képessége is, hogy Tőle elforduljon, iránta engedetlen legyen. Az ember az engedetlenség mellett döntött, és így behozta a bűn katasztrófáját a világba. Isten azonban nem szenved vereséget teremtményének bűne által! Az Úr Jézus Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele által diadalmaskodott a bűn, a pokol és a Sátán fölött. Váltságműve által Isten nagyobb dicsőséghez jutott, és a megváltott ember sokkal gazdagabb áldást nyert, mintha a bűn sohasem jött volna be a világunkba.

 


09.03 Bőségesebben

"De nem igaz az, hogy amilyen a vétek, olyan a kegyelmi ajándék is. Mert ha annak az egynek a vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és ajándéka még bőségesebben kiáradt egy ember által, a Jézus Krisztus kegyelme által sokakra." Róma 5,15

A Róma 5,15-21-ben Pál szembeállítja egymással a történelem, ill. üdvtörténet két első személyét Ádámot és Krisztust. Ádám az első teremtésnél az első volt: Krisztus az új teremtésnél az első, a fő. Ádám a természeti ember volt, Krisztus a szellemi. Ebben az igeszakaszban Pál apostol háromszor is használja a „bőségesebben" szót, hogy ezzel is hangsúlyozza: az áldás, amely Krisztus cselekedetéből fakad, végtelenül nagyobb, mint a veszteség, amit Ádám bűne okozott. Ezzel azt mondja, hogy Ádám gyermekei Krisztusban több áldást nyernek, mint amennyit atyjuk eljátszott. A hívőknek Krisztusban többjük van, mint lett volna Ádámban, ha nem vétkezik.

Tegyük fel egy pillanatra, mi lenne, ha Ádám nem vétkezett volna, ha feleségével együtt elhatározták volna, hogy Istennek engedelmeskednek, és nem esznek a tiltott gyümölcsből. Milyen következménye lett volna ennek életükre nézve? Amennyire tudjuk, korlátlan ideig éltek volna az Éden kertjében. Jutalmuk hosszú élet lett volna a földön, és ugyanez állt volna utódaikra is.

Ők is meghatározatlan ideig élhettek volna Édenben, amíg bűntelenek maradnak. Nem haltak volna meg.

Az ártatlanságnak ebben az állapotában azonban semmi eshetőségük nem lett volna arra, hogy valaha is a mennybe jutnak. Nem kapták volna meg az ígéretet, hogy a Szent Szellem bennük fog lakozni, és el fognak pecsételtetni általa. Sohasem lettek volna Isten örökösei, és Jézus Krisztus örököstársai. Sohasem lett volna meg az a reménységük, hogy Isten Fiának képére átformálódnak. És szüntelenül fennállt volna az a lehetőség, hogy egyszer mégiscsak vétkeznek, és ezzel eljátsszák azokat a földi áldásokat, amelyeket az Éden kertjében élveztek.

Gondoljuk most végig mindezzel szemben azt a helyzetet, amit Jézus Krisztus megváltó műve által számunkra szerzett. Általa megáldattunk minden szellemi áldással. A szerető Isten elfogadott minket, mint akik Krisztusban tökéletesek, megváltottak, kiengeszteltek, bűnbocsánattal megajándékozottak, megigazultak, megszenteltettek, megdicsőültek vagyunk, és Krisztus Testének tagjaivá lettünk. A Szent Szellem lakik bennünk, elpecsételt minket, és Ő a mi örökségünk záloga. Mindörökre el vagyunk rejtve Krisztusban. Isten gyermekei vagyunk, örökösei, és Jézus Krisztus örököstársai. Oly közel vagyunk Istenhez, és oly kedvesek vagyunk előtte, mint tulajdon szeretett Fia. Ez természetesen emberi gondolat, amely azt ismerte föl, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme minden értelmet felülhalad, és az emberi engedetlenséget ő tette jóvá!

 


09.02 Teljes odaadás

„Követlek, akárhová mégy (Uram).'' Lukács 9,57

Olykor úgy gondolom, hogy könnyelműen beszélünk és énekelünk Krisztus malmáról, a Neki való odaadásról, és önmagunk teljes kiszolgáltatásáról. Gondtalanul mondunk ki szép mondatokat, mint amilyen: „Ha Ő nem Úr minden fölött, akkor egyáltalán nem Úr." Vagy „Mindent szívesen átadok Neked, Úr Jézus". Ugyanakkor úgy élünk, mintha ez a teljes önátadás nem állna másból, mint a vasárnap délelőtti istentiszteletek látogatásából.

Ez nem azt jelenti, mintha nem volnánk őszinték. Egyszerűen arról van szó, hogy nem ismerjük fel igazán, mi mindent jelent ez az önátadás. Ha elismerjük Jézus Krisztus uralmát, készek vagyunk Őt követni a szegénységbe, a megvettetésbe, a szenvedésbe, sőt még a halálba is

Vannak, akik elájulnak, ha vért látnak. Egy napon egy lelkes fiatalember fordult az Úr Jézushoz, szívében a létező legszebb szándékkal: „Uram - mondta - követlek téged, akárhová mégy." Ennél semmi sem lehetett volna szebb. Az Urat azonban nem hatotta meg. Nagyon jól tudta, hogy ez a fiatalember még nem értette meg igazán, mi minden jár ezzel az ígérettel. Ezért azt felelte neki, hogy Ő, Jézus hazátlanabb, mint a rókák, és olykor vacsora nélkül kell valahol a sziklák között a csupasz földön eltöltenie az éjszakát. Igaz, vágyakozott a jó után, de annak ára sokkal magasabb volt, semhogy hajlandó lett volna megfizetni. Túl gyakori ez az eset ma is. Egyesek nem állnak harcban, de nem azért, mintha Krisztus hívása nem talált volna visszhangra szívükben, hanem azért, mert attól félnek, néhány csepp vért nekik is kell áldozniuk. Ezért így panaszkodnak: „Ha nem volnának ezek az utálatos fegyverek, én is katona lennék." Jim Elliot ezeket a szavakat írta naplójába: „Ha menteni akarnám az életem vérét - tehát nem volnék hajlandó áldozatul kiontani, noha Uram ezt a példát adta elém -, akkor megtudnám, mit jelent az, hogy Isten megkeményíti szívét a szándékommal szemben. Atyám, vedd el életemet, véremet, ha akarod, és égess el tüzedben! Nem kívánom megtartani, mert nem az enyém, hogy megtarthatnám. Vedd el, Uram, vedd el egészen! Töltsd ki életemet, mint italáldozatot a világért! A vérnek csak annyiban van értéke, amennyiben a Te oltárodon ömlik ki."

Ha ilyen szavakat olvasunk, és arra gondolunk, hogy Jim Elliot valóban vérét ontotta, mint mártír Ecuadorban, akkor közülünk néhányan bizonyára fölismerjük majd, milyen keveset tudunk még a teljes odaadásról.


09.01 Ötvenedik év - az Úr közel

„Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek fölszabadulást az ország minden lakosának. Legyen az nektek örömünnep, hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez." 3Mózes 25,10

Izráel naptárában minden ötvenedik esztendőt úgy ismertek, mint az „örömünnep évé"-t. A szántóföldeket ugaron kellett hagyni. Minden földbirtok visszakerült eredeti tulajdonosához. A rabszolgákat fölszabadították. A szabadság, a kegyelem, a megváltás és a nyugalom örömideje volt ez.

Ha valaki földet vásárolt, a vételár attól függött, milyen messze volt az „örömünnep éve". Pl. ha a legközelebbi ilyen évig még 45 év volt hátra, akkor a föld értékesebb volt. De ha már csupán egyetlen évről volt szó, akkor aligha volt érdemes megvenni azt a földet, hiszen a vevő mindössze egyévi termést takaríthatott be rajta.

Van azonban ennek az igehelynek egy másik értelmezése is, amely szerint a hívő keresztyének számára az Úr visszajövetele lesz „az örömünnep éve". Akkor mennek majd be az atyai ház örök nyugalmába. Megszabadulnak a halandóság bilincseitől, és új, dicsőséges szellemi testet kapnak. És mindazok az anyagi természetű dolgok, amelyeknek idáig sáfáraik voltak, visszakerülnek eredeti tulajdonosukhoz.

Mindezt végig kell gondolnunk, ha anyagi javainkat számba vesszük. Talán milliókat mondhatunk magunkénak földbirtokban, háztulajdonban, bankbetétben. De ha az Úr ma visszajönne, mindennek már semmi értéke nem lenne számunkra. És minél jobban közeledik visszatérésének ideje, annál jobban csökken ezeknek a javaknak valóságos értéke. De azt is jelenti, hogy ezeket ma még föl kell használnunk Krisztus ügyének előmenetelére, és az emberi nyomorúság enyhítésére.

S ahogyan egykor kürtharsogás jelezte az „ünnepi év" beköszöntését, úgy jelzi majd az utolsó harsonaszó az Úr visszajövetelét. C. H. Mackintosh ezt mondja ezzel kapcsolatban: „Ebben szép tanítás rejlik számunkra. Ha szívünk megtanulja értékelni az Úr visszatérésének reménységét, akkor kevésre becsülünk minden földi jót. Lehetetlen a mennyei Úrra való várakozás állapotában lenni úgy, hogy el ne szakadjunk a jelenvaló világtól. Aki Krisztus megjelenésének várásában él, feltétlenül elszakad mindattól, ami az Ő megérkezésekor megítéltetik és megszűnik. Most nem az emberélet rövidségéről és bizonytalanságáról van szó, sem pedig a mulandó dolgok ideiglenes és ki nem elégítő jellegéről, noha mindez kétségkívül így van. Sokkal fontosabb és döntőbb azonban ennél az, hogy az Úr közel van." (C. H. Mackintosh: „Elmélkedések Mózes 3. könyvéről" - Evangéliumi Iratmisszió, 163. old.)

 


Augusztus 31 Igazi érték

„Ellenben, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan gazdagságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem." Filippi 3,7-8

kárnak ítélem Krisztusért

Mindig drága dolog,ha a hívő ember sok mindenről lemond az Úr Jézusért. Például ha valaki tehetségével hírt és gazdagságot szerzett, és az Isten hívásának engedve mindezt a Megváltó lába elé helyezi. Vagy ha valaki előtt énektudása megnyitotta a világ nagy hangversenytermeit, de amikor azonban meggyőződött arról, hogy egy másik világ számára kell élnie, feladta karrierjét, hogy Krisztust követhesse. Mert mit jelent minden földi hírnév, gazdagság és földi kitüntetés ahhoz a mérhetetlen nyereséghez képest, ami Krisztusban található meg?!

Ian McPherson kérdi: „Van-e annál megindítóbb kép, mint az a férfi, aki rengeteg adottságát alázatosan és csodálva a Megváltó lábaihoz helyezi. Tulajdonképpen ott van a helyük." (Vagy Isten egy másik emberének szavaival: „A héber, a latin és a görög nagyon jó a maga helyén, de nem ott, ahová Pilátus helyezte azokat, Jézus feje fölött, hanem Jézus lábainál.")

Pál apostol lemondott gazdagságról, kultúráról és vallásos tisztségekről, mindezt kárnak ítélte Krisztusért. Jowett ezt írja ezzel kapcsolatban: „Amíg Pál apostol a maga fejedelmi adottságait nagy nyereségnek tartotta, addig nem látta meg az Urat. Mihelyt azonban az »Úr dicsősége« felragyogott ámuló szeme előtt, mindezek a dolgok árnyékká halványultak, majd semmivé váltak. És nemcsak értéktelennek tűnt az apostol korábbi nyeresége az Úr sugárzó dicsőségének fényében, hanem eltűnt gondolatvilágából, ahol korábban magasztos és szent kincsként őrizte."

Ezért különös, hogy aki mindent elhagy azért, hogy Krisztust követhesse, azt egyesek őrültnek tartják. Vannak, akik megbotránkoznak. Mások sírnak, és különféle lehetőségeket kínálnak fel neki. Ismét mások az egészséges, józan emberi értelemre hivatkoznak. Néhányan egyetértenek, és megindulnak lelkükben. De ha valaki hitben jár, az helyesen tudja értékelni mások vélekedését.

C. T. Studd lemondott vagyonáról, fényes kilátásairól hazájában, hogy életét egészen a misszió szolgálatába állítsa. Ragyogó karriernek fordított hátat John Nelson Darby, és lett a Szent Szellem által Isten evangélistája, tanítója és prófétája. Az ecuadori öt mártír lemondott kényelemszeretetéről, hogy elvihesse az evangéliumot az auka indiánokhoz.

Az ilyesmit az emberek nagy áldozatnak nevezik, pedig ez nem áldozat. Amikor valaki elkezdte Hudson Taylort dicsérni az áldozat miatt, szavába vágott: „Ember, én még életemben sohasem hoztam egyetlen áldozatot sem." Darby pedig azt mondta: „Nem valami nagy áldozat, ha az ember lemond a szemétről."

 

 


Augusztus 30.  Gyakorlati keresztény élet

„Legyen gondod Önmagadra és a tanításra." 1Timóteus 4,16

 Adj bátorságot...

Isten Igéjének egyik ismertetőjele az, hogy soha nem választja el a tanítást a felelősségtől. Nézzük pl. a Filippi 2,1-13-at. Ez az Újszövetség egyik Krisztusról szóló klasszikus tanítása! Benne látjuk az Atya Istennel egyenlő voltát, önmegalázását, testté lételét, szolgai mivoltát, halálát és a rá következő megdicsőülését. Ez nem csupán személyéről szóló tanítás, hanem felhívás is a filippiekhez és hozzánk, hogy a Krisztus indulata legyen bennünk. Ha másokért élünk, ahogyan ő tette, ezzel elejét vesszük sok viszálynak és irigységnek. És ha mi is megalázzuk magunkat, ahogyan Ő tette, akkor Isten minket is felmagasztal a maga idejében. Ez az igeszakasz elejétől végéig a gyakorlati keresztyénséget mutatja be.

Erre kell gondolnom, amikor tanító könyveket olvasok. Ezekben a könyvekben a szerzők megkísérlik a hitünkre vonatkozó valamennyi bibliai kijelentést rendszerbe foglalni, tehát az Istenről, Krisztusról, a Szent Szellemről, az angyalokról, az emberről, a bűnről, a megváltásról stb. szóló tanítást. Mindez önmagában kétségkívül értékes lehet és segíthet minket, mégis általában nagyon hideg, ha nem kíséri istenfélő élet. Lehet valaki értelmileg nagyon járatos a Biblia tanításaiban, ugyanakkor mutatkozhatnak nagy hiányok jellemében.

Ha úgy tanulmányozzuk a Bibliát, ahogy azt Isten nekünk adta, akkor sohasem tapasztalunk ellentmondást tanítás, felelősség, elmélet és gyakorlat között. Mindkettő mindig csodálatosan kiegyensúlyozott és egymással összefonódott.

A mi felelősségünktől talán legjobban elválasztott tanítás a prófécia. Ezt túl gyakran szokták oly módon tálalni, hogy azzal csak a kíváncsiságunkat elégítik ki. Szenzációs spekulációk az Antikrisztus személyéről embertömegeket vonzhatnak, de nem segítik elő a megszentelődést. A próféciának sohasem volt a célja, hogy kíváncsi füleket csiklandozzon, hanem az, hogy keresztyén jellemeket formáljon. (George Peters 65 módját sorolja fel annak, hogy a Krisztus visszajöveteléről szóló tanítás miként befolyásolhatja tanításunkat, felelősségünket és jellemünket, és nem kétlem, hogy ennél még több is van.)

A bibliai tanítást sohasem választhatjuk el a gyakorlati istenfélő élettől. Személyes tanulmányainkban éppúgy, mint mások tanításánál hangsúlyoznunk kell Pál apostolnak Timóteushoz szóló intését: „Legyen gondod önmagadra és a tanításra."


Augusztus 29.  Csak Te!

„Minden és mindenekben Krisztus." Kolossé 3,11

...él bennem a Krisztus

Mi, keresztyének, hajlamosak vagyunk arra, hogy időnk nagy részét olyan szellemi élmények megszerzésére fordítsuk, amelyek valamiképpen tartós győzelmet biztosítanak számunkra a mindennapi élet örömei és bajai közepette. Összejövetelekre, konferenciákra járunk, hogy megtaláljuk azt, ami megoldja életünk problémáit. Gyönyörű kiállítású füzetek biztosítanak minket afelől, hogy dr. XY szenzációs új felfedezést közöl velünk, amelynek nyomán annyira tele leszünk Szent Szellemmel, hogy az „radioaktívvá" tesz bennünket. Vagy egy-egy buzgó szomszédunk valósággal erőnek erejével elvonszol minket a város nagy előadótermébe, ahol bemutatják majd nekünk a bővölködő élethez vezető legújabban fölfedezett rövid utat.

Rengeteg a csábító ajánlat. Itt egy prédikátor reklámozza a kiteljesedéshez vezető királyi utat. Egy másik a győzelem hármas titkáról beszél. Egy prédikátor ígéri, hogy nekünk adja az elmélyült élet kulcsát. Egy gyűlésen valaki beszámol a megszentelődéshez vezető öt egyszerű lépésről. Vagy szinte megszállottjai leszünk a testi gyógyulásnak, mintha az volna az élet legfontosabb dolga: hirtelen áttérünk a keresztyén pszichológiával való foglalkozásra, majd átváltunk az emlékezőképességünk gyógyítására. Átkelünk tengereken és világrészeken a magasan szárnyaló szellemi újdonságok keresése közben.

A felsorolt propagátorok között kétségkívül vannak becsületesek is, és bizonyos dolgoknak, amiket ajánlanak, van némi értékük is. De ha visszatérünk a mindennapi életbe, megállapítjuk, hogy nincs gyorsforgalmú út a megszentelődéshez, hogy a problémáink nem tűntek el, és hogy nap mint nap az Úrtól való függőségben kell élnünk.

Végül meg kell tanulnunk, hogy jobb, ha az Úr Jézussal foglalkozunk, mint a tapasztalatokkal. Aki Hozzá fordul, nem csalódik. Amire szükségünk van, azt mind megkapjuk Tőle. Ő mindenben megelégít.

A. B. Simpson (1844-1919, egy világméretű missziói mozgalomnak a megalapítója) fiatal éveit tapasztalatok keresésével töltötte, de azok nem elégítették ki. Ezután írta meg csodálatosan szép énekét, amelynek címe: „Ő Maga", és amelynek első versszaka és refrénje így hangzik:

Egykor az áldást kerestem,
most csak Őt magát!
Egykor érzésekre vártam,
most csak Igédre vágyom!
Egykor ajándékaidat kerestem,
most az Ajándékozót!
Egykor a megszentelődést kerestem,
- most csak az Urat!
Mostantól fogva mindörökké
Te vagy nekem a legdrágább,
azok helyett, amit adtál!


Augusztus 28., Kijárat nélküli labirintusban

„Tudjátok meg, hogy utolér benneteket vétketek büntetése."
4Mózes 32,23

Mert nincs olyan titok

Ebbe a világba Isten változhatatlan alapelveket épített be, és akármilyen csavaros eszű és rafinált az ember, ezek alól nem tudja kivonni magát. Az alapelv az, hogy senki nem menekülhet meg sértetlenül bűnei következményei elől.

Vannak köztünk, akik már gyermekkorunkban megtapasztaltuk, hogy ha dzsemet vagy más édességet nassoltunk, olyan áruló nyomokat hagytunk magunk után, amelyeket édesanyánk rögtön fölfedezett. Ez az igazság azonban érvényes egész életünkre nézve, életünk minden területén.

Figyelemre méltóan illusztrálja ezt az igazságot az „Eugen Aram álma" c. vers. Abban a hitben, hogy „tökéletes bűntényt" követ el, Aram meggyilkolt egy embert, és holttestét a folyóba dobta, amelynek vize „fekete volt, mint a tinta, és nagyon mély". Másnap lement a folyóhoz, ahol a gaztettet elkövette.

...és fölkereste az átokverte folyót,
vadul nézett rá, már rosszat sejtett,
megpillantotta a mederben a hullát:
a víz kiszáradt; a folyó hűtlen lett.

Ekkor betakarta a testet egy óriási halom falevéllel, de a következő éjjel nagy vihar volt, és a holttest ismét láthatóvá vált.

Lerogyott a partra és sírni kezdett,
megrettent, hogy nincsen titka többet,
nem lett cinkos a víz és a föld sem,
nincs hely, ahol a bűn elrejtőzhet,
tengerben sem talán,
a mélység sem rejti el igazán...

Végül elásta áldozatát egy távoli barlangban, de évekkel később fölfedezték a csontvázat, rábizonyították a gyilkosságot és elítélték. Bűne utolérte őt.

A bűn azonban másféleképpen is utolér minket E. Stanley Jones mondja, hogy az elkövetett bűn „belső torzuláshoz vezet, belső pokolhoz, amelyben elveszítjük önbecsülésünket, arra kényszerít bennünket, hogy egy földalatti, kijárat nélküli labirintusban bolyongjunk".

De még ha ebben az életben nem is lepleződik le a bűnünk, az örök életben bizonyosan utolér. Ha itt és most az Úr Jézus vére nem törli el, akkor az ítélet napján nyilvánvaló lesz bűnünk. Akár cselekedetről, gondolatról, indítékról vagy szándékról van szó, súlyosan terhel majd, és magára vonja az ítéletet, amely természetesen így szól: „Örök halál!"

 

 


Augusztus 27. Bármi áron

„Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden? ...aki kárára esküszik, és meg nem változtatja." Zsoltár 15,1.4

Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden?

A 15. zsoltárban Dávid olyan személyt ír le, aki közösségben van Istennel. Az ilyen ember egyik jellemvonása az, hogy állja a szavát, még ha nagy árat is kell fizetnie érte. Ha megígér, vagy megfogad valamit, azt mindenáron teljesíti.

Nézzük például azt a keresztyén embert, aki eladja házát. Vevő jelentkezik, aki kész megadni a házért a kért árat, és megegyeznek az eladásban. Mielőtt azonban a szerződést aláírnák, jelentkezik egy másik vevő, aki sokkal többet ígér a házért. Jogilag az eladó talán elállhat az első ajánlattól, hogy így többet nyerjen az üzleten. Erkölcsileg azonban kötve van adott szavához. A bizalomra méltó keresztyén ember tanúságtétele forog kockán.

Más: egy hívő embernek gyulladásba jött a bölcsességfoga. Fogorvosa elküldi egy szájsebészhez, aki antibiotikummal kezeli a begyulladt fogat, és időpontot ad a betegnek a foghúzáshoz. Miután a keresztyén férfi bizonyságot tett a szájsebésznek, eltávozik a rendelőből. Hazafelé útközben találkozik egy ismerősével, aki megad neki egy másik címet, ahol feleannyi pénzért kihúznák a fogát. Természetesen kifizethetné a szájsebésznek az addigi kezelést, és azután elmehetne a másikhoz. De valóban megteheti ezt?

Zsuzsi csak az imént fogadta el egy idősebb házaspár meghívását vacsorára. Ekkor csöng a telefon, és ugyanakkorra kap egy másik meghívást fiatalok vidám összejövetelére. És Zsuzsi nehéz döntés elé kerül. Egyfelől nem akar csalódást okozni az idős házaspárnak, másfelől mindenáron szeretne együtt lenni kortársaival. Vajon hogyan fog dönteni?

A döntés olyankor a legnehezebb, amikor nagy pénzösszegről van szó. De semmiféle pénzösszeg ne csábítson el minket, hogy megszegjük ígéretünket, és ezáltal Krisztusról való bizonyságtételünket megsemmisítsük, és az Úr nevére szégyent hozzunk. Kerül, amibe kerül, meg kell cáfolnunk Voltaire cinikus megjegyzését: „Ha pénzről van szó, minden embernek ugyanolyan vallása van."

Isten embere „mindig megcselekszi azt, amit megígért, függetlenül attól, milyen árat fizet érte"


Augusztus 26. Maradandó értékek

„Kezeink munkáját tedd maradandóvá." Zsoltár 90,17

 Kezeink munkáját...

Olyan Ige ez, amelyen érdemes elgondolkodnunk, és olyan szándék, amelyért érdemes imádkoznunk! Olyan célt tűzzünk magunk elé, ami maradandó.

Ez tükröződik vissza az Újszövetségben, amikor az Úr Jézus azt mondja: „Én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon" (Jn 15,16).

Mindnyájunknak az örökkévalóság számára kell építkeznünk. A mai tevékenységekben annyi mindennek van csupán átmeneti jelentősége és mulandó értéke. Nemrégiben hallottam valakiről, aki egész életét 50 éteri elemnek a Bartleit-Birne-csészében történő vegyi analízisével töltötte. Keresztyén emberek is beleeshetnek ebbe a csapdába, hogy homokvárakat építsenek, szappanbuborékot kergessenek, és bagatell ügyekben szakértők legyenek. Valaki találóan jegyezte meg, hogy eltölthetjük életünket azzal, hogy egy égő házban a falakon függő képeket egyenesre igazítjuk.

Sokféle munka örök jelentőségű, s nekünk az ilyenekre kell összpontosítanunk. Ilyen a keresztyén jellem kiformálása!
Maradandó értéket jelentenek a Krisztus számára megnyert lelkek, akik imádják Isten Bárányát örökkön-örökké.
Akik az igazság Igéjét tanítják, a fiatal hívőket bevezetik a tanítványság gyakorlatába, Krisztus juhait legeltetik, azok olyan tőkét fektetnek be emberi életekbe, amely mindörökké megmarad.
Azok a szülők, akik fiaikat és leányaikat az Isten országának szolgálatára nevelik, bizonyosak lehetnek abban, hogy művük maradandó lesz.
A hű sáfárok, akik pénzüket Krisztus ügyébe fektetik be, olyan szolgálatot segítenek, amely sohasem marad gyümölcstelen.

Aki az imádság szolgálatának szenteli életét, egy napon meglátja majd, hogy Isten minden imádságot meghallgatott a maga idejében és a maga módján.
Aki Isten népének szolgál, az örök értékű munkával foglalkozik. Krisztus legegyszerűbb szolgája tisztábban lát, mint a világ legbölcsebb emberei. Munkája megmarad, míg a tudósoké a legtöbb esetben atomfelhőben oszlik szét.

 

 


Augusztus 25.  Kiben bízol?

„Sőt, mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat;"  2Korintus 1,9

Ázsiában Pál közel volt a halálhoz. Nem tudjuk pontosan, mi történt vele, mindenesetre olyan komoly veszedelemben volt, hogy ha megkérdeztük volna tőle: „élet vagy halál ez számodra?", bizonyára azt felelte volna: „halál".

A legtöbb embernek, akiket Isten felhasznál, életükben legalább egyszer van ehhez hasonló tapasztalata. Isten nagy embereinek az életrajzai gyakran számolnak be csodálatos megmenekülésről súlyos betegségből, balesetből vagy személyes támadásokból.

Olykor Isten ilyen tapasztalatokat használ fel arra, hogy egy embert elgondolkoztasson. Ebben a pillanatban talán gondtalan jólétben él. Minden sikerül, amibe csak belefog. És akkor hirtelen leveri egy betegség. Talán jókora elrákosodott belső részt távolít el belőle a sebész. Ez arra indítja, hogy átgondolja életét, és újra rendezze dolgai fontossági sorrendjét. Amikor világos lesz előtte, milyen rövid és bizonytalan az élet, elhatározza, hogy hátralevő éveit az Úrnak szenteli. Isten helyreállítja őt, és még számos, gyümölcsöző évvel ajándékozza meg.

Pál esete azonban más volt. Ő már réges-rég az Úr rendelkezésére bocsátotta egész életét. De fennállt a veszélye annak, hogy az Urat önerejéből, saját okossága segítségével akarja szolgálni. Ezért juttatta el az Úr egészen a sír széléig, hogy ne önmagában bízzék, hanem a feltámadás Istenében. Viharos életében ezután is számos esetben került olyan nehézségek közé, amelyekből nem látszott emberi kiút. Mivel azonban már megtapasztalta és kipróbálta Isten segítségét, amely a lehetetlent lehetővé teszi, már semmi sem rettenthette meg, és nem csüggeszthette el.

Ilyen találkozások a halállal „álruhás áldások". Megmutatják, milyen törékenyek vagyunk. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy e világ értékei milyen üresek és ostobák. Megtanítanak arra, hogy az élet milyen rövid, hamar véget érhet. Ha szembenézünk a halállal, tudatára ébredünk, hogy nekünk annak munkáját kell végeznünk, Aki elküldött minket, mert hamarosan eljön az éjszaka, amikor többé senki nem munkálkodhat. Bizonyos értelemben mindnyájan magunkban hordjuk a halál ítéletét - egy egészséges emlékezést arra, hogy Krisztus ügyét tegyük az első helyre, és hogy teljesen az Ő erejére és bölcsességére hagyatkozzunk.

 


Augusztus 24. Aggódás vagy bizalom

„Ezt mondja az ÚR: hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről!" Jeremiás 31,16
 
ne sirj

István egy missziós állomáson nőtt fel. Már kisgyerek korában vallást tett az Úr Jézusba vetett hitérőlés voltak, akiket ő vezetett az Úrhoz. Mikor az Egyesült Államokba került, hogy ott járjon főiskolára, eleinte jó bizonyságot tett hitéről. Később azonban kezdett távolodni az Úrtól. Hideg és közönyös lett. Játszadozott a bűnnel, és hamarosan keleti vallásokkal kezdett foglalkozni.

Amikor szülei szabadságra hazajöttek, majd megszakadt a szívük érte. Könyörögtek és érveltek, de István kemény maradt. Végül meglátogatták otthonában, ahol három más társával együtt lakott. Amit ott tapasztaltak, az megrendítette őket. Hazatértek és keservesen sírtak.

Mikor este lefeküdtek, megpróbáltak elaludni, de hasztalan. Így hajnali négy órakor elhatározták, hogy fölkelnek, és megtartják reggeli csöndességüket. Azon a napon Jeremiás 31 lett volna soron, de a férj azt mondta: „Ne olvassuk most Jeremiást", mert úgy vélte, hogy a síró próféta nem tudja megvigasztalni őket. De azután mégis Jeremiás 31-et olvasták. Amikor a 16. vershez értek, ezt olvasták: „Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről."

Keresztyén szülők ezrei élnek ma megtört szívvel, és gyászolnak lázadó fiaik és leányaik miatt. Mikor imádkoznak, az ég kemény ércnek tűnik előttük. És kérdezgetik maguktól, vajon Isten helyreállítja-e valaha azt, aki visszaesett.

Pedig arra kellene gondolniuk, hogy az Úr számára egyetlen eset sem túl nehéz, és hogy állhatatosaknak kell lenniük az imádságban, vigyázván abban hálaadással. Támaszkodniuk kellene az Úr Igéjének ígéreteire.

Amikor a fent említett édesanya megkérdezte önmagától, van-e joga a Jeremiás 31,16-ban foglalt ígéretet önmagára is vonatkoztatni, ezt olvasta az Ézsaiás 49,25-ben: „Perlőiddel én fogok perelni, fiaidat én szabadítom meg."

 


Augusztus 23.  Soha meg nem szomjazni

„Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet." Jeremiás 2,13

Rosszat csinál az, aki a forrást víztartókra cseréli, főleg, ha repedezett falú a ciszterna. A forráson keresztül a földből hűvös, tiszta, üdítő víz bugyog elő. A ciszterna pedig mesterséges tartály a víz tárolására. A víz meglangyosodhat és megposhad benne. És ha a fala repedezni kezd, a víz elszivárog, és szennyeződések szűrődnek be.

Az Úr élő vizek forrása. Az övéi szüntelenül olthatják szomjukat Nála. A világ pedig víztartó, mégpedig repedezett falú ciszterna. A gyönyörűség és boldogság reményét ébreszti az emberben, de aki abban keresi kielégülését, hamarosan mélyen csalódik.

Marika keresztyén otthonban nőtt fel, ahol rendszeresen olvasták a Bibliát, és kívülről tanulták meg egyes részeit. Ő azonban fellázadt szülei életmódja ellen, és eltávozott hazulról azzal a szilárd elhatározással, hogy kiélvezi az életet. Nagy szenvedélye a tánc volt. Megpróbálta keresztyén neveltetésének minden emlékét elnyomni, egyik táncos összejöveteltől a másikig élt.

Amikor egy este partnerével a táncparketten suhant, hirtelen eszébe jutott a Szentírás egyik verse, amit kislánykorában megtanult: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet." Ott, a tánc közben győzte meg őt Isten bűneiről. Tudatára ébredt, mennyire üres az élete, és szívből megtért az Úrhoz. Elnézést kért partnerétől, hogy nem tud tovább táncolni, elhagyta a tánchelyiséget, és soha többé nem tért oda vissza.

Ettől a pillanattól kezdve azonosíthatta magát a költővel, aki így írt:

„Repedezett ciszternákkal kísérleteztem, Uram, de jaj, nem volt bennük víz. Abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy igyam, eltűnt a víz, és kigúnyolt engem, miközben sírtam. Most már senki más nem elégíthet meg, csak Krisztus. Nem létezik más név az Övén kívül számomra; benned, Úr Jézus, szeretetet, életet, és soha el nem múló örömöt lehet találni."

Marika megtapasztalta Urunk szavainak igazságát: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrása lesz benne" (Jn 4,13-14).

"Aki abból a vízből iszik, melyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik..."

 

 


Augusztus 22.  Nagyobb kiváltság

„Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához," János 20,17

Az egyik igen kedvelt gyermekdal így hangzik: "Amikor ezt a csodálatos régi történetet olvasom, arra gondolok, hogy amikor az Úr Jézus itt élt az emberek között, kicsiny gyermekeket is elhívott nyájának bárányai közé: bárcsak én is köztük lehettem volna." Nyilván alig akad köztünk olyan, akinek élete egyik vagy másik időpontjában ne lett volna ilyen vágya. Ilyenkor arra gondolunk, milyen szép is lett volna a személyes közösséget élvezni Isten Fiával az Ő földi szolgálata idején.

Csakhogy világosan kell látnunk, hogy sokkal jobb, ha ma úgy ismerjük meg Őt, ahogyan a Szent Szellem által az Ige segítségével nekünk kijelenti magát. Nem szenvedünk hátrányt a tanítványokkal szemben, ellenkezőleg, nagyobb kiváltságaink vannak, mint nekik voltak. Gondoljuk csak végig: Máté, Márk, Lukács és János saját szemével látta az Úr Jézust. Mi azonban mind a négy evangélista szemével láthatjuk Őt. És hogy még egy lépéssel tovább menjünk, nekünk az Újszövetségben tökéletesebb kijelentésünk van az Úr Jézusról, mint amilyen a földön bármelyik tanítványának is osztályrészül jutott.

Más értelemben is kiváltságosabbak vagyunk, mint az Úr Jézus kortársai. Amikor Názáretben tömeg vette Őt körül, szükségszerűen az egyik emberhez közelebb volt, mint a másikhoz. A jeruzsálemi felházban János a keblére hajthatta fejét, míg a többi tanítvány különböző távolságra hevert az asztalnál. Mindez most egészen másként van. A Megváltó egyenlő közelségben van minden hívőhöz. Sőt, nemcsak velünk van, hanem bennünk él.

Amikor Mária találkozott a feltámadott Úrral, úgy akarta Őt megragadni, mint azelőtt. Nem akarta fizikai, testi jelenlétét elveszíteni. Az Úr azonban azt mondta neki: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához" (Jn 20,17). Ezzel gyakorlatilag azt fejezte ki: „Mária, ne ragaszkodj hozzám földi, fizikai módon. Ha majd fölmentem az Atyához, eljön a földre a Szent Szellem. Az Ő szolgálata által tökéletesebben, világosabban, meghittebben ismersz majd engem, jobban, mint itt e földön valaha is ismertél."

A végkövetkeztetés tehát ez: a kívánság helyett, hogy bárcsak együtt lehettünk volna az Úr Jézussal földi szolgálata idején, inkább vegyük tudomásul nagy örömmel, hogy sokkal jobb most Hozzá tartoznunk, és az Ő jelenlétében élnünk.

 


Augusztus 21 Egyszerűen, világosan, érthetően

„De a gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken." 1Korintus 14,19

 

A téma itt természetesen a nyelveken szólás gyakorlata, megfelelő magyarázó nélkül a gyülekezeti összejövetelen. Pál elveti ezt a gyakorlatot. Kardoskodik amellett, hogy amit mondanak, annak érthetőnek kell lennie, különben senkit sem épít.

De lehet ezt az igeverset tágabb értelemben is alkalmazni. Ha szólunk, elég hangosan kell beszélnünk, hogy mindenki meghallhassa, különben akár idegen nyelven is beszélhetnénk. Csaknem minden gyülekezeti összejövetelen vannak nagyothallók. Számukra igen kínos, ha az előadó olyan halkan beszél, hogy nem tudják követni gondolatmenetét. Mivel a szeretet másokra gondol, s nem önmagára, az előadó elég nagy hangerővel szóljon, hogy mindnyájan meghallhassák, amit mond.

A szeretet olyan egyszerű szavakat használ, amelyeket az átlagember is megért. Nagyszerű üzenetünk van, a világ leghatalmasabb üzenete. Fontos, hogy az emberek ezt az üzenetet meghallják és megértsék. Ha bonyolult, érthetetlen szakkifejezéseket használunk, ezzel semmivé tesszük saját szándékunk megvalósulását.

Egy igehirdető a Távol-Keletre utazott, hogy ott az embereknek Igével szolgáljon, és természetesen tolmácsot is vitt magával. Üzenetének első mondata így hangzott: „Minden gondolkodást két kategóriára lehet felosztani - egy konkrét és egy absztrakt kategóriára." A tolmács végignézett a közönségen, csupa öreg nagymama és kicsiny gyermek, és a következőképpen fordított: „A messzi Amerikából jöttem hozzátok azért, hogy beszéljek nektek valamit az Úr Jézusról." Úgy mondják, hogy ettől a pillanattól kezdve az igehirdetést kétszeresen fordították (először angolról a hallgatók nyelvére, illetve hogy az igehirdetést az egyszerű hallgatók is megértsék).

(Az egyik keresztyén folyóirat legutóbbi számában ilyen kifejezéseket találtam, mint: „egy transzhisztorikus kategória normatív dátuma", „egy olyan munka, amely nem eklektikus, hanem egzisztenciálisan revelálódik", „vertikális tudatkontinuum", „az affirmáció kánoni nyelve", „a klasszikus kauzalitás, a mérhetőség extrém határain belül".) Sajnálom azokat a szegény embereket, akiktől elvárják, hogy megküzdjenek az ilyen vallásos bikkfanyelvvel! Isten óvjon minket azoktól, akik fellengző módon, véget nem érő mondatokkal - nem mondanak semmit!

Azt mondják, hogy az átlagos rádió- és tévéprogramokat az általános iskolai végzettségű emberekhez igazítják. Ez példaképül szolgálhat azoknak a keresztyéneknek, akik a megmentés üzenetével el akarják érni a világot. Egyszerűvé és világossá kell tennünk a jó hírt: „KRISZTUS BEFOGADJA AZ ELVESZETT BŰNÖSÖKET". Többet ér, ha csak ezt az öt szót érthetően kimondjuk, mintha 10 000 szót mondunk olyan nyelven, amit senki sem ért.

 


Augusztus 20. Isten eszköze az áldásra

„Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?" Zsidók 12,7

 szenvedjétek el a fenyítést...

A„fenyítés", „fenyíteni", „fenyítő" szavak összesen nyolcszor fordulnak elő a Zsidók 12 első 11 versében. Mindebből a felületesen olvasó téves következtetésre juthat. Olyan haragos apának képzelheti el Istent, aki szüntelenül üti-veri gyermekeit. Ez a hamis elképzelés abból a vélekedésből ered, hogy a fenyítés (fegyelmezés) kizárólag büntetést jelent.

Nagy megkönnyebbülésünkre tudjuk, hogy az Újszövetségben a fenyítés szónak sokkal tágabb jelentése van. A „fenyítés" tulajdonképpen azt jelenti: „gyermeknevelés", és magában foglalja mindazt a szülői tevékenységet, amely a gyermek neveléséhez tartozik. Kittel (Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament - Újszövetségi teológiai szótár) a következőképpen határozza meg: „a gyermekkel való foglalkozás, és a gyermek nevelése annak érési korszakában, beleértve a tanítást, vezetést, oktatást, és bizonyos kényszer alkalmazása, tilalmak, sőt olykor testi fenyíték formájában".

Azok a keresztyének, akiknek a Zsidókhoz írott levél szólt, üldöztetés miatt szenvedtek. A levél írója ezekről az üldöztetésekről úgy beszél, mint amelyek részét képezik az Úrtól való fenyítésnek. Azt jelentené ez, hogy az üldözést Isten küldte? Bizonyos, hogy nem! Őket az evangélium ellenségei üldözték. Vétkeik miatt büntette Isten a keresztyéneket? Nem, hiszen az üldözés valószínűleg éppen azért támadt, mert a keresztyének hűek maradtak Urukhoz. Milyen értelemben mondható tehát, hogy az üldözés az Úr fenyítése volt? Abban az értelemben, hogy az Úr megengedte és felhasználta az üldöztetést arra, hogy általa gyermekeit megtisztítsa, érettebbé tegye, és egyre inkább az Ő Fiának képére alakítsa.

Nem vitás, hogy a fenyítésnek ez a formája a jelenben nem kellemes. A véső keményen munkálja a márványt. Az olvasztókemencében az arany igen nagy hőhatásnak van kitéve. De megéri a szenvedés és a gyötrődés, ha a márványból előtűnik az ember arca, és a kemencéből az arany teljesen megtisztulva kerül elő.

Saját húsunkba vágunk, ha az Úr fenyítését megvetjük, vagy miatta elcsüggedünk. Az egyetlen helyes magatartás az, ha mindig arra gondolunk: Isten eszköze ez, hogy általa a lehető legnagyobb áldás származzék. Erre gondol a szerző, amikor azt mondja: „az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa" (Zsid 12,11b).

 


Augusztus 19.  Imádkozzunk a feljebbvalókért!


„A bírákat (szó szerint: isteneket) ne szidalmazd, és néped fejedelmét ne átkozd!" 1Mózes 22,27

Amikor Isten a törvényt adta Mózesnek, belevette azt is, hogy tilos negatív módon vagy tiszteletlenül beszélni azokról, akiknek Isten tekintélyt vagy hatalmat adott. Ennek oka világos: ezek az uralkodók és vezető emberek Isten képviselői. „Mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett" (Róm 13,1). A felsőbbség „Isten szolgája a te javadra" (Róm 13,4). Még ha a felsőbbség illetékese nem is ismeri személyesen az Urat, akkor is hivatalosan Isten rendelte őt fölénk.

Isten és az emberi hatalmasságok között a kapcsolat olyan szoros, hogy az Ige olykor „istenek"-nek nevezi őket. Így a mai Igénk is szó szerint így hangzik: „Az isteneket ne szidalmazd", és itt ez nyilván magasabb tekintélyekre vonatkozik, „bírák"-ra vagy más főtisztviselőkre. A Zsoltár 82.1,6-ban is az Ige „istenek"-nek nevezi a bírákat, ami nem azt jelenti, hogy istenségek, hanem egyszerűen azt, hogy Isten képviseletében cselekszenek.

Annak ellenére, hogy Saul aljasan és ravaszul igyekezett Dávidot elpusztítani, ő nem engedte, hogy emberei a királyra támadjanak, mivel az Isten fölkentje volt (lásd 1Sám 24,6-8)!

Amikor Pál apostol tévedésből megsértette a főpapot, azonnal bocsánatot kért: „Nem tudtam, testvéreim, hogy főpap. Mert meg van írva: »Néped fejedelmét ne átkozd«" (Csel 23,5).

Érvényes a tekintélytisztelet a szellemi világban is. Csak így érthetjük meg, hogy Mihály arkangyal nem mert káromló ítéletet mondani a Sátán fölött, hanem egyszerűen annyit mondott: „Dorgáljon meg téged az Úr!" (Júd 9).

Az utolsó idők tévelygőinek egyik ismertetőjele az lesz, hogy megvetik a tekintélyeket, és nem rettennek vissza, hogy káromolják a hatalmasságokat (2Pt 2,10).

A tanulság számunkra világos. A felsőbbségeket úgy kell tekintenünk, mint Isten hivatalos szolgáit, még akkor is, ha nem értünk egyet politikájukkal vagy jellemükkel. Semmi körülmények között ne mondjuk azt, amit egy keresztyén ember mondott egy politikai kampány hevében: „Az elnök közönséges csirkefogó."

Ezenkívül imádkozzunk „minden emberért, királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk, teljes istenfélelemben és tisztességben" (1Tim 2,1-2).

 


Augusztus 18. Hogyan végződik? Ez itt a kérdés.

„Aki kardot köt, ne kérkedjék úgy, mintha már lecsatolta volna." 1Királyok 20,11

Noha e szavakat egy istentelen király, Aháb mondta, mégis az igazság szavai voltak. Istentelen emberek is mondanak olykor igazságot.

Arám királya sértő és megalázó követelésekkel fordult Aháb királyhoz, és háborúval fenyegetőzött. A csatában az arám csapatok visszavonulásra kényszerültek, és magának a királynak is menekülnie kellett, hogy életét mentse. Teljesítménye messze elmaradt korábbi hősieskedése mögött.

Gondolhatunk Góliát példájára is. Mikor Dávidot közeledni látta, azt mondta: „Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak" (1Sám 17,44). Dávid azonban minden nehézség nélkül legyőzte őt a parittyájából kilőtt egyetlen kővel. Az óriás túl korán dicsekedett.

Amikor fiatal keresztyének vagyunk, könnyen megesik, hogy túlbecsüljük saját képességeinket. Úgy tetszik, mintha fél kézzel fel tudnánk venni a harcot a világgal, a testtel és az ördöggel. Talán még szemrehányásokat is teszünk idősebb keresztyéneknek, amiért még nem vitték el az evangéliumot az egész világra. „Majd mi megmutatjuk nekik, hogyan kell csinálni!" Csakhogy dicsekvésünk sokszor elsietett. A csata éppen csak elkezdődött, és úgy beszélünk és gondolkodunk, mintha már megnyertük volna.

Hívők egyik kötetlen esti összejövetele egy ragyogó tehetségű ifjú prédikátor körül forgott, aki szintén jelen volt. Nagyon jól érezte magát az érdeklődés középpontjában. A csoportban volt egy idősebb vasárnapi iskolai tanító is, aki nagy hatással volt az ifjú prédikátor életére. Valaki azt mondta ennek a tanítónak: „Tulajdonképpen büszke lehetsz egykori tanítványodra". Mire az így válaszolt: „Igen, ha mindvégig ilyen jól csinálja." Ez a megjegyzés akkor némi keserűséget okozott a prédikátornak ezen az estén. Később azonban, hosszú évek tapasztalatai nyomán világos lett számára, hogy tanítójának tökéletesen igaza volt. Nem az a döntő, hogyan vesszük föl a fegyverzetünket. Minden azon múlik, hogyan végződik a csata.

Valójában az életben a csatának soha nincs vége. Nem is lesz vége mindaddig, amíg ott nem állunk nagy Hadvezérünk előtt a mennyben. Ő majd elmondja, hogyan értékelte szolgálatunkat, és egyedül az Ő értékelése számít. És akárhogy is hangzik az értékelés, semmi alapunk nem lesz a dicsekvésre. Alázatos meggyőződéssel valljuk majd: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami a kötelességünk volt" (Lk 17,10).


Augusztus 17.  Hűséged dicsőíti Őt

„Akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek." 1Sámuel 2,30

 Tűzszekerek - filmkép

Tűzszekerek - filmkép

Sokféle módon dicsőíthetjük az Urat, pl. azzal is, ha hűségesen megmaradunk az isteni alapelvek mellett, és nem vagyunk hajlandók megalkudni.

Adam Clarke (1762-1832) fiatal éveiben egy selyemkereskedőnél dolgozott. Egy napon a főnöke megmutatta neki, hogyan nyújtsa meg a selymet, amikor leméri a vevőnek. Adam azt felelte: „Uram, a maga selymét meg lehet nyújtani, de az én lelkiismeretemet nem." Ezt a becsületes alkalmazottat évekkel később azzal tisztelte meg Isten, hogy képessé tette a híres nyolckötetes bibliakommentár megírására.

Eric Liddelnek (1902-1945) részt kellett volna vennie az olimpián a 100 méteres síkfutásban. Mikor megtudta, hogy az előfutamok vasárnap lesznek, azt mondta az edzőjének, hogy ő nem indul. Meg volt győződve arról, hogy ha meggyalázza az Úr napját, ezzel az Úrra hoz gyalázatot. Kitört a bírálatok vihara. Szemére vetették, hogy hiányzik belőle a sportember szelleme, hogy elárulja hazáját, és hogy vallási fanatikus. Mindez azonban nem tántorította el elhatározásától. Amikor megtudta, hogy a 200 méteres síkfutás előfutamai hétköznap lesznek, engedélyt kért az edzőjétől, hogy ezeken indulhasson, jóllehet ez nem az ő távja volt. Győzött az első előfutamon, majd a másodikon, végül az elődöntőn is. Mikor a döntőn a rajthelyre indult, valaki egy cédulát nyomott a kezébe. Futó pillantást vetett rá, és ezeket a szavakat olvasta: „Akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek." Ezen a napon nemcsak hogy győzött és olimpiai aranyérmet nyert, hanem új világrekordot is állított fel.

Az Úr azután még nagyobb dicsőséggel tisztelte meg, amennyiben szolgálhatott neki Távol-Keleten. A második világháborúban a japánok internálták, és koncentrációs táborban halt meg. Urunk helyett elnyerte a mártírkoszorút.

Adam Clarke és Eric Liddel olyan férfiak sorában állnak, mint József, aki tiszta jellemével dicsőítette meg az Urat, és akinek Isten azt a dicsőséget szerezte, hogy népének megmentőjévé válhatott a nagy éhínség idején; Mózes, hűségét Isten azzal dicsőítette meg, hogy ő lehetett az, aki kivezette Izráelt az egyiptomi fogságból. Dánielt meg nem alkuvó jelleme a Babiloni és a Perzsa Birodalom előkelői közé emelte. És végül - az Úr Jézus, úgy dicsőítette meg Atyját, ahogyan senki más, és aki ezért olyan nevet kapott, amely minden név fölött való.

 


Augusztus 16.   Megelégedettség

„De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele." 1Timóteus 6,8

Jobb a kevés az Úr félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele (Péld 15:16)

Kevés keresztyén ember veszi komolyan ezeket a szavakat, pedig éppúgy valóságosan Isten Igéje, mint a János 3,16. Azt üzeni nekünk, hogy ha van élelmünk és ruházatunk, érjük be ezzel. A „ruházat" magában foglalja a fejünk fölött levő tetőt és a felöltendő ruhát. Más szavakkal: legyünk megelégedettek, ha megvannak a legszükségesebb életfeltételeink, és a többit adjuk az Úr ügyére!

A megelégedett embernek van valamije, ami pénzen meg nem vásárolható. E. Stanley Jones mondotta: „Mindene megvan annak, aki semmi után nem sóvárog. Noha semmije nincs, övé minden az életben, sőt, övé maga az élet is... Mivel kevéssel is beéri, ezért gazdagabb, mintha dúskálna a földi javakban."

Amikor évtizedekkel ezelőtt Rudyard Kipling a McGill Egyetem végzős hallgatói előtt beszédet mondott, óvta a hallgatóit attól, hogy túlságosan törekedjenek anyagi gazdagságra. „Egy napon - mondta - szemtől szembe kerültök majd azzal a Férfiúval, aki számára mindezeknek a dolgoknak semmi jelentősége sincs, és akkor rémülten jöttök rá, hogy milyen szegények vagytok."

„A keresztyén ember legboldogabb állapota a földön az, ha kevés szükséglete van. Ha valakinek Krisztus él a szívében, a menny van a szeme előtt, és éppen annyi földi áldást élvez, amennyire szüksége van ahhoz, hogy keresztülvigye az életen, akkor a szenvedésnek és a gondoknak kicsiny a céltáblája; az ilyen embernek kevés a veszíteni valója" (William C. Burns, 1815-1868, skót kínai misszionárius, az ifjú Hudson Taylor atyai jóbarátja).

Isten számos hősének volt ismertetőjele a megelégedettség. David Livingstone mondotta: „Amim csak van, és minden tulajdonomnak csak annyi legyen az értéke számomra, amennyire Isten országának terjesztését szolgálja". Watchman Nee írja: „Semmit nem kívánok önmagamnak; mindent az Úr számára kívánok". Hudson Taylor pedig: „Élvezem azt a fényűzést, hogy kevés dolog van birtokomban, amiért aggódnom kellene."

Némelyek a megelégedettség gondolatában a szellemi hajtóerő és egészséges becsvágy hiányát látják. Az elégedett embert élősdinek, parazitának tartják. Pedig ez nem az Isten szerint való megelégedettség. Az elégedett keresztyén emberben elég energia van, csakhogy ez a szellemi dolgokra irányul, nem az anyagiakra! Az ilyen ember semmiképpen sem élősdi, keményen dolgozik, hogy adhasson azoknak, akik szükséget látnak. Jim Elliot szavai szerint az az elégedett ember, aki a mohó kéz görcsét Istenért föloldotta.

 


Augusztus 15.  Kapzsiság


„Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól." Lukács 12,15

 

A kapzsiság a gazdagság és birtoklás utáni túlzott vágyakozás. Olyan szenvedély, amely igézetébe vonja az embert, úgyhogy az egyre többet akar. Láz, amely olyan dolgok utáni vágyra ösztönöz, amelyekre semmi szükség nincs!

A kapzsi üzletember sohasem elégedett. Azt mondja, hogyha egy bizonyos mennyiségű vagyont felhalmozott, akkor abbahagyja, de ha eljut odáig, akkor még többet kíván. Kapzsi a háziasszony, akinek élete szüntelen bevásárlási körút. Vásárolja és összegyűjti a nem szükséges dolgokat is, mígnem zsúfolásig megtelik kamrája, pincéje. Kapzsiságról tanúskodik a karácsonyi és születésnapi ajándékok hagyománya. Fiatalok és öregek aszerint értékelik a karácsonyt, amennyi „zsákmányt" kaptak.

Kapzsiságot látunk az örökségek elosztásánál. Amikor valaki meghal, rokonai és ismerősei látszatkönnyeket ontanak, hogy aztán a keselyű mohóságával vessék magukat az örökségre. Gyakran kisebbfajta családi háború keletkezik belőle. A kapzsiság azonos a bálványimádással (vö. Ef 5,5; Kol 3,5). A saját akaratot Isten akarata helyébe teszi. Elégedetlenségét fejezi ki azzal szemben, amit Isten adott, és elszánt arra, hogy többet szerezzen magának (kerül amibe kerül!).

A kapzsiság hazugság is, mivel azt a benyomást ébreszti az emberben, mintha a boldogság a földi javak birtoklásától függene! Ismerek egy történetet egy emberről, aki mindent megkapott, amit csak kívánt. Kastélyt, szolgákat, mercedest, jachtot. Eleinte mindez nagy örömére volt, de ahogy lassan már nem jutott eszébe több kívánnivaló, elégedetlenné vált. Végül azt mondta: „Szeretnék kikerülni ebből az állapotból. Szeretnék alkotni, szenvedni. Szeretnék inkább a pokolban lenni, mint itt." Mire a szolgája így felelt: „Mit gondol, uram, hol van most?"

A kapzsiság arra indítja az embert, hogy kompromisszumokat kössön, csaljon és vétkezzen, csakhogy megkapjon mindent, amit akar.

A kapzsiság alkalmatlanná teszi a férfit, hogy a gyülekezetben vezető tisztséget viseljen (1Tim 3,3). Ronald Sider kérdi: „Nem lenne biblikusabb, ha olyan embereket, akiket kapzsi szerzési vágyaik »pénzügyi sikerhez« vezettek, gyülekezeti fegyelmezés alá helyeznénk, ahelyett, hogy a gyülekezeti életben szavuk lehetne?"

Ha a kapzsiság hűtlenséghez, harácsoláshoz vagy más nyílt botrányos viselkedéshez vezet, akkor az illetőt ki kell zárni a gyülekezetből (1Kor 5,11). És ha a kapzsi ember nem vallja meg és nem hagyja el ezt a bűnét, akkor Isten ítéletét vonja magára (1Kor 6,10).

 


Augusztus 14. Megtört szív

„Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!"
Zsoltár 51,19

 Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem! Zsolt 51:19,

Isten teremtett szellemi világában nincs szebb jelenség, mint amikor a hívő őszintén és igazán megvallja összetöretettségét. Az ilyen ember Isten számára kedves; Ő ellenáll a büszkéknek és kevélyeknek (lásd Jak 4,6), de nem áll ellen a megtört szívűeknek és alázatosaknak.

Természetes állapotunkban egyikünk sem megtört. Ellene állunk Isten akarata zablájának. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy Isten megszelídítsen, hanem csak a magunk akaratát akarjuk érvényesíteni. Amíg össze nem törünk, addig használhatatlanok vagyunk a szolgálatra.

A megtérés mintegy a szelídítési folyamat kezdete. A bűnbánó bűnös elmondhatja: „A legbüszkébb szív, amely valaha is vert, összetört bennem; a legvadabb akaratot, amely fölkelt, hogy megvesse ügyedet, vagy segítse ellenségeidet, összetörted, én Istenem!" A megtéréskor magunkra vesszük Krisztus igáját.

Lehetséges azonban, hogy hitre jutásunk után is fékezhetetlen szamárcsikó módjára viselkedünk. Meg kell tanulnunk életünk gyeplőjét az Úr Jézusnak átadni. Életünkben alá kell vetnünk magunkat az Ő akaratának, anélkül, hogy kitörnénk, toporzékolnánk vagy elfutnánk Tőle. El kell tudnunk mondani:

- Az Ő útja a legjobb, ezért felhagyunk hiábavaló tervezgetéseinkkel, és átengedjük Neki életünk irányítását!

Ne legyünk büszkék, magabiztosak. Ne ragaszkodjunk mindenáron a magunk igazához, és ne védekezzünk, ha igazságtalanul támadnak bennünket. Ne toroljuk meg hasonlóval a sértést, gúnyt és rágalmazást. Az összetört ember azonnal bocsánatot kér, ha valami helytelent tett vagy mondott. Nem hordoz magában neheztelést, és nem raktározza el magában azokat az igazságtalanságokat, amik érték. Másokat önmagánál nagyobbra értékel. Ha késésekkel, zavartatásokkal, szerencsétlenségekkel, menetrendváltozásokkal és csalódásokkal van dolga, nem dühödik fel, nem esik pánikba, nem hisztériázik és „nincs a plafonon". Az életben előforduló válságok közepette Isten megőrzi nyugalmát és állhatatosságát.

Ha egy házaspár igazán összetört, akkor sohasem mennek válóperes bíró elé. A megtört szívű szülők és gyermekek között eltűnnek a nemzedéki ellentétek. Ha a gyülekezet tagjai megtanultak az összetörettetés útján járni, akkor állandó áldásokat tapasztalnak meg.

Ha az Úr asztalához jövünk, és halljuk, amint a Megváltó azt mondja: „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik", akkor az egyetlen helyes válasz erre: „Az én életemnek, Uram Jézus, éretted meg kell töretnie!"


Augusztus 13. Amikor Ő van a középpontban 

„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Máté 18,20

 

 „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Máté 18,20

Amikor az Úr Jézus ezeket a szavakat mondta, olyan gyülekezeti összejövetelre utalt, amely azért jött létre, hogy egyik bűnben élő, és bűnbánatra nem hajlandó tagjával beszéljen. Minden más kísérlet, amellyel a bűnöst jobb belátásra igyekeztek bírni, csődöt mondott, úgyhogy végül az ügye a gyülekezet elé került. S ha még ezután sem hajlandó bűneit megbánni, akkor ki kell zárni a gyülekezet közösségéből. Az Úr Jézus megígérte, hogy jelen lesz az ilyen összejöveteleken, amelyeken a gyülekezeti fegyelem kérdése kerül szóba.

Ennek az Igének azonban nyilván van tágabb alkalmazása is. Igaz az Úr ígérete mindazokra az esetekre, ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az Ő nevében. Az „Ő nevében összegyülekezni" azt jelenti: keresztyén gyülekezetként összejönni. Az Ő nevében cselekedni. Azt jelenti, hogy Őhozzá, mint az egyetlen vonzási ponthoz az első keresztyének gyakorlatának megfelelően összegyűlni, és részt venni „az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságban" (lásd Csel 2,42). Azt jelenti: Krisztus a középpont! (lásd Zsolt 50,5; 1Móz 49,10).

Ahol a hívők ily módon összegyülekeznek az Úr Jézus köré, ott ígérete szerint Ő jelen van. De valaki azt kérdezheti: „Hát nincs jelen az Úr Jézus mindenütt?" „Mint mindenütt jelenlevő, Isten nincs egy időben minden helyen jelen?" Nos, erre a válasz természetesen az, hogy „Igen". De Ő azt ígéri, hogy egészen különleges módon van jelen ott, ahol a szentek az Ő nevében összegyülekeznek.

„...ott vagyok közöttük." Önmagában véve ez a legerősebb érv amellett, hogy miért látogassuk hűségesen a helyi gyülekezet összejöveteleit. Az Úr Jézus ott különleges módon van jelen. Gyakran talán nem is vagyunk tudatában az Ő megígért jelenlétének. Ilyenkor ezt a tényt hitben, az Ő ígéretére támaszkodva kell megragadnunk. De vannak más idők, amikor rendkívüli módon kijelenti magát. Amikor a menny szinte érzékelhetően mélyen lehajlik, amikor valamennyi szív az Ige érezhető hatása alatt meghajlik. Amikor az Úrnak dicsősége oly mértékben tölti be a helyet, hogy a résztvevőket, félő tisztelet fogja el, és kicsordul a könnyük, amikor szívünk ég bennünk.

E szent látogatások idejét előre nem tudjuk. Váratlanul jönnek. És ha ilyenkor nem vagyunk jelen, akkor elszalasztjuk őket. Ilyenkor a veszteségünket Tamáséhoz hasonlíthatjuk. Ő nem volt jelen, amikor a feltámadott és megdicsőült Úr Jézus megjelent a tanítványoknak (Jn 20,24). Ez a dicsőség egyetlenszerű pillanata volt.

Ha valóban hisszük, hogy Krisztus jelen van, valahányszor az Ő nevében egybegyülekezünk, akkor még fontosabb a számunkra, hogy egyetlen alkalmat se mulasszunk el! Legföljebb a halál, vagy halálos betegség akadályozná meg jelenlétünket.

 


Augusztus 12. Egy húron játszik

„A szakadást okozó (szektás) ember elől egy vagy két megintés után térj ki, tudván, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából, bűnben él, és magában hordja ítéletét." Titusz 3,10-11

 szakítás

Ha egy szektásra gondolunk, többnyire olyan tévtanítót képzelünk magunk elé, aki a hit nagy igazságainak ellentmondó nézeteket terjeszt. Olyanokra gondolunk, amilyen Arius, Montanus, Marcion és Pelagius voltak, akik Krisztus után az első századokban éltek.

A szektás ember fenti meghatározását nem akarom elvetni, legföljebb kissé kiszélesíteni. Az Újszövetség szerint szektás az is, aki csökönyösen terjeszt egy tanítást, és ezzel - noha a tanítás másodrendű jelentőségű - szakadást idéz elő a gyülekezetben. Lehet, hogy vallja a hit alapvető tanításait, ugyanakkor mindig egy másik tanítást is hangsúlyoz, amellyel szakadást okoz.

A szektás makacsul elszánt arra, hogy tanításbeli vesszőparipáján lovagoljon, még ha ezzel a gyülekezet meghasonlását idézi is elő. Beszélgetés közben újra meg újra visszatér kedvenc témájához. Akármit is olvas a Bibliájában, mindenütt utalást vél fölfedezni a maga álláspontjának igazolására. Igazi beszűkült látókörű ember. Hegedűjén csak egy húr van, és ezen szüntelenül ugyanazt a hangot játssza.

Magatartása visszás. Félreteszi a Biblia más tanítását, amelyek a szenteket hitben építik, ezek helyett egy vagy két eltérő tanítást hirdet, amelyek csak szakadáshoz vezetnek. Talán a próféciáknak egy bizonyos szempontját hangsúlyozza. Vagy állandóan Isten bizonyos ajándékáról beszél.

Ha a gyülekezet elöljárói intik, ne folytassa ezt az önigaz, makacs hadjáratot, nem hajlandó bűnbánatra. Kitart amellett, hogy hűtlen lenne az Úrhoz, ha nem tanítaná ezeket a dolgokat. És nem engedi elhallgattatni magát. Minden vele szemben felhozott érvre „szuperszellemi" válasza van. Az a tény, hogy ezáltal a gyülekezetben botránkozást kelt és szakadást támaszt, őt nem riasztja vissza. Érzéketlen Isten figyelmeztetésével szemben is: „Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten" (1Kor 3,17).

 

Az írás azt mondja, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából, bűnben él, és magában hordja ítéletét. Torz a gondolkodásmódja. Bűnös, mert a Biblia elítéli az ilyen magatartást. És ezt ő maga is - minden kegyes erősködése ellenére - jól tudja. Kétszeri figyelmeztetés után a gyülekezetnek ki kell zárnia őt, abban a reménységben, hogy az általános kiközösítés arra indítja, hogy feladja szakadár elveit.

 


Augusztus 11  "Te kinek a bolondja vagy?"

„Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt" 2Korintus 5,13

Isten hadseregében szokatlan katonák is vannak, és gyakran éppen ezek aratják a legnagyobb győzelmeket. Az Úr követésében sokszor nem mindennapi a magatartásuk. Eredeti megoldásokat alkalmaznak, ahelyett, hogy a hagyományosakhoz tartanák magukat. Mindig éppen azt mondják és teszik, amit a legkevésbé várnánk tőlük. Megszegik a nyelv szabályait, valamint a prédikálásét és a tanításét is, mégis nagy nyereséget jelentenek Isten országa számára. Gyakran felrázzák hallgatóságukat, s ezért nem felejtik el őket.

Ezek az irreguláris harcosok a gyötrelem állandó forrását jelentik a megállapodott hagyománytisztelők számára, akik a kultúra szabályainak megsértésétől elborzadnak. Más keresztyének megpróbálják megváltoztatni, egy kissé „normálisabbá" tenni őket - a tüzet kioltani! De ezek a próbálkozások általában kudarcra vannak ítélve.

Nehéz elképzelnünk, pedig így volt, hogy a mi Urunk is különcnek látszott kortársai előtt. „Olyan odaadással szentelte magát munkájának, hogy gyakran még enni sem volt ideje. Anyja és testvérei haza akarták hívni, mert azt hitték, hogy lassanként elveszti józan értelmét. Azt mondták róla: »Magán kívül van.« Pedig az Úr Jézus volt az egészséges és értelmes, nem pedig fivérei" (W. Mackintosh Mackay).

Nyilvánvaló, hogy egyesek Pálnak is szemére vetették, hogy nem egészen normális. A szemrehányásra ezt felelte: „Ha révületbe estünk, Istenért történt" (2Kor 5,13).

Közülünk néhányan hallottak Istennek arról az „irreguláris" harcosáról, aki szendvicsemberként kettős plakáttal járt-kelt. Az elöl levő plakáton az volt olvasható: „Bolond vagyok, Krisztusért." A hátsón pedig: „Te kinek a bolondja vagy?"

Legtöbbünkkel az a probléma, hogy túlságosan is középszerűek vagyunk ahhoz, hogy a társadalomban valamit is meg tudjunk mozdítani Isten ügyében. Valaki ezt így fejezte ki: „Meghagyjuk magunkban a középszerűséget. Olyanok vagyunk, mint Péter, aki a bíróság épületén kívül állt, ahol Krisztust elítélték, és egyszerűen csak »melegedett«."

Rowland Hill (1744-1833), a nagy londoni prédikátor, eredeti ember volt, éppen így C. T. Studd és Billy Bray (1794-1868, cornwali prédikátor) is. Ugyanígy W. P. Nicholson, az ír evangélista. Vajon másoknak kellett volna lenniük? Nem, mert ha meggondoljuk, hogy Isten jól fel tudta őket használni, akkor inkább azt kívánjuk, hogy mi is hasonlóbbak legyünk hozzájuk. „Ezerszer többet ér az eredetiség, mint a hatástalan megszokottság. Az első szeretet talán olykor sajátosan fejeződik ki, de hála Istennek, áldásosan. És közülünk némelyek - sajnos elveszítették ezt" (Fred Mitchell).

 


Augusztus 10.  Csodák

A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt; mások azonban így szóltak: "Angyal beszélt vele."  János 12:29 

hang a mennyből

Isten az égből szólt világosan érthető nyelven. Egyesek azt mondták erre, hogy mennydörgött. Készen állt a természetes magyarázat arra, ami isteni és természetfölötti volt.

Napjainkban is ilyen lehet a magatartásunk a csodákkal szemben. Megpróbáljuk azokat pusztán természetes jelenségnek feltüntetni.

Vagy egyszerűen azt mondjuk, hogy a csodák ideje lejárt. És elraktározzuk őket egy üdvtörténeti fiókba.

A harmadik magatartás az a szélsőség, amikor azt állítjuk, hogy csoda történt velünk, pedig valójában nem volt az más, mint élénk képzeletünk terméke.

A helyes magatartás az, ha elismerjük, hogy Isten ma is tehet és tesz is csodákat. Mint szuverén Úr, azt teszi, amit jónak lát.

Csoda történik mindannyiszor, amikor valaki újonnan születik. Az isteni hatalom óriási megnyilvánulása az, amely által egy ember megszabadul a sötétség hatalmából, és átvitetik Isten szeretett Fiának országába.

Léteznek gyógyulási csodák, amikor az orvostudomány már csődöt mondott, és minden emberi reménység szertefoszlott. Olykor úgy tetszik Istennek, hogy a hívő imádság nyomán megérinti a beteg testét, és visszaadja egészségét.

Léteznek csodái az isteni gondviselésnek, amikor teljesen üres a pénztárca. És vannak csodái Isten vezetésének, amikor válaszútnál állunk, és nem tudjuk, melyik irányba menjünk.

Lehet csodás az isteni megőrzés, amikor valaki egyetlen karcolás nélkül mászik ki a bádog és üvegcseréphalmaz alól, amely valaha az autója volt.

Igen, Isten ma is tesz csodákat, de az Ő akarata szerint. Sohasem ismételte meg pl. a tíz csapást, amelyekkel egykor Egyiptomot sújtotta. Noha Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, ebből nem következik az, hogy módszerei szükségszerűen mindig ugyanazok. Az a tény, hogy amikor a földön volt, halottakat támasztott fel, nem jelenti azt, hogy ma is feltámaszt halottakat.

És még egyet! Nem minden csoda isteni eredetű. Az ördög és szolgái is tudnak csodákat tenni. Valamikor a közeljövőben a Jelenések 13. második fenevada az általa tett csodákkal félrevezeti majd azokat, akik a földön laknak. Ma is meg kell vizsgálnunk minden állítólagos csodát Isten Igéje alapján, és aszerint, hogy milyen irányba vezetik azok az embereket.

 


Augusztus 09 Elhívás és követés

„Az otthagyva mindent, felkelt, és követte Őt." Lukács 5,28

Lévi elhívása

Képzeljük magunk elé Lévit, amint a főút mentén ott ül az asztala mellett, és beszedi az arra menőktől az adót és a vámot. Ha igazi vámszedő volt, akkor tekintélyes összeget csúsztatott a saját zsebébe, ahelyett, hogy továbbadta volna azt a megvetett megszálló római hatalomnak.

Azon a bizonyos napon Jézus arra ment, és ezt mondta: „Kövess engem!" És akkor valami történt Lévi életében. Leplezetlenül feltárultak előtte bűnei. Tudatára ébredt annak, hogy milyen üres az élete. Hallotta az ígéretet a „jobb dolgok" felől. Reakciója közvetlen volt, „otthagyva mindent, felkelt és követte Őt". Amy Carmichael (1867-1951, angol indiai misszionáriusnő és költőnő) megrendítően így fejezi ki ezt:

Hallottam hívását: - Kövess engem! - Ez volt minden!
Az ő szavára értéket vesztett minden kincsem,
fölkeltem és engedelmeskedtem: minden ez volt.
- Ki tenne mást, akinek füle van, hogyha Ő szólt?

De Lévi, vagy ismertebb nevén Máté, azon a napon, amikor követte Krisztus hívását, még nagyon keveset tudott azokból, amik engedelmessége következtében vele történni fognak.

Először is természetesen megtapasztalta az üdvösség kimondhatatlan áldását. Attól kezdve „sarujának inkább az orrát koptatta, mint a sarkát" (azaz többet térdelt Isten előtt, mint egyenesen állt). Attól kezdve még szomorúsága közepette is több öröme volt, mint azelőtt bármikor.

Máté a tizenkét apostol közé került. Az Úr Jézussal együtt élt, hallotta tanításait, tanúja lett feltámadásának, elindult a világba dicsőséges örömhírével, és végül életét adta Megváltójáért.

Máténak jutott az a nagy kiváltság, hogy megírhatta az evangéliumát. Az előbb azt mondtuk, hogy mindent otthagyott, de az Úr megengedte neki, hogy megtarthassa írótollát. Ezt a tollat arra használta, hogy ábrázolja az Úr Jézust, mint a zsidók igazi Királyát.

Igen, Máté mindent elhagyott, de ezáltal többet nyert; megtalálta létének valódi célját.

Bizonyos értelemben az Úr Jézus hívása minden férfihez, minden asszonyhoz, minden fiúhoz és minden leányhoz szól. Vagy hallgatunk rá, vagy elutasítjuk ezt a hívást. Ha igent mondunk, megáld minket úgy, hogy a legmerészebb álmunkat túlszárnyalja. Ha elutasítjuk, talál másokat, akik követik őt. Mi azonban sehol nem találunk jobbat, akit követhetnénk.

 


Augusztus 08. Semmit se várj érte

„Tegyetek jót, és adjatok kölcsönt semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok" Lukács 6,35

 Tégy jót...

Urunknak ez a parancsa meghatározza minden emberrel, megtérttel és meg nem térttel szemben magatartásunkat, mi azonban ma elsősorban az egyes keresztyének között előforduló anyagi kérdésekre alkalmazzuk. Szomorú, de igaz, hogy a hívők között legsúlyosabb konfliktusokból nem egyet a pénzügyek okoznak. Nem kellene ennek így lennie, de sajnos még mindig igaza van a régi közmondásnak: „Ahol a pénz belép az ajtón, a szeretet kimenekül az ablakon."

Egyszerű megoldás lenne eltiltani a hívők között mindenféle anyagi ügyletet, de ezt nem tehetjük, mert a Biblia azt mondja: „Mindenkinek, aki kér tőled, adj" és: "Adjatok kölcsön, semmit sem várva érte" (Lk 6,30.35). Ezért magunkévá kell tennünk néhány vezérelvet, amelyek Isten Igéje iránt engedelmessé tesznek minket, és segítenek abban, hogy kikerüljük a barátságok széthullását és a viszálykodást.

Minden valóságos nyomorúság és szükség esetén adnunk kell. Az adománynak minden feltétel nélkülinek kell lennie. Semmire se kötelezze az illetőt - pl. hogy a gyülekezeti vitás kérdésekben mellénk álljon, vagy hogy bennünket támogasson, ha nincs igazunk. Meg se próbáljunk segítségnyújtással „megvásárolni" embereket.

A parancs alól, hogy mindenkinek adjunk, aki tőlünk kér, vannak bizonyos kivételek. Senkinek ne adjunk abból a célból, hogy az illető azt a pénzt italra, kártyára vagy dohányzásra költse! Ne adjunk akkor sem, ha azzal egy ostoba tervet - amely gyors pénzhez jutást ígér - támogatnánk, ami csak az ember pénzvágyát növelné.

Viszont ha olyasvalamire kölcsönzünk pénzt, amire valóban érdemes, akkor azzal a lelkülettel tegyük, hogy esetleg nem is kapjuk vissza azt a pénzt. Akkor a visszafizetés nem terheli a barátságunkat. És ne kérjünk kamatot a kölcsönzött pénzre. Ha már a törvény alatt élő zsidó nem vehetett kamatot a zsidó embertől (3Móz 25,35-37), mennyivel kevésbé kérhet kamatot a kegyelem alatt élő keresztyén a hívő testvérétől.

Ha nem látunk tisztán abban, hogy valóságos szükségről van-e szó, akkor általában jobb eleget tenni a kérésnek. Mert ha csalódunk, akkor még mindig jobb a kegyelem irányában csalódnunk.

S ha adunk, tisztában kell lennünk azzal a ténnyel is, hogy a szeretetadományban részesült ember gyakran keserűséget és haragot érez az adakozóval szemben. Ezt az árat is készséggel meg kell fizetnünk. Mikor Disraeli (Benjamin, 1804-1881, brit államférfi és miniszterelnök) egyszer meghallotta, hogy valaki gyűlöli őt, azt felelte: „El nem tudom képzelni, miért. Az utóbbi időben ugyanis semmi jót nem tettem vele."

 

 


Augusztus 07.  Új élet, új ének

 

„Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, a csüggedés helyett öröméneket." Ézsaiás 61,3

 mennyben

Ez az Ige azokról a dicsőséges változásokról ír, amiket a Messiás azoknak hoz, akik Őt elfogadják. A gyászt jelképező hamu helyett szépséget ad, bánkódás helyett örömöt, csüggedés helyett reményt.

Elébe visszük a földi gyönyöröktől kiégett élet, az alkoholtól vagy kábítószertől tönkretett test hamuját. Elébe visszük a pusztában eltékozolt éveket, vagy a meghiúsult reménységek és összetört álmok hamvait. És mit kapunk helyette? Szépséget, a menyasszonyi fejdísz tündöklő szépségét. Micsoda változás! „A bűn szegény, nyomorult rabszolgáját az a tisztesség éri, hogy a szent Isten háza népének tagja lehet" (J. H. Jowett). Mária Magdaléna, egykor hét démon megszállottja, nemcsak ezektől szabadult meg, hanem a király leánya lett. A korintusiak nemcsak megmosattak és megtisztultak eltorzult életüktől, hanem megszentelődtek és megigazultak.

A gyász könnyeit visszük az Úr elébe. Ezeket a könnyeket a bűn, a szerencsétlenségek és a kudarcok okozták. Könnyeket, amelyek sorscsapások és veszteség nyomán támadtak. Összetört házasságok és rossz útra tért gyermekek miatt. Tud-e az Úr valamit kezdeni a forró, sós könnyekkel? Igen, le tudja törölni szemünkről, és az öröm illatos olaját ajándékozni helyettük. Megajándékoz minket a bűnbocsánat örömével, az Istentől való elfogadtatás, az ő családjának örömével, annak az örömével, hogy végre megtaláltuk létezésünk alapját. Röviden: a nyomasztó fájdalom helyett megajándékoz a menyegző ujjongásával.

Végül megszabadít minket a csüggedés szellemétől. Mindnyájan ismerjük ezt - a bűn, a lelkiismeret-furdalás, a szégyen és megalázottság terhét. Az elhagyatottság, elvetettség és elárultság szellemét, a szorongást és a gondokat. Mindezt elveszi tőlünk, és ad helyettük öröméneket. Új éneket ad szánkba, a mi Istenünk dicséretét (lásd Zsolt 40,4). A zúgolódó ember megtelik hálával, az istenkáromló Isten imádatával.

Ó mi szép, ó mi jó!
Nyomorúságomat az Úr elvette tőlem,
mert mást én nem tudtam Néki adni.
Ő új embert formált belőlem!


Augusztus 06.  Könny nélküli kereszténység?

„Mindnyájan, akik erre jártok, nézzetek ide, és lássátok: van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam, amelyet nekem okoztak, amellyel megnyomorított az Úr izzó haragja napján?!" Jeremiás Siralmai 1,12

Olykor, amikor az Úr asztalánál ülök, meg kell kérdeznem önmagam: „Mi van velem? Hogyan ülhetek itt és gondolhatok a Megváltó szenvedésére anélkül, hogy könnyekben törnék ki?"

Kő vagyok-e, és nem ember,
hogy csak állok a kereszt alatt,
Krisztusom! Folyik a véred,
és ezt önként vállaltad magad!
...rengett a föld, eltűnt a nap,
és én csak állok részvétlenül...
Kérlek, sújts rá kőszívemre
úgy, ahogy csak Te ütsz egyedül:
hogy meglássam bűnös keménységem,
és sírni tudjak észrevétlenül!

Nagy tiszteletet érzek minden érzékeny lélek iránt, akit a haldokló Megváltó szenvedése annyira megindít, hogy könnyekben tör ki. Gondolok most hívő fodrászomra, Ralph Ruoccóra. Mikor mögöttem állt és a hajamat nyírta, gyakran beszélt azokról a szenvedésekről, amelyeket az Úrnak el kellett viselnie. És gyakran szólt így, miközben könnyei a kendőre hulltak: „Nem is tudom, miért volt hajlandó Ő értem meghalni. Olyan nyomorult alak vagyok. És mégis hordozta a bűneimért járó büntetést a maga testében, a kereszten."

Gondolok arra a bűnös asszonyra, aki könnyeivel áztatta az Úr lábait, és hajával törölte meg, s azután megcsókolta és drága kenettel megkente (lásd Lk 7,38). Bár ez még a Golgota előtt történt, mégis a maga érzéseivel közelebb volt az Úrhoz akkor, mint én most, a magam megfontolt tudásával és minden kiváltságával.

Miért vagyok ilyen jégtömb? Talán azért, mert olyan kultúrában nőttem fel, amelyben a sírást férfiatlan dolognak tartják. Ha így van, akkor ezt a kultúrát bár sohase ismertem volna meg! Nem szégyen a Golgota árnyékában sírni; inkább az a szégyen, ha ott sem tud az ember.

Ezért ezentúl Jeremiás szavaival kell könyörögnöm: „Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám..." (Jer 8,23), ti. sírnék a szenvedés és halál miatt, amit bűneim a bűntelen Megváltóra hoztak. És magamévá teszem Isaac Watt halhatatlan szavait:

Jobban tenném, ha piruló arcom
elrejteném keresztje előtt,
és sírni tudnék szívből, igazán
s bűnbánó szívvel látnám újra Őt!
Uram óvj meg engem a könny nélküli kereszténységtől!

 


Augusztus 05.  Önuralom

„Mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát." Jakab 1,20

 Mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát

A jelenet nem szokatlan. Megbeszélést tartanak gyülekezeti ügyekben. Döntést kell hozni. Nem valami hitbeli tanításról van szó, talán csak egy kisebb építkezésről, vagy egy helyiség kifestéséről, esetleg adományok szétosztásáról. Különböző vélemények hangzanak el, egyesekben gyűlik a harag, az indulatok már fékezhetetlenek, és az emberek túlkiabálják egymást. Végül néhány makacs ember hangerejével legyőzi a többit, és azzal az illúzióval megy haza az ülésről, hogy előre vitte Isten ügyét. Pedig akármit vittek is előre, annyi bizonyos, hogy nem Isten ügyét. Nem az Ő akaratát cselekedték! Az ember haragja sohasem szolgálja Isten igazságát.

Emerson egyszer elrohant egy megbeszélésről, amelyen heves viták és szópárbajok voltak. Miközben még forrt a méregtől, úgy tűnt neki, mintha a csillagok megszólították volna: „Mit mérgelődsz, emberke?" Leslie Weathcrhead ehhez hozzáfűzi: „Csodálatosan lecsöndesítik a hallgatag csillagok, a maguk távoli, fenséges szépségükkel a mi kedélyünket, mintha azt mondanák: »Isten elég nagy, hogy törődjék veled.« És: »Ami felbosszantott, nem olyan fontos, mint amilyennek látod.«"

Természetesen tudjuk, hogy van olyan is, amikor helyénvaló a jogos harag. De csak akkor, amikor Isten dicsősége forog kockán. Jakab azonban, amikor az ember haragjáról beszél, arra az emberre gondol, aki minden áron keresztül akarja vinni akaratát és valósággal robban a haragtól, ha akadályok állnak az útjába. Arra a fennhéjázó személyre gondol, aki a maga ítéletét tévedhetetlennek tartja, és ezért nem tud elviselni semmilyen attól eltérő véleményt.

E világ emberei a robbanékony temperamentumot az erő jelének tartják. Lehet ez a vezéregyéniség ismertetőjele, eszköz mások tiszteletének megszerzésére. A világ emberei a szelídséget gyöngeségnek tartják.

A keresztyén ember azonban tudja, hogy ha nem képes uralkodni magán, ezzel elveszíti keresztyén testvéreinek a tiszteletét. Az érzelmi kitörések a test cselekedetei, és nem az új emberéi.

Krisztus ennél jobb útra tanított. Az önuralom útján helyet adunk Isten haragjának, mi pedig mindenkivel szemben szelídek vagyunk. Türelmesen elhordozhatjuk az igazságtalanságot. A keresztyén ember tudja, hogy az indulatos kitörésekkel Isten munkáját hátráltatja, mert ezzel eltöröl minden különbséget önmaga és a meg nem tért emberek között, és a bizonyságtétel szempontjából lepecsételi ajkait.

 


Augusztus 04.  Ne alkudj meg!

„Bizony igaz az Úr, igaz tetteket szeret" Zsoltár 11,7

 Bizony, igaz az Úr...

Az Úr maga igaz, és azt akarja, hogy az övéi igaz tetteket vigyenek véghez. Örül annak, ha az övéi már ösztönösen olyan döntéseket hoznak, amelyek egybecsengnek az isteni és erkölcsi alapelvekkel.

Csakhogy olyan világban, mint amilyen a mienk, ez nem mindig könnyű. Állandó a kísértés, hogy erkölcsi téren megalkudjunk. Egyes kísértések egészen otrombák és nyilvánvalók, mások inkább alattomosak. Ítélőképességre és gerincességre van szükségünk, hogy megmaradjunk az egyenes úton.

Ha megemlítünk néhány példát, az talán segítségül szolgálhat döntéseinkben.

Csúszópénz és megvesztegetés, egy beszerzőnek adott ajándék, amellyel őt megpróbálják befolyásolni, ez mind jogtalan előnyszerzés. Hamis dolog fedezetlen csekket kiállítani (abban a reményben, hogy amikor beváltják, addigra lesz elég pénz a bankszámlán)... Illegális dolog küldeményhez levelet mellékelni, ugyanakkor a többlet postaköltséget meg nem fizetni... Csalás, ha a telefonálónak azt mondjuk: a főnök nincs bent, holott ott ül mellettünk... Minden visszaélés a cég számlájával, mikor azzal olyan kiadásokat fedezünk, amelyeknek a céghez semmi közük nincs... És természetesen csalás az a széles körben elterjedt szokás, hogy hamis adóbevallást tesz az ember, amikor túl alacsony bevételeket mutat ki, vagy hamis számlák segítségével a kiadásokat duzzasztja fel... Helytelen a határidők átlépése és a munka silány minősége... És talán a leggyakrabban fordul elő az a csalás, amikor a munkáltató idejét - engedély nélkül - saját dolgaink elintézésére fordítjuk.

Nem helyes kiállni rokonaink és ismerőseink mellett, amikor azoknak egyértelműen nincs igazuk. Ez félremagyarázott szeretet és hamis szolidaritás. Mi az igazság ügyét szolgáljuk, amikor az igazság érdekében fellépünk a bűn ellen, függetlenül attól, hogy ki a vétkes.

Éppen úgy hamis dolog egy gyülekezetből kizárt személy pártját fogni olyan alapon, hogy szeretetre és megértésre van szüksége. Ez szükségszerűen meghasonlást idéz elő a gyülekezetben, és az illetőt csak még jobban megkeményíti a maga gonoszságában.

Végül sohasem helyes, ha az ember olyasmiért veszi magára a felelősséget, amit nem ő követett el. Vannak békeszerető lelkek, akik készek a felelősséget magukra venni, amikor a valódi bűnös nem hajlandó előállni és bűnét megvallani. De békességet nem lehet úgy elérni, hogy feláldozzuk az igazságot.

Vigyázz, testvérem, meg ne botolj,
még ha éjsötét is az utad,
bízz Istenben alázatosan,
az Ő csillaga jó irányt mutat!


Augusztus 03   Miben gyönyörködik Isten?

"Nem a férfi izmaiban gyönyörködik." Zsoltár 147,10

Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr...

Az emberi értékek a Mindenható előtt nem sokat jelentenek!

Gondolhatunk a sportvilágra. A karcsú és gyors versenyfutóra, aki átszakítja a célszalagot, s diadalittasan emeli karját a magasba. A kosárlabda-játékosra, aki ügyesen mozog az ellenfél térfelén, és a kosárba dobja a döntő pontokat hozó labdát. A labdarúgóhősre, aki kijátssza a védőket, és védhetetlenül belövi a győztes gólt. A közönség tombol. Ugrálnak, ujjonganak, fütyülnek. Fanatikusak, akik minden idegszálukkal részt vesznek a mérkőzésben. Azt mondhatjuk róluk, hogy gyönyörködnek a férfi izmaiban - vagy játéktudásában.

Igeversünknek nem az a szándéka, hogy elítélje a sport iránti egészséges érdeklődést. A Biblia is beszél - máshol - a testgyakorlás értékéről. De azzal, hogy Isten nem gyönyörködik a férfi izmaiban, arra figyelmeztet bennünket, hogy mit kell elsőrendű fontosságúnak tartanunk.

A fiatal hívő könnyen elmerülhet valamely sport űzésében úgy, hogy az életének nagy szenvedélye lesz. Minden erőfeszítése arra irányul, hogy a sportban feljusson a csúcsra. Pontosan beosztja idejét, étkezését, alvását. Szüntelenül gyakorol, hogy teljesítménye egyre tökéletesebb legyen. Szigorúan tartja magát az edzésprogramhoz, hogy fizikailag csúcsformában maradjon. Úgy gondolkozik, és úgy beszél a sportjáról, mintha az lenne az élete. És lehet, hogy így is van. De olyankor az ilyen ifjú keresztyén megdöbben, amikor hirtelen világosan meglátja: Isten nem gyönyörködik „a férfi izmaiban". S ha Istennel közösségben akar élni, akkor Isten látásmódját kell követnie.

Miben gyönyörködik hát az Isten? A 147. zsoltár 11. verse megmondja nekünk: „Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az Ő szeretetében bíznak." Más szavakkal: Istent jobban érdekli a szellemünk, mint a testünk. Pál apostol ugyanezt az értékrendszert tükrözi vissza, amikor ezt mondja: „A test sanyargatásának kevés a haszna" (1Tim 4,8). Amikor a tetszésnyilvánítás rég elhalt, a stadion üresen áll, és az eredmények feledésbe merültek, akkor csak az az egy számít, hogy valaki „először Isten országát és az Ő igazságát" kereste-e.

 


Augusztus 02  Felhők a javunkra

"Nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek." Lukács 9,34

 felhő

Péter, Jakab és János együtt voltak az Úr Jézussal a hegyen. Mivel tudták, hogy ez döntő pillanat volt, ezért valamiképpen meg akarták őrizni az Úr dicsőséges, magasztos voltát. Péter azt javasolta, hogy készítsenek három sátrat, egyet Jézusnak, egyet Mózesnek, egyet Illésnek. Természetesen ez az Úr Jézust a két ószövetségi szent szintjére állította volna. Isten meghiúsította szándékukat, és felhőbe burkolta őket. Lukács megírja, hogy „nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek".

Pedig nem kellett volna félniük. Ez a dicsőség felhője volt, nem az ítéleté. Átmeneti jelenség volt csupán. Ha láthatatlanul is, de Isten volt a felhőben.

Gyakran jönnek felhők az életünkbe, és miként az apostolok, mi is megijedünk, amikor belekerülünk egy ilyen felhőbe. Ha Isten például valamilyen új szolgálati területre hív el bennünket, akkor félünk az ismeretlentől. A legrosszabbra számítunk, veszélyekre, ellenállásra és kényelmetlenségre. Valójában azonban ilyenkor Isten áldásától félünk. Ha azután a felhő fölemelkedik, megállapítjuk, hogy Isten akarata jó, kedves és tökéletes.

Félünk, ha belépünk a betegség felhőjébe. Gondolataink összezavarodnak. Az orvos minden szavát, minden gesztusát a katasztrófa előjelének tekintjük. Minden tünetet úgy magyarázunk, hogy betegségünk halálos. De amikor a betegség elmúlik, akkor elmondhatjuk a zsoltárossal: „Jó nekem, hogy nyomorúság ért" (Zsolt 119,71). Isten ott volt a felhőben, csak mi nem tudtuk.

Félünk, amikor belépünk a fájdalmak felhőjébe. Ugyan, mi jó támadhat - kérdeztük magunktól - könnyekből, aggodalomból, szívfájdalomból? Látszólag összeomlik az egész világ körülöttünk. Pedig a felhők által tanulunk. Megtanuljuk, hogy másokat vigasztaljunk azzal a vigasztalással, amellyel az Úr minket megvigasztalt. Kezdjük megérteni Urunk könnyeit úgy, ahogyan azt másként sohasem értettük volna meg.

Nem kell tehát félnünk, amikor belépünk az élet felhőibe. Ezek a felhők nevelnek bennünket. És csak átmeneti jelenségek. Nem törnek össze bennünket. Talán eltakarták az Úr arcát, de nem a szeretetét és hatalmát. Ezért kell szívünkre vennünk William Cowpers (1731-1800, angol költő) szavait; amit éneklünk is:

Ne félj tehát kicsiny csapat, ha rád felleg borul,
Kegyelmet rejt, s belőle majd áldás esője hull.
Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik,
Sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.

 


Augusztus 01.  Aranyalma ezüsttányéron

„Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott Ige." Példabeszédek 25,11

Mint az aranyalma ezüsttányéron,...

Aranyalma ezüsttányéron ízléses, és szép a szemnek. A két dolog jól összeillik. Éppen így van ez az „arany" Igével, amelyet a kellő pillanatban mondtunk ki. „Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó" (Péld 15,23).

Egy volt misszionáriusnő halálán volt a rákbetegek osztályán, még öntudatánál, de már túl gyöngén ahhoz, hogy beszéljen. Egy istenfélő gyülekezeti elöljáró lépett az ágyához, röviddel a látogatási idő vége előtt. Az ágy fölé hajolva idézte az Énekek Éneke 8,5-öt: „Ki ez a lány, aki a pusztából jön, szerelmesére támaszkodva?" A beteg kinyitotta szemét és mosolygott. Ez volt az utolsó kapcsolata ezzel a sóhajtó, szenvedő világgal. Mielőtt az éjszaka eljött, ő már elhagyta ezt a pusztaságot, szeretett Urához ment. Ez pontosan az odaillő Ige volt!

Egy család elvesztette egyik szeretett hozzátartozóját, és kábult volt a fájdalomtól. Sok ismerős látogatta meg őket, és nyilvánította együttérzését, de egyikük sem enyhítette fájdalmukat. Ekkor jön egy levél dr. Ha. A. Ironside-től, benne az idézet a Zsoltár 30,6-ból: „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás." Íme, az Úrtól való megfelelő Ige, amely letöri a fájdalom bilincsét.

Egy csoport fiatal keresztyén hosszú úton volt, és egyikük elkezdte hangoztatni a Szentírással kapcsolatos kétségeit, amelyek egy egyetemi előadás alatt támadtak benne. Az egyik csöndes, észrevétlen útitárs egy ideig szótlanul hallgatta, de azután mindenki csodálkozására fejből idézte a Példabeszédek 19,27-et: „Ha nem hallgatsz, fiam, az intésre, tévelyegni fogsz, okos tanítások nélkül!" Íme, egy aranyalma ezüsttányéron!

Azután itt van az ismerős történet Ingersollról (Robert Green, 1833-1899, amerikai politikus és híres-hírhedt ateista szónok), aki nagy hallgatóság előtt felszólította Istent, hogy ha egyáltalán létezik, akkor a következő öt percen belül ölje meg Őt. Ez az öt perc nyomasztó feszültségben telt el. Az a tény, hogy Ingersoll még életben volt, azt kívánta bizonyítani, hogy nincs Isten. A következő percben felállt a hallgatóságból egy egyszerű keresztyén férfi, és megkérdezte: „Ingersoll úr, azt hiszi talán, hogy Isten kegyelmét öt perc alatt ki tudta meríteni?" A szó egyenesen célba talált.

A megfelelő időpontban kimondott odaillő szó valóban Isten ajándéka. Jól tesszük, hogyha kérjük Istentől ezt az adományt, úgyhogy Isten Szelleme minket is felhasználjon arra, hogy a megfelelő időben el tudjuk mondani a vigasztalás, a bátorítás, az intés vagy a rendreutasítás megfelelő szavait.

 


 


Július 31. Befektetés és nyereség

„Senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjét énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet." Márk 10,29-30

Jelenések 3:8, 

Életünk befektetés az Úr Jézus számára. Minden befektetésnél a döntő kérdés a tőke biztonsága és a várható kamat nagysága. Ha ezen az alapon ítéljük meg a dolgokat, akkor ennek a világnak semmiféle befektetése nem hasonlítható az Istennek odaszánt élethez. A tőke teljes biztonságban van, mert Istennek hatalma van arra, hogy rábízott kincseinket megőrizze (2Tim 1,12). Ami pedig a nyereséget illeti, valósággal szédülünk, ha mérhetetlen nagyságára gondolunk.

Mai Igénkben az Úr Jézus megígéri, hogy mindent százszorosan visszafizet nekünk. Ez 10 000%-os kamatot jelent - ami valóban hallatlanul magas. De ez még nem minden!

Azoknak, akik otthonuk kényelmét elhagyták, hogy az Úr Jézusnak szolgáljanak, sok otthon melegét és kényelmét ígéri, amelyekben Jézus Krisztusért Isten jóságával fogadják őket.

Azoknak, akik lemondanak a házasság vagy a család nyújtotta örömökről, és más földi kapcsolatokról az evangéliumért, világméretű családot ígér, amelyen belül sokan jobban a szívéhez nőnek, mint a vér szerinti családban.

Azoknak, akik földjeiket elhagyják, földeket ígér. Lemondanak arról a kiváltságról, hogy néhány négyzetméternyi saját tulajdonuk legyen, ugyanakkor megkapják azt a nagyobb kiváltságot, hogy országokat, sőt egész világrészeket az Úr Jézus nevében igénybe vegyenek.

Üldöztetésre is van ígéretük. Első hallásra ennek keserű csengése van az egyébként kellemesen hangzó szimfóniában. De az Úr Jézus az üldöztetéseket is a befektetésünk pozitív hozamai közé számolja. Krisztus gyalázatában osztozni nagyobb gazdagságot jelent Egyiptom minden kincsénél (Zsid 11,26).

És mindezek még csak az osztalékok ebben az életben! Mert az Úr hozzáteszi: „...a jövendő világban pedig örök életet". Ez pillantásunkat az örök életre irányítja, annak teljességében. Noha az örök élet önmagában véve ajándék, amit hit által fogadunk el, különböző mértékben fogjuk élvezni. Akik mindenüket elhagyták, hogy az Úr Jézust kövessék, nagyobb jutalmat kapnak majd a mennyei városban.

Ha végiggondoljuk azt a lenyűgöző nyereséget, amit az Isten számára befektetett élet hoz, akkor különös, hogy ebben nem vesznek részt többen. A befektetők lehetnek nagyon okosak és élelmesek, amikor földi értékpapírokról, részvényekről van szó, de sajátosan nehézfejűek akkor, amikor a lehető legnagyobb szellemi befektetést kínálják nekik.

 


Július 30  Egyformán fontos minden szolgálat

"Amekkora annak a része, aki elment a harcba, akkora legyen annak a része is, aki a felszerelésnél maradt. Egyforma részt kapjanak!" 1Sámuel 30,24

imádkozva

Amikor Dávid Ciklágot visszafoglalta az amálekitáktól, emberei közül némelyek nem akarták megosztani a zsákmányt azzal a 200 férfival, akik visszamaradtak Beszór patakjánál. Dávid azonban úgy rendelkezett, hogy azok is ugyanolyan részt kapjanak belőle, mint akik részt vettek a harcban.

Minden harcban részt vevő katonára több olyan katona jut, akik a front mögött dolgoznak. A második világháborúban az amerikai csapatoknak csak mintegy 30%-a tartozott a harcoló egységekhez. A többiek segítő szolgálatot végeztek, mint hadmérnökök, szálláscsinálók, küldöncök, rádiósok, vegyészek, szállítók és a katonai közigazgatás munkatársai.

Így van ez az Úrért való munkában is. Noha valamennyi keresztyén ember katona, nem mindegyikük harcol a frontvonalban. Nem mindnyájan prédikátorok, evangélisták, pásztorok vagy tanítók. Nem mindnyájan misszionáriusok, akik a világ különböző szellemi hadszínterein bevetésben vannak.

Isten hadseregében is van segítőszemélyzet. Itt vannak az Ő hűséges imaharcosai, akik naponta imádkoznak és könyörögnek mindaddig, amíg a harc jóra nem fordul. Vagy a hűséges sáfárok, akik állandóan áldozatos és lemondó életet élnek, hogy a frontra minél több pénz jusson. Azután azok, akik élelemről és szállásról gondoskodnak azok számára, akik az ellenséggel közelharcot folytatnak. Gondoljunk azokra is, akik kéziratokat gépelnek, amelyek azután az üzenetet távoli országokba viszik. Gondoljunk azokra a kiváló asszonyokra, akik otthon végzik szolgálatukat azzal, hogy fiakat és leányokat nevelnek a Király szolgálatára. Mindenkire, aki harcban áll, többen jutnak olyanok, akik segédszemélyzetként dolgoznak.

És amikor majd a jutalmat osztják, akkor ezek a segítők ugyanazt a részt kapják, mint azok, akiket hős harcosokként ünnepelnek. Akik csöndben és szerényen szolgáltak az arcvonalak mögött, azok ugyanabban a tisztességben részesülnek, mint akik a frontharcokban szereztek nevet maguknak.

Isten pontosan meg tud ítélni mindent. Minden szolgálat jelentőségét pontosan fel tudja mérni. Ezért lesz majd sok meglepetésben részünk. Azt látjuk esetleg, hogy olyanok, akiket mi jelentéktelennek tartottunk, valójában igen fontos szolgálatot végeztek. Nélkülük mi magunk is erőtlenek lettünk volna.

 


Július 29 Maradj elkülönülve!

„A bűnöst kellett segítened, és az Úr gyűlölőit szeretned? Ezért szállt rád az Úr haragja." 2Krónika 19,2

Az Úr haragja

Jósáfát király az istentelen Aháb királlyal szövetkezett a Szíria elleni háborúban. Szentségtelen volt ez a szövetség, amely csaknem a király életébe került. A szírek azt hitték Jósáfátról, hogy ő Aháb, és már csaknem megölték, amikor észrevették tévedésüket.

Noha Jósáfát megmenekült a haláltól, nem kerülte el a szigorú megrovást Jéhu próféta részéről. Isten haragszik, ha az övéi az istentelenekkel működnek együtt, és azokat szeretik, akik Őt gyűlölik.

Mikor történik ilyesmi napjainkban? Például akkor, amikor a hitvalló evangéliumi keresztyének közismert liberálisokkal szövetkeznek nagy vallásos mozgalmakban. Ezek a liberálisok tagadják a keresztyén hit alapvető tanításait. Megpróbálják aláásni a Biblia tekintélyét kételyeikkel és tagadásaikkal. Ezek, noha keresztyénnek mondják magukat, valójában Krisztus keresztjének az ellenségei. Azzal dicsekednek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek (lásd Fil 3,18-19). Támogatásukból semmi haszna nincs Krisztus ügyének, csak kárára lehet annak.

Minél befolyásosabb lesz az ökumenikus mozgalom, annál erősebb nyomás nehezedik a bibliahívő keresztyénekre, hogy csatlakozzanak a keresztyénségben levő istentelen elemekhez. S ha erre nem hajlandók, gúnyolják és támadják őket, és megnyirbálják szabadságukat. A Krisztushoz való hűség azonban azt kívánja tőlük, hogy maradjanak meg az elkülönülés keskeny ösvényén.

Egyik legfájdalmasabb csapás az, amikor valódi keresztyének is megvetik azokat a testvéreiket, akik nem hajlandók az istentelenekkel együtt munkálkodni. Ismeretes, hogy vezető keresztyén személyiségek elismeréssel szólnak a modernistákról, miközben támadják a fundamentalistákat (bibliahívőket). A liberális tudományosságot fontosabbnak tartják a keresztnél, jóakaratúlag idézik a liberális szerzőket, és szeretetteljes megértést hirdetnek a liberális tévtanokkal szemben. Fundamentalista testvéreik számára pedig lesújtó megjegyzéseik maradnak, csak azért, mert azok világosan meg akarják húzni a határvonalat az igazak és istentelenek között.

Isten ellenségeinek a kegyeibe behízelkedni vagy segítségüket keresni, a hűtlenség vonalát jelenti. A Krisztushoz való hűség megkívánja, hogy megalkuvás nélkül kövessük Őt, és szembeszálljunk ellenségeivel.

 


Július 28.  Tékozló fiú

„Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani." Ézsaiás 55,7

 szalagok a fán

A bűnös fél, hogy Isten nem fogadja el őt. Az elbukott, de bűnbánatra kész ember kételkedik abban, hogy Isten valaha is el tudja-e felejteni vétkeit. Igeversünk azonban arra emlékeztet bennünket, hogy akik megtérnek az Úrhoz, azokat Ő teljes irgalommal és bűnbocsánattal fogadja.

Ezt ábrázolja ki egy olyan történet, amelyet újra meg újra hallhatunk az évek során - olyan történet, amelyben a részletek változnak, de a lényeg marad, és él tovább. Egy lázadó fiúról van szó, aki megszökött hazulról, New Yorkba ment, ott bűnben és szégyenben élt, végül a börtönben kötött ki. Négy év múlva kiengedték, és akkor föltétlenül haza akart menni. De gyötörte a félelem, hogy apja nem fogadja vissza. Azt a csalódást, hogy saját családja kiveti, nem tudta volna elviselni.

Végül levelet írt az apjának. Megírta, hogy a következő hét péntekjén vonatra ül hazafelé. Ha a család szívesen fogadja őt, akkor kössenek egy fehér zsebkendőt a házuk mögött álló tölgyfára. Ha a vonat elhalad előttük, és a fán nem lát fehér zsebkendőt, akkor ő egyszerűen tovább utazik.

S eljött a nap, hogy vonatra ült, komoran, magába roskadva, tele a legrosszabb előérzetekkel. „Véletlenül" mellette ülő útitársa hívő keresztyén ember volt. Néhány sikertelen kísérlet után végre rávette, hogy nyissa meg szívét, és mondja el történetét. Még nyolcvan kilométerre voltak a házuktól. A hazatérő tékozló fiú reménység és félelem között hányódott. Már csak hatvan kilométer. Arra a szégyenre gondolt, amit szüleire hozott, és arra, ahogy összetörte szívüket. Negyven kilométer. Elvonulnak előtte eltékozolt évei. Harminc kilométer, húsz kilométer, tíz kilométer.

Végre meglátja a házat. És megrendülve nézi a vonat ablakából: az egész tölgyfa el van borítva fehér vászoncsíkokkal, amelyek vidáman libegnek az szélben. Feláll, fogja bőröndjét, és könnyes szemmel készül a leszállásra.

A fa természetesen a keresztről beszél. Kitárt karokkal, a bűnbocsánat számtalan ígéretével fogadja a bűnbánó bűnöst, hogy hazatérjen. Micsoda fogadtatás az atyai házban!

 


Július 27 Nem elég csak meghallani

„Csak ennyi vagy nekik: pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek." Ezékiel 33,32


Iróniaként hat, hogy az Isten Igéje hirdetésénél a hallgatóság gyakran el van ragadtatva a prédikátortól, de nem az üzenettől, amely tőlük cselekvést követel.

Ez érvényes egyfelől a nyilvános igehirdetésekre. Az emberek csodálják a prédikátort. Emlékeznek tréfáira és illusztrációira. Dicsérik szónoki erejét, de amikor az engedelmességről van szó, mintha megbénultak volna. Immunisak minden cselekvésre szóló felhívással szemben. Mintha a kellemes hang narkotizálta volna őket.

Ismert jelenség ez azok előtt is, akik lelkigondozói szolgálatban állnak. Vannak, akiknek a lelkigondozói tanácsadás titkos kielégítést jelent. Kivirágoznak attól, hogy egy rövid órán át ők vannak a figyelem középpontjában. Annyira élvezik a lelkigondozó társaságát, hogy valósággal krónikus lelkigondozói esetté válnak.

Állítólag azért jönnek, hogy tanácsot kérjenek. Valójában azonban semmit nem akarnak. Már elhatározták, hogy mit fognak cselekedni. Tudják, mit akarnak. S ha a lelkigondozó tanácsa egybehangzik saját kívánságaikkal, akkor megerősödnek. De ha nem, akkor fütyülnek a tanácsára, és folytatják elhatározott útjukat.

Heródes király szívesen hallgatta Keresztelő Jánost (Mk 6,20), de megmaradt felszínes embernek, minden komoly szándék nélkül. Esze ágába sem jutott, hogy életén a hallott üzenet nyomán változtasson.

Erwin Lutzer írja: „Megállapítottam, hogy a lelkigondozás egyik bénító problémája az a tény, hogy a legtöbb ember egyszerűen nem akar megváltozni. Természetesen kisebb változásokat hajlandók véghezvinni - különösen akkor, ha magatartásuk miatt mindenféle nehéz helyzetbe kerülnek. De a legtöbben jól érzik magukat bűneikkel mindaddig, amíg azok ellenőrizhetetlenné nem válnak. És azt szeretik a legjobban, ha Isten a minimumra csökkenti az életükbe való beavatkozást."

Egyes lelkigondozók kifejlesztettek egyfajta stratégiát abból a célból, hogy áthidalják a hallgatás és a cselekvés közti szakadékot. A tanácsot kérőnek adnak egy konkrét feladatot, amelyet föltétlenül el kell végeznie, mielőtt legközelebb elmegy hozzá. Ezzel bizonyos mértékig kiszűrik azokat, akik nem gondolják komolyan az egészet. Ez megóvja mindkét felet az időpocsékolástól.

Félelmetes és veszedelmes, ha életünk olyan szakaszához érkezünk, amikor hallgathatjuk Isten Igéjét anélkül, hogy az bármire is indítana. Kérnünk kell az Urat, tegyen minket állandóan érzékennyé az Ő hangja iránt, és késztessen arra, hogy mindazt megtegyük, amit mond.

 


Július 26  Megvetés és gyűlölet - miért?

„Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe". Máté 10,35-36

 „Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe". Máté 10,35-36

Az Úr itt nem eljövetelének közvetlen céljáról beszél, hanem annak szinte kikerülhetetlen következményéről. Azt mondja ezzel, hogy akik Őt követik, azok számíthatnak arra, hogy dühös ellenségeskedés veszi körül őket rokonaik és ismerőseik részéről. Ilyen értelemben véve nem azért jött, hogy békességet hozzon, hanem kardot (34. v.).

A történelem beteljesítette ezt a jövendölést. Valahol csak az emberek odafordultak az élő, őket szerető Megváltóhoz, megvetés és ellenségeskedés volt az osztályrészük. Kigúnyolták, örökségüktől megfosztották, a szülői házból kitagadták, munkahelyükön megvetették, sőt olykor meg is ölték őket.

Az ilyen ellenállás teljesen értelmetlen, sőt érthetetlen. Itt van pl. egy apa, akinek a fia kábítószer-élvező volt. Csakhogy a fiú hátat fordított a kábítószereknek, és most Krisztus aktív szolgája. Az ember azt hinné, hogy az apa boldog. De nem! Valósággal dühöng. Nyíltan kijelenti, hogy jobban örülne, ha a fia olyan lenne, mint korábban volt.

Másokat megszabadít Krisztus az alkoholizmustól, bűnözéstől, szexuális perverziótól és okkultizmustól. Az ilyenek a maguk naivitásában azt gondolják, hogy rokonaik ennek láttán nemcsak fellelkesülnek, hanem maguk is hívő keresztyénné akarnak lenni. Sajnos azonban másként áll a dolog. Az Úr Jézus érkezése meghasonlást támaszt a családban.

S ha valaki Krisztusért elhagyja szülei vallását, az olykor a legmélyebb indulatokat szítja fel. Megtörténhet pl. az olyan családokban, amelyek már csak névleg zsidók, hogy ha a család valamely tagja keresztyénné lesz, az heves érzelmi kitöréseket okoz. Az illetőt hitehagyottnak és árulónak bélyegzik, sőt Hitlerrel egyenértékű zsidóellenségnek mondják. A keresztyénné lett családtag minden kérlelése és magyarázkodása süket fülekre talál.

Számos iszlám országban a Krisztushoz való megtérést halállal büntetik. A halálos ítéletet nem az állami szervek hajtják végre, hanem a legközelebbi családtagok. Így pl. a feleség finomra őrölt üveget kever férje ételébe.

És mégis megtörténik, hogy az újonnan megtértek azáltal, hogy a gyűlöletet és az üldözést Krisztushoz hasonló türelemmel viselik, gondolkozásra késztetnek másokat saját életük és vallásuk ürességéről, és akkor ezek is bűnbánattal és hittel fordulnak az Úr Jézus Krisztus felé. Így növekszik az ellenállás közepette Jézus Krisztus serege, és terjed üldöztetés által is.


Július 25 Kiegyenlítődés

"De az Úr látta Lea megvetett voltát, és megnyitotta az ő méhét, Ráhel ellenben meddő maradt." 1Mózes 29,31

Kiegyenlítődés

Életünkben működik a kiegyenlítődés törvénye. E törvény szerint egy bizonyos területen hátrányos helyzetű embereknek más területeken különleges előnyeik vannak. Ha egy asszonyból hiányzik a szépség, kiegyenlítődik pl. nagy gyakorlati bölcsességével. Ha egy férfi ügyetlen a sportban, talán nagy intellektuális képességei vannak. A költőkből gyakran hiányzik a gyakorlati érzék, a művészek pedig gyakran gyámoltalanok a pénzügyekben.

Amikor Isten észrevette, hogy Jákób jobban szereti Ráhelt, mint Leát, termékenyebbé tette Leát. Jóval később ugyanez a törvény érvényesült Anna és Peninná esetében. Elkána jobban szerette Annát, mint Peninnát, de Peninnának voltak gyermekei, Annának pedig nem voltak (1Sám 1,1-6).

Fanny Crosby (1823-1915, amerikai énekszerzőnő) nem látott, viszont rendkívüli adottsága volt evangéliumi énekek szerzésére, amelyek ma is a gyülekezetek nagy kincsét képezik (pl. Jézus ölében bizton..." stb.). Alexander Crudens (1699-1770) súlyos depresszióban szenvedett, mégis volt ereje a róla elnevezett bibliai szókönyvet elkészíteni (amely tulajdonképpen minden modern konkordancia alapja).

Vagy vegyük pl. azt az egyszerű, szerény keresztyén embert, akinek semmiféle képessége nincs arra, hogy mások előtt bizonyságot tegyen, de valóságos „műszaki zseni", aki állandóan menetkész állapotban tudja tartani testvérei autóját. Az igehirdető viszont ilyen dolgokban reménytelenül ügyetlen. Ha valami baj van az autójával, nem tud mást tenni, mint hogy kinyitja a motorházat - és imádkozik.

Ha valakinek az a véleménye, hogy a kiegyenlítődés törvénye nem mindig érvényesül az életben tökéletesen, akkor igazat kell adnunk neki. Léteznek egyenetlenségek és igazságtalanságok. De ez a földi élet nem minden! Az utolsó fejezet még nincs megírva! Ha majd Isten szétnyitja a függönyt, és megláttatja velünk a túlvilágot, akkor világos lesz előttünk sok minden. Meghalljuk pl. azt, amit Ábrahám mondott a gazdagnak: „Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz" (Lk 16,25).

Addig is azonban jó, ha az életről kiegyenlített a látásmódunk. Ahelyett, hogy folyton a hiányosságaink fölött siránkoznánk, inkább arra gondoljunk, hogy kaptunk Istentől olyan tulajdonságokat és képességeket, amelyek másokban - akik kedvezettebbnek látszanak - nincsenek meg. Ez megóv bennünket a kisebbrendűségi érzéstől, irigységtől és keserűségtől.

 


Július 24.  Úr napja

„Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében." Róma 14,5

 

Az „egyforma" szó tulajdonképpen nem szerepel az eredeti szövegben, ezt a fordítók illesztették oda. Tulajdonképpen így hangoznék a mondat: „az pedig minden napot megtart", vagyis számára minden nap szent.

A törvény alatt élő zsidók számára a hetedik nap, a szombat kiváltképpen szent volt. A törvény megtiltott minden munkát ezen a napon, még az utazást is korlátozta, külön áldozatokat követelt.

A kegyelem alatt élő keresztyének számára sehol nem parancsolja az Ige, hogy tartsák meg a szombatot. Számukra minden nap szent, noha hiszik, hogy Isten Igéjében benne van az alapelv, hogy a hét nap közül az egyik a nyugalom napja. Senki sem ítélheti el őket azért, mert nem tartják meg a szombatot (Kol 2,16).

Különösen kiválik a napok közül a hét első napja, az „Úr napja". Az Úr Jézus ezen a napon támadt fel (Jn 20,1). Feltámadása után két egymást követő vasárnapon találkozott a tanítványaival (Jn 20,19.26). A Szent Szellem pünkösdkor, a hét első napján adatott: a pünkösd a zsengék ünnepe után hét vasárnappal volt (3Móz 23,15-16; Csel 2,1), az pedig Krisztus feltámadásának jelképe (1Kor 15,20.23). A tanítványok összegyűltek a hét első napján, hogy megtörjék a kenyeret (Csel 20,7). Pál elrendelte a korintusiaknak, hogy adományaikat a hét első napján gyűjtsék össze (1Kor 16,1-2). Ez azonban nem a különleges kötelezettségek napja, mint a szombat, inkább a kiváltságok napja. Mivel vasárnap szabadok vagyunk a munka kötelezettsége alól, ezt a napot felhasználhatjuk az Úr imádására és az Ő szolgálatára, úgy, ahogy az a hétköznapokon nem lehetséges.

Bár megvan a szabadságunk arra, hogy minden napot szentnek tartsunk, arra azonban nincs szabadságunk, hogy az Úr napján olyasmit csináljunk, ami másoknak tőrré válhat. Ha a ház javítása, autónk tisztogatása vagy labdarúgás egy testvérünk botlását okozhatja, akkor inkább mondjunk le erről. Ahogy Pál mondja: „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás fölött, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek ne okozzatok megütközést vagy botlást" (Róm 14,13).

A törvény alatt élő zsidók a munkával töltött hét utolsó napján tartották a nyugalom napját. A kegyelem alatt élő keresztyének nyugalom napjával kezdik a hetet, mivel Krisztus a megváltás művét elvégezte.

C. I. Scofield rámutatott arra, hogy az Úr napjának igazi jellegét az adja meg, amivel az Úr töltötte ezt a napot: „Megvigasztalta a síró Máriát; hét mérföldet ment együtt két elbizonytalanodott és szomorú tanítvánnyal, tanítást adva nekik közben a Bibliából; személyes lelkigondozói beszélgetést folytatott a visszaesett Péterrel, és a felső teremben a Szent Szellemet közölte a tanítványokkal."

Kol.2. 16 Senki titeket el ne ítéljen evésért, ivásért vagy ünnep vagy újhold vagy szombat miatt, 17 amelyek csak árnyékai az eljövendőknek, de a valóság Krisztusé.

 


Július 23. Szellemiséged árnyéka

„A betegeket is kivitték az utcákra, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy ha arra jár Péter, legalább az árnyéka vetődjék rá valamelyikükre." ApCsel 5,15

Árnyék

Az emberek fölismerték, hogy Péter szolgálata erőt hordoz magában. Amerre csak ment, betegek gyógyultak meg. Nem csoda, ha az emberek az árnyékába akartak kerülni! Hatalmas befolyással volt rájuk.

Mindegyikünk vet valamilyen árnyékot. Akár akarjuk, akár nem, befolyásoljuk azoknak az embereknek az életét, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Herman Melville ezt írta: „Nem élhetünk csupán önmagunknak. Életünk ezernyi láthatatlan szállal van összefonódva más emberekével, és ezeken a láthatatlan idegpályákon cselekedeteink elfolynak tőlünk mint indítékok, s mint következmények térnek vissza hozzánk."

„Te evangéliumot írsz, üzenetet, mindennap egy fejezetet; a cselekedetek által, amit teszel, szavak által, amelyeket mondasz. Az emberek pedig olvassák, amit írsz, akár becstelenséget, akár igazságot. Mondd csak, milyen a rólad elnevezett evangélium?"

John Wesley mondta egyszer „Anyámtól többet tanultam a keresztyénségről, mint Anglia összes teológusától."

Kijózanító, ha tudomásul vesszük, hogy amikor ránk néz valaki, közben azt gondolja: „Tehát ilyen a keresztyén ember." Ezt mondhatja talán fiunk vagy leányunk, barátunk vagy szomszédunk, tanítónk vagy tanítványunk. Mi vagyunk számára a mintakép, az eszménykép. És gondosabban megfigyel bennünket, mint ahogyan gondoljuk. Életünk a hivatásban, a gyülekezetben, a családban; imaéletünk - mindez mintát jelent más számára, amit utánoz. Azt akarja, hogy az árnyékunk rá essen.

Általában azt gondoljuk, hogy az árnyék teljesen jelentéktelen dolog. De az a szellemi árnyék, amit másokra vetünk, nagyon is valóságos! Ezért fel kell tennünk magunknak a kérdést: Ha egyszer mindazok élete, akikkel érintkezésbe kerültem, az ítélet elé kerül, akkor a velem való érintkezés örömüket vagy szenvedésüket szaporítja?

Robert G. Lee írja: „Amik vagyunk, amit mondunk, és amit teszünk, annak másokra gyakorolt hatását éppúgy nem tudjuk megakadályozni, mint azt, hogy a testünk a napsütésben árnyékot vessen. Amik önmagunkban vagyunk, az torzítás nélkül meglátszik kifelé is. Olyan a másokra gyakorolt befolyásunk, hogy ahhoz képest a puszta beszéd vagy a meggyőző erő gyönge eszközök csupán."

 


július 22., Jóvátétel és dicsőítés

„Uram,... ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." Lukács 19,8

jóvátétel

Mihelyt Zákeus megnyitotta szívét az Úr Jézus előtt, az Istentől munkált magatartás azt mondta neki, hogy tegye jóvá a múltban elkövetett vétkeit! Tisztességtelen módon szerzett pénzt, ennek tudatára ébredt, és elhatározta, hogy a dolgot rendbe teszi.

A jóvátétel bibliai tanítás, és jó bibliai gyakorlat. Ha megtértünk, a jogtalanul nálunk levő dolgokat vissza kell adunk jogos tulajdonosaiknak! A megváltás nem ment fel bennünket a felelősség alól, hogy a múltban elkövetett vétkeket jóvá tegyük. Aki a megváltása előtt pénzt lopott, Isten megtapasztalt kegyelme megkívánja tőle, hogy azt a pénzt visszafizesse. A megtérésünk előtt csinált adósságaink sincsenek egyszerűen eltörölve az újonnan születés által.

Évekkel ezelőtt, amikor Belfastban W. P. Nicholson (1876-1959) igehirdetésének hatására emberek százai jutottak hitre, a helyi gyárak kénytelenek voltak új raktárakat építeni, hogy elhelyezhessék azokat a tárgyakat, amelyeket az újonnan megtértek visszavittek.

Amerikában mamutraktárak kellenének ahhoz, hogy csak azokat a holmikat elhelyezzék, amiket a katonák a hadseregtől loptak. Nem is szólva a gyárakból, irodákból és üzletekből ellopott szerszámokról, anyagokról és árukról, amelyek ismeretlen embereknél lapulnak.

Ha a hívő ember ilyen jóvátételt végez, akkor azt az Úr Jézus nevében kell tennie. Például így: „Évekkel ezelőtt, amikor Önnél dolgoztam, ezeket a szerszámokat elloptam, de nemrégiben üdvösséget nyertem, és az Úr Jézus teljesen átalakította az életemet. Ő helyezte szívemre, hogy ezeket a szerszámokat most visszahozzam, és Öntől bocsánatot kérjek." Ily módon az Úr megkapja a dicsőséget, amely megilleti Őt.

Vannak olyan körülmények, amelyekben a lopott pénz megtérítésekor - az Úr Jézusért - kamatot is kell fizetni. Erre példa az ószövetségi jóvátételi áldozat, amely előírta, hogy a megtérített kár mellé oda kell tenni annak ötödrészét.

Adódnak azonban olyan helyzetek is, amikor az eltelt hosszú idő, és megváltozott körülmények miatt a jóvátétel már nem lehetséges. Az Úr tud erről is. Ha valaki megvallja bűnét, akkor a komoly és őszinte jóvátételi vágyat egynek veszi magával a jóvátétellel - de csakis azokban az esetekben, amikor a jóvátétel már nem lehetséges.

 


Július 21. Ki hordja a terhed?

„Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok."
1Péter 5,7

 Minden gondotokat Ő reá vessétek...

Lehetséges egy hosszú életen át hitben élni úgy, hogy közben sohasem tanuljuk meg gondjainkat az Úrra vetni. Megtanulhatjuk könyv nélkül ezt az igeverset, sőt, prédikálhatunk róla másoknak úgy, hogy eközben nem váltjuk át saját életünkben cselekedetté. Értelmünkkel tudjuk, hogy Isten gondoskodik rólunk, törődik ügyeinkkel, még a legnagyobb nehézségeket is kezébe veheti! Ugyanakkor pedig éjszaka álmatlanul hánykolódunk ágyunkban, gondokat csinálunk magunknak, idegeink felőrlődnek, és a legrosszabbtól tartunk. 

Pedig nem kell ennek így lennie! Van egy barátom, akinek több nehézsége és problémája akad, mint amit mi egyáltalán ismerünk. Ha mindezeket egyedül kellene hordoznia, hamarosan súlyos idegbeteg lenne. Mit tesz hát? Nyomorúságait teljes egészében az Úr elé viszi, és ott is hagyja. Feláll térdeiről, bebújik ágyába, talán elzümmög néhány strófát egy evangéliumi énekből, és azután egy szempillantás alatt elalszik.

Egy Bill nevű testvér mondta egyszer LeRoy Eimsnek: „LeRoy, vigasztalást találtam az 1Péter 5,7-ben. Rájöttem, hogy vagy én hordozom életemben a terheket, vagy az Úr Jézus. Elhatároztam, hogy Őrá vetem őket."

Eims elhatározta, hogy ő is megkísérli ezt. Ezt írta: „Fölmentem a szobámba, és imádkozni kezdtem. Amennyire csak tőlem tellett, megpróbáltam azt tenni, amit Bill mondott. Már hónapok óta valami súlyosan megfeküdte a gyomromat. És most szó szerint éreztem, hogyan oldódik fel bennem az a valami. Megtapasztaltam Isten szabadítását. Nem, a probléma nem tűnt el, mindmáig megvan. De a teher eltűnt. Többé nincsenek álmatlan éjszakáim, és nem sírom álomba magamat. Vidám lélekkel és hálás szívvel tudok becsületesen szembenézni a terhekkel."

 

Isten arra biztat engem,
hogy Reá vessem minden terhem,
s bizalommal tegyem kezébe
nehézséget, s életem!
S én mit teszek?
A váratlan jött bajok láttán
elvesztem mind bizalmamat,
s magam cipelem gondomat!
Pedig a Megváltó nekünk is mondja:
Ne erőlködj a lehetetlenen,
ne cipeld a problémáidat,
tedd hittel mind a kezembe,
és megnyugszol az én igám alatt!

 


Július 20. Barátság

"Az ember, akinek barátai vannak, tanúsítson barátságot." Példabeszédek 18,24

 Nem vagy igazán gazdag addig, amíg nincs olyan dolog a birtokodban, amit pénzzel nem lehet megvenni. /Garth Brooks/

 

Valamennyi mai bibliafordítás másként adja vissza ezt az igeverset („van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél"), de mindegyik tartalmazza azt a drága igazságot, hogy a barátságot ápolni kell. A barátság erősödik, de ha elhanyagoljuk, tönkremegy.

Egy evangéliumi folyóirat egyik cikke mondja: „Barátságok nem keletkeznek csak úgy maguktól, azokat ápolni kell - röviden: munkálkodnunk kell rajtuk. Alapjuk az adás. Nemcsak jó idők számára érvényes, hanem a rosszakra is. Nyomorúságunkat nem titkoljuk az igazi barát előtt, de nemcsak azért ragaszkodunk egy baráthoz, hogy segítsen nekünk, ha kell."

A jó barát érték! Mellénk áll, ha igaztalanul vádolnak minket. Mindig megmondja nekünk, ami bennünk jó, de nyíltan rámutat azokra a pontokra is, amelyek javításra szorulnak. Az évek során állandó kapcsolatban marad velünk, s megosztja örömeinket és szenvedéseinket.

Ez nagyon fontos - kapcsolatban maradni! Akár levelek, telefonhívás, látogatások által. A barátság azonban nem egyirányú út. Ha levelekre sohasem válaszolok, ezzel azt mondom, hogy nem tartom érdemesnek a barátság folytatását. Túlságosan elfoglalt vagyok. Vagy: nem akarom, hogy zavarjanak. Vagy: nem szeretek levelet írni. Csak nagyon kevés barátság képes túlélni a hosszabb elhanyagolást.

Ha nem óhajtjuk valakivel felvenni a kapcsolatot, vagy ápolni, annak oka gyakran az önzés. Önmagunkra gondolunk, az időre, energiára és a költségekre, amiket be kellene fektetni. Az igazi barátság másokra gondol, hogyan tudjuk őket bátorítani, vigasztalni, vagy segíteni nekik; hogyan közvetíthetnénk nekik szellemi táplálékot.

Sokat köszönhetünk azoknak a barátainknak, akik a Szellemtől indítva Igét hoztak számunkra akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá! - Volt az életemnek egy korszaka, amikor nagyon nyomorultul éreztem magam, mert az Úr szolgálata során mély csalódásban volt részem. Egy nőtestvér, aki pedig nem is tudhatta, mennyire el vagyok csüggedve, bátorító levelet írt, amelyben az Ézsaiás 49,4-et idézte: „Én azonban ezt mondtam: hasztalan fáradoztam, semmiért hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél." - Pontosan erre az Igére volt akkor szükségem, hogy fölemeljen, és újra visszavigyen a munkába.

Charles Kingsley írta:

„Elfelejthetjük-e azt a barátot, azt az arcot, amely bátorítóan nézett ránk, és a célra fordította tekintetünket, és biztatott a futásra? Nagyon el vagyunk adósodva ezekkel az istenfélő lelkekkel szemben! Még ha el tudnánk is felejteni őket, akkor sem tehetjük soha."

Legtöbbünknek egész életünk során csupán néhány jó barátja akad. S mert ez így van, ezért minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy ezeket a barátságokat erősnek és egészségesnek megtartsuk.

 


Július 19., Úgy, ahogyan Ő

"Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban."
1János 4:17,

Isten szeret téged

 

Olyan újszövetségi igazság tárul itt elénk, amely valósággal megdöbbent minket. Mi sohasem mernénk kimondani e szavakat, ha nem találnánk a Bibliában. Pedig ezek csodálatosan igazak, örülhetünk nekik!

Milyen értelemben vagyunk mi ebben a világban, ahogyan Krisztus van? Szinte mindig automatikusan arra gondolunk, miben nem vagyunk éppen olyanok, mint Ő volt. Nem osztozunk Vele isteni tulajdonságaiban, mint amilyen pl. a mindentudás és mindenütt jelenvalóság. Telve vagyunk bűnökkel és hibákkal, míg Ő bűntelen és tökéletes. Nem szeretünk úgy, ahogyan Ő szeretett, nem bocsátunk meg úgy, ahogyan Ő megbocsátott.

Milyen módon vagyunk tehát „úgy, ahogyan Ő"? A vers önmagát magyarázza: „Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban." Isten szeretete oly módon munkálkodott az életünkben, hogy nem félünk, ha majd Krisztus ítélőszéke elé kell állnunk. Ennek a bizalomnak az alapja az, ami bennünk Krisztussal közös - az ítélet mögöttünk van. Az ítéletre nézve vagyunk úgy, ahogyan Ő! Ő elhordozta bűneinket a golgotai kereszten, ezzel a bűn kérdését megoldotta. Mivel elhordozta a bűneinkért járó büntetést, nekünk már soha többé nem kell elhordoznunk. Bizakodva énekelhetjük:

„Halál és ítélet már mögöttem vannak, kegyelem és dicsőség tárult fel előttem, minden hullám Jézuson csapott át, és ott elveszítették minden erejüket."

„Nincs már kárhozat, nincs már pokol számomra, a gyötrelmet és tüzet sohasem látják meg szemeim. Nincs már ítélet számomra, és a halálnak sincs számomra fullánkja: mivel az Úr, aki szeret engem, szárnyai alatt megoltalmaz."

Úgy vagyunk, ahogyan Ő - nemcsak az ítélet tekintetében, hanem abban a tekintetben is, hogy Isten elfogad minket. Isten előtt ugyanolyan kedvesek vagyunk, mint az Úr Jézus, mivel Őbenne vagyunk.

„Oly közel vagyok Istenhez az Ő Fiának személyében, mint Ő."

Végül azért vagyunk úgy, mint Krisztus, mert az Atya Isten éppúgy szeret minket, mint Őt. Főpapi imájában azt mondta az Úr Jézus: „Úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél" (Jn 17,23b). Ezért nem túlzás, ha azt mondjuk:

„Szeret engem Istenem, jobban nem is szerethet. Az a szeretet, amellyel Fiát szereti, ugyanaz, amit én is átélek."

Így tehát igaz, hogy amint Krisztus van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. Örüljünk hát ennek!

 


Július 18.  Ítélkező szellem

„Ezért nem lett gyermeke Mikálnak, Saul lányának holta napjáig." 2Sámuel 6,23

Ránk ragasztott cimkék 

Dávid túláradó lelkesedéssel vitte a frigyládát Jeruzsálembe, hogy ott elhelyezze azt a külön e célra felállított sátorban. A király érezte, hogy pályafutásának ez az egyik legnagyobb eseménye, és ezért teljes erejéből táncolt a frigyláda előtt. Felesége, Mikál kigúnyolta a szerinte királyhoz méltatlan magatartásért. Kritikájának közvetlen következményeként haláláig nem lehetett gyermeke.

A kritikai szellem terméketlenséghez vezet. Természetesen nem az építő bírálatról van szó. Ha a kritika jogos, hálásan kell fogadnunk, és hasznossá tehetjük. (Kevés olyan barátja akad az embernek egész élete során, aki annyira szereti, hogy segítőkész kritikát gyakoroljon vele szemben.)

A negatív indulatú kritika hatása azonban katasztrofális lehet. Összetörheti az ember életén belül Isten munkáját, és néhány pillanat alatt semmivé teheti az évek óta tartó növekedést. Dávid történetében a frigyláda Krisztus kiábrázolója, a Jeruzsálembe hozott láda pedig arról a Krisztusról beszél, aki elfoglalja trónját az ember szívében. Ha ez megtörténik, akkor a Szent Szellemmel betöltött hívő ember nem is tehet mást, mint hogy kifejezésre juttassa túláradó örömét. Ez gyakran kihívja maga ellen a hitetlenek ellenséges magatartását, sőt, olykor más keresztyén testvérek részéről a megvetést. Az ilyen kritikai magatartás azonban terméketlenséghez vezet.

Nemcsak a személyes életben munkálhatja a kritika a terméketlenséget, hanem a helyi gyülekezet életében is. Vegyük példának azt a gyülekezetet, amelyben a fiatalokra a kritika szüntelen záporesője zuhog. Felelősségre vonják őket ruházatuk, hajviseletük, nyilvános imádságaik és zenéjük miatt. A gyülekezet vezetői - ahelyett, hogy türelmesen vezetnék és tanítanák őket - elvárják tőlük, hogy egyik pillanatról a másikra felnőtté váljanak. Ezek a fiatalok csakhamar elmaradoznak, és más gyülekezetekbe mennek, ahol megértően fogadják őket, az általuk elhagyott gyülekezet pedig elevenen meghal.

Tanuljunk Mikál példájából, hogy az ilyen ítélkező szellem nemcsak az áldozatát sérti meg, hanem azon is megbosszulja magát, aki gyakorolja. A büntetés pedig a szellemi terméketlenség.

 


Július 17.  Áldás és átok

„Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat." 1Mózes 12,3

 

Amikor Isten elhívta Ábrahámot, hogy választott népének ősatyja legyen, megígérte, hogy ennek a népnek a barátait megáldja, ellenségeit pedig megátkozza. Az azóta eltelt évszázadok során a zsidó nép végtelenül sokat szenvedett az ellenségeskedéstől és elnyomástól, de Istennek az antiszemitizmus fölött kimondott átka sem szűnt meg.

Hámán a zsidó nép kiirtását tervezte Perzsiában. Rávette a királyt, hogy írjon alá egy megváltoztathatatlan törvényt. Eleinte úgy látszott, minden kedvezően megy, ahogy eltervezte, de azután jöttek a bökkenők. Az ősellenséget katasztrófa sújtotta, és végül arra a bitófára akasztották fel, amelyet Ő emelt a zsidó Mardokajnak (Eszter könyve).

Hitler Adolfnak is az lett a végzete. Ördögi programot eszelt ki a zsidók teljes kiirtására koncentrációs táborokban, gázkamrákban, krematóriumokban és tömegmészárlásokban. Úgy látszott, semmi nem akadályozza meg szándéka véghezvitelében. De azután fordult a kocka, és Hitler szégyenletesen és gyáván halt meg bunkerében.

Az antiszemitizmus borzalmas tetőpontját éri el majd a nagy nyomorúság idején. A zsidók kénytelenek lesznek gyötrelmeket és halált elszenvedni; valamennyi nem zsidó nép gyűlöli majd őket. Közülük nagyon sokat meggyilkolnak akkor. A pogromnak azonban véget vet a mi Urunk Jézus Krisztus személyes megérkezése. És akkor népének üldözőit megsemmisíti.

Egyetlen igazán hívő ember sem szennyezheti be lelkét az antiszemitizmussal. Ura, Megváltója zsidó volt. Isten felhasználta a zsidó népet arra, hogy rajta keresztül adja nekünk a Szentírást, és Ők voltak azok is, akik megőrizték. És még ha Isten a zsidó népet átmenetileg „holt vágányra" is tette, mert elvetették a Messiást, ma is szereti Izráelt, az atyákért. Senki, aki a zsidókat gyűlöli, nem várhatja Isten áldását életére és szolgálatára.

„Kívánjatok békét Jeruzsálemnek! Legyenek boldogok, akik téged szeretnek!" (Zsolt 122,6).

 


Június 16 Hűség

„Segíts, Uram, mert elfogytak a kegyesek, eltűntek a hívek az emberek közül."
Zsoltár 12,2


Az emberek egymás iránti hűségét a kihalás veszélye fenyegeti. S ha már Dávid is erről panaszkodott a maga idejében, föl kell tennünk a kérdést: vajon mit szólna a mai helyzethez?

Amikor valakire azt mondjuk: hű ember, akkor nyilván arra gondolunk, hogy megbízható. Amit megígér, azt meg is tartja. Ha feladatot kap, azt elvégzi. Ha megválasztják valamely tisztségre, abban megbízhatóan működik.

A hűtlen ember hivatalos egy megbeszélésre, de nem megy el, vagy elkésik, és nem kér ezért bocsánatot. Elvállalja egy vasárnapi iskolai osztály vezetését, de nem gondoskodik helyetteséről, ha valamilyen ok miatt nem tud ott lenni. Sohasem lehet ráhagyatkozni. Szava semmit sem ér. Nem csoda, ha Salamon azt mondja: „Mint a rossz fog és a tántorgó láb, olyan lesz a hűtlenek bizakodása a nyomorúság idején" (Péld 25,19).

Isten hűséges férfiakat és nőket keres. Olyan sáfárokat kíván, akik jól képviselik az Ő ügyét (1Kor 4,2). Olyan tanítókat, akik a keresztyén hit nagy igazságait híven adják tovább (2Tim 2,2). Keresi a hívőket, akik hűségesek az Úr Jézushoz, akik osztoznak Vele megvetettségében, és magukra veszik keresztjét. Olyan embereket, akik megalkuvás nélkül ragaszkodnak az Igéhez, akik hűségesek a helyi gyülekezethez, és nem vándorolnak gyülekezetről gyülekezetre. Szenteket keres, akik hűségesek a többi hívőhöz, de a hitetlenekhez is.

Mint minden másban, itt is az Úr Jézus a dicsőséges példaképünk. Ő a hű és igaz tanú (Jel 3,14), irgalmas és hű főpap az Isten előtti szolgálatban (Zsid 2,17), hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól (1Jn 1,9). Szavai igazak, ígéretei bizonyosak, útjai megbízhatók.

Ha az emberek nem is tulajdonítanak valami nagy értéket a hűségnek, Isten azonban igen. Az Úr Jézus ezekkel a szavakkal dicsérte meg tanítványait hűségükért: „Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, és én rátok hagyom a királyságot, ahogyan az én Atyám rám hagyta azt" (Lk 22,28-29). A hűség végső és legnagyobb jutalmát azonban akkor nyeri el majd az ember, amikor hallja az ünnepélyes kitüntetést: „Jól van, jó és hű szolgám... menj be Urad ünnepi lakomájára!" (Mt 25,21).

Zsolt.12. 1 Ments meg, Örökkévaló! Elfogytak az istenfélők! Kiveszett a hűség, eltűntek a földről a hűségesek! (ERV)
1Kor.4. 2 A sáfároktól pedig egyébként azt várják el, hogy mindegyik hűségesnek bizonyuljon. 

Hű és igaz Ő

 


Július 15.  Az embert szereti nem a vallást

„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot." Máté 9,13

 „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13)

Isten sokkal fontosabbnak tartja azt, hogyan bánunk más emberekkel, mint azt, hogy mennyi vallásos szertartáson veszünk részt. Az irgalmasságot fontosabbnak tartja az égőáldozatnál. Az erkölcsöt a rítus fölé helyezi. Talán különösnek tartjuk, hogy Isten nem kívánja az áldozatot, hiszen végül is ő Maga vezette be az áldozatok rendjét. Pedig itt nincs ellentmondás. Miközben helyes, hogy a népnek megparancsolta az áldozatok bemutatását, mégsem volt sohasem az az elgondolása, hogy az áldozatok helyettesítsék az igazságosságot és a jóságot. „Az igaz és törvényes cselekvést többre becsüli az Úr, mint az áldozatot" (Péld 21,3).

Az ószövetségi próféták haraggal fordultak azok ellen, akik minden előírt vallási szertartást elvégeztek, ugyanakkor azonban megcsalták és elnyomták a felebarátaikat. Ézsaiás megmondta nekik, hogy „Isten előtt utálatosak az áldozataik és ünnepléseik mindaddig, amíg közben elnyomják az özvegyeket és árvákat". Megmondta azt is, hogy az Isten gondolatai szerinti böjt abban áll, hogy igazságosan bánnak a szolgáikkal, enni adnak az éhezőknek, és felruházzák a szegényeket (Ézs 58,6-7). Amíg életüket ezen a téren nem rendezik, addig olyanok az áldozataik, mintha kutyafejet vagy disznóvért mutatnának be (Ézs 66,3).

Ámósz azt mondta a népnek, hogy teljesen szüntesse meg vallási ünnepeit, mivel Isten ezeket a szertartásokat mindaddig megveti, amíg a törvény úgy nem árad, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak (Ám 5,21-24). Mikeás hangsúlyozta, hogy Isten valóságot akar szertartás helyett - a törvény szerinti élet, a szeretet és az alázatosság valóságát és valódiságát (Mik 6,6-8).

Urunk földi napjaiban a farizeusok vallásos képmutatásukkal vonták magukra az Ő haragját, amikor ezek a nagy nyilvánosság előtt hosszan imádkoztak, s közben fölemésztették az özvegyek házait (Mt 23,14). Gondosan ügyeltek arra, hogy a mentából, a kaporból és a köményből megadják Istennek a tizedet, ez azonban sohasem helyettesítheti az igazságosságot és a hitet (Mt 23,23). Fölöslegesen visszük ajándékunkat az oltárra mindaddig, amíg testvérünknek panasza van ellenünk (Mt 5,24); adományunkat csak akkor fogadja el Isten, amikor jóvá tettük, amit vétettünk. A gyülekezet rendszeres látogatása sohasem teheti jóvá vagy takarhatja el a tisztességtelen ügyleteket, amelyeket a hét folyamán kötöttünk. Hiába ajándékozzuk meg édesanyánkat anyák napján egy doboz csokoládéval, ha egyébként egész éven át tiszteletlenül és szeretetlenül bánunk vele.

Istent nem lehet külsőségekkel és szertartásokkal megcsalni. Ő látja szívünket és hétköznapi magatartásunkat.

Ézs.58. 6 Hát nem az-e a böjt, amit kedvelek, hogy megnyitod a gonoszság bilincseit, megoldod az iga köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és minden igát széttörsz? 7 Nem az-e, hogy az éhezőnek megszeged kenyeredet, és beviszed házadba a szegény bujdosókat; ha mezítelent látsz, felruházod, és nem zárkózol el saját testvéred elől.

Ám.5. 21 Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, nem gyönyörködöm összejöveteleitekben. 22 Még ha égőáldozatokkal áldoztok is nekem, sőt ételáldozataitokkal, nem kedvelem őket; rá sem tekintek a kövérjéből való békeáldozataitokra. 23 Távoztasd el tőlem énekeid zaját, nem akarom hallani hárfáid pengését. 24 Hanem áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!

Mik.6. 6 Mivel menjek az ÚR elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Vajon égőáldozatokkal menjek elébe, esztendős borjakkal? 7 Kedvét leli-e az ÚR ezernyi kosban vagy tízezernyi olajpatakban? Vajon elsőszülöttemet adjam-e bűnömért vagy méhem gyümölcsét lelkem vétkéért?! 8 Megmondta neked, ó, ember, hogy mi a jó, és mit kíván tőled az ÚR: csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj Isteneddel.

Mt.23. 14 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házait, és színből hosszan imádkoztok! Ezért annál súlyosabb lesz ítéletetek.

Mt.23. 23 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget! Pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni.

Mt.5. 24 hagyd ott az oltár előtt ajándékodat, eredj el, előbb békülj meg az atyádfiával, és csak azután jöjj, és vidd fel ajándékodat.

 


Július 14 Szekták jellemvonásai

„Elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket, nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt." 2Korintus 4,2

 https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/c7/5c/c4/c75cc44958f0bf173d3a096f5ab5665d.jpg

Három területre mutattunk rá, amelyen a szekták ellentmondanak a szentek számára egyszer s mindenkorra adott keresztyén hitnek. A szektáknak vannak más jellemvonásai is, amelyekre nemcsak hogy éber szemmel kell ügyelnünk, de amelyeket saját keresztyén közösségünkben is kerülnünk kell.

Így például a vezetőik személyi kultuszt építenek ki maguk körül. Vezetői képességekkel ellátott emberek sokszor kérlelhetetlen uralmat gyakorolnak a laikusok fölött, vak engedelmességet követelve, és engedetlenség esetére súlyos büntetéseket helyeznek kilátásba.

Gyakran állítják magukat az igazság kizárólagos birtokosainak, büszkélkednek ezek meghatározott ismertetőjegyeivel, és elítélnek minden más csoportot, amelyek nincsenek egy véleményen velük. Egyesek közülük azt állítják, hogy minden más tanításból kivonták a legjobbat, és ezért mindig övék az utolsó szó. Hiszik, hogy senki nem lehet igazán boldog, ha nincs beavatva az ő „misztériumukba".

Megkísérlik elszigetelni követőiket minden más tanítástól, mindazoktól, akik magukat hívőknek vallják, és minden olyan könyvtől, amit nem saját vezetőik írtak.

Gyakran törvényeskedő életmódot írnak elő. A megszentelődést egynek veszik bizonyos szertartások és szokások megtartásával, amiket az emberek a maguk erejéből véghez tudnak vinni, és amelyhez nincs szükségük Istenből való életre.

Ügyes lélektani manipulációrendszer segítségével anyagilag kizsákmányolják az embereiket. Fényűző gazdagságban élnek, míg a követőik a szegénység határán vegetálnak.

Sok szekta „bárányt rabló", amennyiben zsákmányszerző hadjáratot folytatnak más vallási közösségekben, ahelyett, hogy azokat igyekeznének elérni, akik mindenféle egyházi kapcsolaton kívül vannak.

Egy vagy több tanítást túlhangsúlyoznak, ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyják az isteni kijelentés életfontosságú területeit.

Ellenségeiknek tartják azokat, akik az igazságot tanítják. Pál is föltette a kérdést a törvényeskedő galatáknak: „Most pedig ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek?" (Gal 4,16).

Félelmetes lenne, ha az efféle magatartások vagy cselekedetek belopódznának egy egészséges keresztyén közösségbe. Amíg a földön élünk, résen kell lennünk velük szemben.

 

 


Július 13. Tévtanítók, szekták mérlegen

„Szeretteim, ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy azok Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba." 1János 4,1


Olyan korban élünk, amelyben hihetetlen gyorsasággal terjednek a szekták. Szorosan véve azonban nincsenek is új szekták. Ezek csupán eretnek csoportok új kiadásban, amelyek léteztek már az Újszövetség napjaiban is. Sokféleségük új, de nem az alapvető tanításuk.

Amikor János azt mondja, hogy vizsgáljuk meg a szellemeket, akkor ezen azt érti, hogy minden tanítót Isten Igéje alapján kell megvizsgálnunk, hogy fölismerjük azokat, akik hamisan tanítanak. Három terület van, amelyben a szekták tévelygőknek bizonyulnak. Nincs egy szekta sem, amely kiállná mindhárom terület próbáját.

A legtöbb szektának végzetes a tévtanítása a Bibliáról. Nem ismerik el a Szentírást Isten tévedhetetlen Igéjének, az emberhez szóló végleges kijelentésének. Számukra ugyanolyan tekintélye van alapítóik és vezetőik írásainak.

Azt állítják, hogy új kijelentéseket vettek Istentől, és „új igazságokkal" dicsekszenek. Saját külön bibliafordításaikat adják ki, s ezek eltorzítják és elferdítik az igazságot. A hagyományokat a Bibliával egyenértékűnek tartják. Isten Igéjét félrevezető módon alkalmazzák.

A legtöbb szekta eretnek módon tanít az Úr Jézusról. Tagadják, hogy Ő Isten, a Szentháromság második személye. Azt talán elismerik, hogy Isten Fia, de ezen valami mást értenek, mint azt, hogy egyenlő Istennel. Gyakran azt is tagadják, hogy Jézus a Krisztus, és azt tanítják, hogy „Krisztus" legföljebb valamiféle isteni befolyásolás, amely az ember Jézusra jött el. Gyakran tagadják az Üdvözítő igaz, bűntelen ember voltát is.

A harmadik terület, amelyen a szekták Isten Igéjének ítélete alatt állnak, az a megváltás útjáról való tanításuk. Tagadják, hogy a megváltás tisztán kegyelemből, az Úr Jézusba vetett hit által történik. Mindegyikük más evangéliumot hirdet, némelyek a jó cselekedetek és az emberi jóság által való megváltást.

Ha e szekták toborzói ajtónkon kopogtatnak, mit tegyünk? János nem hagy kétséget afelől: küldjétek el! Kerüljetek vele mindenféle kapcsolatot. „Ne fogadjátok be házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel" (2Jn 10).

 


Július 12. Ő harcol értünk!

„...Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. "
2Krónika 20:15, 

 az Úr harca ez

Ha valaki az Úr Jézus katonája, előbb vagy utóbb számíthat arra, hogy támadások érik. Minél bátrabban hirdeti Isten igazságát, minél gondosabban valósítja meg életében ezt az igazságot, annál inkább ki van téve támadásoknak. Egy öreg puritán mondotta: „Aki a vezér közelében harcol, az biztos célpontja az ellenség lövészeinek."

Igazságtalanul megvádolják azzal, amit nem követett el. Rágalmakkal, pletykahadjárattal ártanak neki. Kicsúfolják és nevetségessé teszik. Ilyen bánásmódban részesül a világtól, és sajnos, olykor még keresztyén testvérei részéről is.

Ilyen helyzetben fontos emlékeznünk arra, hogy a harc nem a mienk, hanem Istené. És támaszkodnunk kell a 2Mózes 14,14 ígéretére: „Az Úr harcol értetek; ti pedig maradjatok veszteg." Ez azt jelenti, hogy nem kell sem védekeznünk, sem pedig visszaütnünk. Az Úr igazol bennünket, amikor eljön az ideje.

F. B. Meyer írja: „Milyen sokat veszíthetünk akár egyetlen szóval: légy csöndben, maradj nyugodt; ha arcul ütnek jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is! Sohase add vissza a sértést. Ne féltsd se a jó híredet, se jellemedet - mindezek az Ő kezében vannak, és ha magad akarod megőrizni azokat, csak beszennyezed őket."

József világító példája annak, hogy nem kell védekeznünk, ha igazságtalanul vádolnak bennünket. Ő az ügyét Istennek ajánlotta. Isten pedig helyreállította jó hírét, és magas tisztségbe juttatta.

Krisztusnak egyik idős szolgája tanúságot tett arról, hogy az évek során sok igazságtalanságban volt része. Ő azonban Augustinus szavaival imádkozott: „Uram, szabadíts meg attól a belső kényszertől, hogy szüntelen igazolni akarjam magamat." Elmondja, hogy az Úr még mindig igazolta őt, vádolóit pedig leleplezte.

Természetesen itt is az Úr Jézus a legmagasztosabb példánk, „...mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél" (1Pt 2,23).

Ez tehát a mai napra szóló üzenet. Amikor hazug vádak érnek, ne védekezzünk! Az Úré a háború. Ő harcol értünk. Mi maradjunk csöndben!

 


Július 11.  Hirdesd, mégha el is ítél!

„Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék," Filippi 3,12

 ApCsel_20_24

Láttuk, hogy magatartásunknak összhangban kell lennie vallástételünkkel. De hogy ezt a témát átfogóan és több oldalról mutassuk be, még két megjegyzést kell fűznünk hozzá.

Először is be kell látnunk, hogy sohasem fogjuk Isten igazságát tökéletesen és teljesen kiábrázolni, amíg ebben a világban élünk. Még ha mindent meg is teszünk, ami rajtunk áll, akkor is be kell látnunk, hogy „haszontalan szolgák" vagyunk. Csakhogy ezt a tényt sohasem használhatjuk fel csődjeink és középszerűségünk mentegetésére. Kötelesek vagyunk a beszédünk és az életvitelünk közti szakadékot egyre jobban szűkíteni.

A második, amit meg kell gondolnunk, az a következő: az üzenet mindig nagyobb, mint a küldönc, bárki legyen is az. Andrew Murray mondta: „Mint az Úr követei, előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk olyan Igéket hirdetni, amelyeket mi magunk nem mindig tudunk megvalósítani a magunk életében.". Harmincöt évvel a „Maradj meg Jézusban" c. könyvének megjelenése után ezt írta: „Szeretném, ha megértenék, hogy egy prédikátor vagy keresztyén szerző gyakran olyan vezetést kaphat, hogy többet mondjon, mint amit ő maga megtapasztalt. Én sem tapasztaltam meg mindazt, amiről akkor írtam. Még most sem mondhatom el, hogy már mindazt megtapasztaltam."

Isten igazsága hatalmas és magasztos. Oly végtelenül magasztos, hogy nekünk (ahogy Guy King írja) „félnünk kellene, nehogy érintésünk által megrontsuk". De hát sohase beszéljünk róla csak azért, mert még mi magunk nem értünk fel a csúcsra? Ellenkezőleg, hirdetjük azt még akkor is, ha ezáltal önmagunkra is ítéletet mondunk.

Még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy mindennek meggondolása sohasem lehet mentség az Úrhoz méltatlan magatartásunkra. De sohasem szabad igazságtalanul elítélnünk Isten emberét, csak azért, mert üzenete néha olyan magaslatokat ostromol, amelyeket ő maga sem ért még fel. És őrizzen ez meg bennünket attól is, hogy Isten teljes tanácsvégzését ne hirdessük csak azért, mert még nem tapasztaltuk meg annak teljes mélységét és magasságát. Isten ismeri szívünket. Tudja, hogy gyarló képmutatók vagyunk-e, vagy igyekszünk egyre magasabbra.


Július 10  Te vagy az üzenet!

„Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket." János 13,17

 

Aki a keresztyén hitet hirdeti és tanítja, annak cselekedetekre is kell váltania azt, amit tanít. Az igazság élő példaképének kell lennie a világ előtt. Isten akarata, hogy az Ige láthatóvá váljon az övéi életében.

A világra sokkal nagyobb hatást gyakorolnak a tettek, mint a szavak. Edgar Guest így ír: „Inkább szeretnék csak egyetlen egyszer látni egy prédikációt, mint naponta hallani egyet." És ismerjük mindnyájan azt a megjegyzést: „Nem hallom, mit mondasz, mert olyan hangosan beszél az, ami vagy!"

H. A. Ironside mondta: „Semmi se zárja le az ember ajkait annyira, mint a mindennapi élete." Hasonló értelemben ír Henry Drummond (1851-1897, skót író és evangélista, Moody munkatársa): „Az ember maga az üzenet." Carlyle Thomas (1795— 1881, skót szerző) hozzáteszi: „A tények korszakában a szent élet a legjobb érv Isten mellett... Szavaknak csak akkor van súlyuk, ha egy férfi áll mögöttük." E. Stanley Jones mondta: „Az Igének testté kell bennünk lennie, és csak azután lehet rajtunk keresztül ható erővé." „Ha az igazat hirdetem, de nem aszerint élek, akkor valótlanságot mondok Istenről" - mondta Oswald Chambers.

Természetesen tudjuk, hogy az Úr Jézus az egyetlen, aki tökéletesen megtestesítette azt, amit tanított. Üzenete és élete között semmiféle ellentmondás nem volt. Amikor a zsidók megkérdezték: „Ki vagy te?", azt felelte: „Az, akinek eleitől fogva mondom magam" (Jn 8,25.). Életvitele és igehirdetése teljes összhangban volt. Nálunk is így kellene lennie, hogy a kettő egyre jobban közelítsen egymáshoz.

Két testvérnek doktori címe volt, az egyiknek, mint prédikátornak, a másiknak, mint orvosnak. Egy napon egy gondoktól gyötört asszony jött, hogy fölkeresse a prédikátort, de nem volt biztos benne, a két doktor közül melyik lakik ott. Amikor a prédikátor ajtót nyitott, az asszony megkérdezte: „Ön az a doktor, aki prédikál, vagy az, aki gyógyít?" Ez a kérdés újra tudatosította benne annak szükségességét, hogy élő példájává kell lennie annak, amit tanít!

Hiteles élet

 


Július 9 Kiálts, s Ő megment

"Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül." Róma 10,13


Még soha senki nem hívta úgy teljes szívéből az Úr nevét segítségül, hogy ne üdvözült volna. A szívből fakadó, kétségbeesett hívás sohasem marad meghallgattatás nélkül. Ha saját lehetőségeink végéhez értünk, ha feladtunk minden emberi reményt arra nézve, hogy magunkat megmentsük, és már sehová sem fordulhatunk segítségért, csak fölfelé: nos, ha ebben a kétségbeejtő helyzetben az Úrhoz küldünk kiáltást, akkor Ő meghall és meghallgat minket.

Indiában egy fiatal szikh elhatározta, hogy öngyilkosságot követ el, ha nem talál békességet. Így imádkozott: „Ó, Isten - ha létezik egyáltalában Isten -, jelentsd ki nekem Magadat ma éjjel." Elhatározta, hogy ha hét órán belül erre a hívásra nem kap választ, akkor a vonat elé veti magát.

Kora hajnalban hangot hallott, amely azt mondta neki hindusztáni nyelven: „Imádkoztál azért, hogy megismerd a helyes utat. Nos, miért nem indulsz el rajta? Én vagyok az út."

Beszaladt apja szobájába, és azt mondta: „Keresztyén vagyok! Nem tudok többé senki mást szolgálni, csak az Úr Jézust. Halálom napjáig övé az életem."

Soha még senkiről nem hallottam, hogy ha teljes komolysággal segítségül hívta az Úr nevét, ne hallgatta volna meg őt. Természetesen vannak olyanok is, akik csak akkor könyörögnek az Úrhoz, amikor nagy bajban vannak. Megígérik, hogy ezentúl Neki élnek, ha megsegíti őket. Gyorsan elfelejtenek azonban mindent, amikor elmúlt a baj. Isten ismeri szívüket; tudja, hogy ők alkalmi emberek, akik csak bajukban fordulnak Hozzá, de még sohasem adták át őszintén és teljesen szívüket Neki.

Az viszont tény, hogy Isten mindig kijelenti magát azoknak, akik kétségbeesetten igyekeznek megtalálni Őt. Azokban az országokban is megvannak útjai és eszközei, amelyekben nem lehet csak úgy egyszerűen Bibliához jutni. Szól a Szentírás egy része, személyes bizonyságtételek, keresztyén irodalom vagy a körülmények csodálatos találkozásán keresztül. Így a legmélyebb értelemben igaz, hogy „aki Istent keresi, az már meg is találta".

Néma  kiáltás

 


 


Július 8 Ne hanyagold el a saját kerted!

 

„...szőlőt őriztették velem; a magam szőlőjét nem őriztem." Énekek éneke 1,6b

Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz..

Szulamitot fivérei a szőlőjükbe küldték dolgozni. S miközben azok szőlőjét gondozta, a maga szőlőjét (azaz saját személyes megjelenését) elhanyagolta. Bőrét kiszárította a nap, és nyilván haja is összekócolódott.

Mindig fennáll annak a veszélye, hogy saját szőlőnket elhanyagoljuk, miközben buzgón foglalkozunk valaki máséval. Lehet pl., hogy annyira lefoglal bennünket a gyülekezeti szolgálat, hogy elveszítjük saját családunkat. Ha Isten gyermekekkel ajándékoz meg bennünket, akkor számunkra ezek a gyermekek jelentik a legelső missziói mezőt. Ha majd egyszer megállunk az Úr előtt, egyik legnagyobb örömünk lesz, ha elmondhatjuk: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket az Isten adott nekem" (Zsid 2,13). A hálás hallgatóság tetszésnyilvánítása nem kárpótolhat azért, hogy elveszítettük saját fiainkat és leányainkat.

A Szentírásból világosan kitűnik, hogy a hívő ember felelőssége mindig otthon kezdődik. Miután az Úr Jézus kiűzte a gadarénusból a démonokat, megparancsolta neki: „Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, mely nagy dolgot tett az Úr veled, és hogyan könyörült meg rajtad" (Mk 5,19). Sokszor úgy látszik, hogy a legnehezebb szolgálati területünk saját „hátsó udvarunk", pedig éppen ott kell kezdenünk.

Mikor az Úr a missziói parancsot adta tanítványainak, akkor is azt mondta: „...Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig" (Csel 1,8). Tehát a szolgálatukat Jeruzsálemben kellett kezdeniük (amely ez idő tájt az otthonuk volt)!

András nem hanyagolta el saját szőlejét. Ezt olvassuk róla: „Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: »Megtaláltuk a Messiást (ami megmagyarázva azt jelenti: Felkent)«" (Jn 1,41).

Kétségkívül vannak esetek, amikor a hívő ember hiába fáradozik azon, hogy hozzátartozóit Krisztusnak megnyerje, mert azok csökönyösen megmaradnak hitetlenségükben. Egyikünk sem kezeskedhetik saját rokonainak és ismerőseinek örök üdvösségéről. Amitől azonban őrizkednünk kell, az annak a veszélye, hogy annyira elfoglaljuk magunkat a másokért való szolgálatban, hogy közben saját családi körünket elhanyagoljuk. Ilyen esetekben a saját szőlőnk a legfontosabb és legsürgősebb feladat.

 


Július 7 Pillanatnyi szevedés - örök dicsőség

 

„Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk." Róma 8,18

 E mostani idők szenvedései - önmagukban nézve - borzalmasak lehetnek. Gondolok most a keresztyén mártírok gyötrelmeire, vagy arra, amit Isten nem egy gyermekének el kellett szenvednie a koncentrációs táborokban. És mit mondjunk azokról a rettenetes szenvedésekről, amelyek a háborúval kapcsolatosak, vagy a balesetek okozta csonkításokról és bénulásokról? Emberek testének kimondhatatlan fájdalmairól, amiket a rák vagy más betegségek okoznak?

És mégis, a testi szenvedés nem az egyetlen. Olykor úgy tűnik, hogy a testi szenvedést könnyebb elviselni, mint a lelki kínt. Salamon nyilván személyes tapasztalata alapján írta: „Az ember szelleme elviseli a szenvedést, de ha a szellem összetörik, azt el lehet-e hordozni?" (Péld 18,14). Ilyen például az a szenvedés, amit a házastárs hűtlensége okoz, vagy egy szeretett hozzátartozónk halála, esetleg súlyos csalódás. Szívfájdalmat okoz, ha elhagyott és elárult bennünket a hű barát. Olykor csak csodálkozunk azon, hogy mennyi csapást, fájdalmat, szenvedést képes elviselni az ember.

Ezek a szenvedések - magukban nézve - lesújtóak. De ha az eljövendő dicsőséghez mérjük őket, akkor csupán tűszúrások. Pál azt mondja, hogy „nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk". Ha már a szenvedések is ily nagyok, milyen lenyűgözően nagynak kell lennie majd a dicsőségnek.

Egy másik igehelyen az apostol valóságos örömujjongásban tör ki, amikor így beszél: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk" (2Kor 4,17). Ha mérlegre tesszük őket, kiderül, hogy a szenvedések pehelykönnyűek, míg a dicsőség mérhetetlenül súlyos. Ha naptár szerint nézzük, a szenvedések csak egy pillanatig tartanak, míg a dicsőség örökkévaló.

Ha utunk végén Üdvözítőnkre tekintünk, akkor e jelenlegi idő szenvedései jelentéktelenné halványulnak:

Jutalmunkat majd elnyerjük egyszer,
ha mindig az Úr Jézusra nézünk,
próbatételeink nem nehezek,
ha tudjuk, hogy Ő is ott van vélünk!
Pillantásunk hű tekintetére
bátorítás további küzdésre.

 


Július 6 Ne szomorítsd meg!

"És ne szomorítsátok meg az Isten Szent Szellemét, aki által meg vagytok pecsételve a váltság napjára." Efézus 4,30

 Meg ne szomoritsátok...

Ahogyan a gyülekezeti összejöveteleken lehetséges a Szent Szellem kioltása, ugyanúgy a személyes életünkben is meg tudjuk Őt szomorítani. A „megszomorít" szó bizonyos gyöngédséget tartalmaz. Csak azt szomoríthatjuk meg, aki szeret minket. A szomszéd komisz kölykei nem szomorítanak meg minket, saját neveletlen gyermekeink azonban nagyon is.

A Szent Szellem szeret minket. Elpecsételt a megváltás napjára. Ezért lehetséges az, hogy megszomorítjuk! De mivel tesszük ezt? A bűnnek minden formája megszomorítja. Mindaz, ami szentségtelen, mélységesen megszomorítja Őt. A „ne szomorítsátok meg" intés egy sor bűn közepette jelenik meg, amelyektől óv az Ige. A felsorolás nem teljes, csak példaszerű.

- A hazugság megszomorítja a Szent Szellemet (25. v.) - szükséghazugság, „rossz" és „kevésbé rossz" hazugság, túlzások, féligazságok és egyoldalúan beállított tényállás. Isten nem hazudik, és az övéinek sem adja meg ehhez a jogot.

- A harag, amely gyakran bűnné lesz, szintén megszomorítja a Szellemet (26. v.). Az egyetlen eset, amikor jogos a harag, ha Isten ügyéről van szó. Minden másnemű haraggal csak újabb hídfőállást építünk az ördögnek (27. v.).

- A lopás megszomorítja a Szent Szellemet, akár anyánk pénztárcájáról van szó, vagy munkaadónk idejéről, akár szerszámokról vagy irodai anyagokról (28. v.).

- Bomlasztó (rothadt) beszéd is megszomorítja a Szent Szellemet (29. v.). Akár szennyes, kétértelmű viccről, akár üres, haszontalan fecsegésről van szó. Beszédünk legyen építő, szükséges és áldásos.

- Keserűség, harag, indulat, kiabálás és istenkáromlás egészíti ki a 4. fejezet listáját.

A Szent Szellem egyik főszolgálata az, hogy bennünket az Úr Jézussal való foglalkozásra indít. De ha vétkezünk, kénytelen ezt a szolgálatot abbahagyni, hogy helyreállítsa és rendezze az Úrral való közösségünket. De még így sem vagyunk képesek arra, hogy a Szent Szellemet végleg elkeserítsük. Ő nem hagy el minket soha. Elpecsételt minket a megváltás napjára. Ez azonban sohasem lehet mentség a közönyünkre és gondatlanságunkra, hanem egyik legmélyebb indíték kell, hogy legyen a megszentelődésünkre!

25. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. 26. "Ha haragusztok is, ne vétkezzetek": a nap ne menjen le a ti haragotokkal, 27. helyet se adjatok az ördögnek. 28. Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. 29. Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. 30. És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. 31. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. 32. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.

Efézus 4:25-32

 

 


Július 5. Ne oltsd ki!

„A Szellemet ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg." 1Tesszalonika 5,19-20

Szent Szellem tüze 

A kioltásnál általában a tűzre gondolunk. Kioltjuk a tüzet, ha vizet öntünk rá. Ezáltal egészen kialszik, vagy legalábbis nem terjed tovább. A Szentírás azonban a Szent Szellemről beszél. Ha emberek Őáltala vezetni engedik magukat, azok buzgók, lángolnak az Úrért, és örömmel szolgálnak Neki. Viszont kioltják a Szent Szellemet, ha elnyomják kijelentését Isten népének gyülekezeteiben.

Pál ezt mondja: „A Szellemet ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg." Abból, hogy a Szellem kioltását a prófétálás megvetésével köti össze, arra következtethetünk, hogy a kioltás főként a helyi gyülekezet összejöveteleivel kapcsolatos.

Kioltjuk a Szellemet, ha megszégyenítjük azt, aki bizonyságot tett Krisztusról, akár imádságban, akár az Ige szolgálatában. Más dolog az építő kritika, és más, ha valakit kritizálunk pusztán a szavak megválasztása vagy lényegtelen részletek miatt, mivel ekkor az a veszély fenyeget, hogy az illetőt elbátortalanítjuk a további nyilvános szolgálattól.

Kioltjuk a Szellemet akkor is, ha az istentiszteleteinket annyira beszorítjuk egy meghatározott keretbe, hogy ezzel szinte kényszerzubbonyt húzunk rá. Ha bizonyos dolgokat imádsággal és a Szent Szellem vezetésével szabályozunk, akkor senki sem tehet észrevételt ellene. De azok a rendelkezések, amelyek pusztán emberi megfontolás eredményei, a Szent Szellemet a néző szerepére ítélik vezetés helyett.

Isten számos kegyelmi ajándékot adott a gyülekezetnek. Különböző időkben különböző ajándékokat használ fel. Az egyik testvérnek talán intő szava van a gyülekezethez. De ha minden nyilvános szolgálat néhány meghatározott testvér kezében összpontosul, akkor a Szent Szellemnek nincs meg az a szabadsága, hogy a szükséges üzenetet a kellő időben közölje. Ilyen módon is ki lehet oltani a Szellemet.

Végül kioltjuk a Szellemet akkor, ha személyes életünkben ellenszegülünk vezetésének és sürgető parancsának. Talán arra indít minket, hogy bizonyos szolgálatot végezzünk el, mi azonban emberektől való félelmünk miatt visszariadunk tőle. Vagy szívünkre helyezi, hogy nyilvánosan imádkozzunk, de félénkségünk miatt csöndben maradunk. Eszünkbe jut egy ének, amely az alkalomhoz nagyon illő lenne, de nincs bennünk bátorság, hogy ajánljuk.

A végeredmény az, hogy a Szellem tüze kialszik; gyülekezeteink elveszítik közvetlenségüket és erejüket, és Krisztus Teste azon a helyen elszegényedik.

 


Július 4.  Vízre van szükséged!

„Nem akarsz új életet adni nekünk, és örömöt szerezni népednek?" Zsoltár 85,7

vízre van szükséged

A szellemi hanyatlás állapota gyakran olyan, mint a rák: nem is tudunk róla, hogy betegek vagyunk! Lehet szellemileg fokozatosan annyira kihűlni, hogy valójában nem is tudjuk, mennyire testiesek lettünk. Olykor egy szerencsétlenség, válságos élmény vagy prófétai szó kell ahhoz, hogy megláttassa velünk kétségbeejtő nyomorúságunkat. Csak ekkor vehetjük igénybe Isten ígéretét: „Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra" (Ézs 44,3).

Sürgős szükségem van megelevenedésre, ha kiveszett belőlem a buzgóság Isten Igéje iránt, ha imaéletem rutinná vált (vagy egészen megszűnt), ha „elhagytam az első szeretetet".

Istennek újra meg kell érintenie szívemet, ha jobban érdekel az üzletem, mint a gyülekezeti összejövetel, ha a munkába pontosan érkezem, de az összejövetelekre késve, ha hivatásomban megbízható vagyok, de a gyülekezetben csak néha bukkanok fel. Felfrissülök, ha pénzért elvégzek bizonyos dolgokat, amiket az Úrért nem vagyok hajlandó megtenni, ha több pénzt fordítok a magam jólétére, mint az Úr ügyére.

Megújulásra van szükségünk, ha szívünkben irigység, harag és keserűség rejtőzik. Ha ártalmas pletykákat és rágalmakat terjesztünk. Ha már nem vagyunk készek beismerni saját igazságtalanságainkat, vagy megbocsátani másoknak, ha megvallják nekünk botlásukat. Megújulásra van szükségünk, ha az otthoniakkal kutya-macska módjára élünk együtt, a gyülekezetben pedig úgy teszünk, mintha nálunk minden a legnagyobb rendben lenne. Megújulásra van szükségünk, ha beszédünkben, cselekedeteinkben, egész életstílusunkban a világhoz alkalmazkodtunk. (És milyen nagy a nyomorúságunk, ha Sodoma vétkében marasztaltatunk el - fenség, kenyérbőség és zavartalan békesség - de könyörtelenség.)

Amint tudtára ébredtünk hidegségünknek és szegénységünknek, akkor támaszkodhatunk a 2Krónika 7,14 ígéretére:

„...de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz útjaikról, én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat".

A bűnvallás a megújulás kezdete.

A bűnbánat s a bűn megvallása
megeleveníti beteg szívemet,
Úr Jézus Krisztus! Kezdd a munkát rajtam,
hiszen Tőled jött ez az üzenet:
áldd meg a kapott új életemet!

 


Július 3.  Vendégszeretet

„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg."Zsidók 13,2

Murillo_ Abraham

 

A vendégszeretet nemcsak szent kötelesség („a vendégszeretetről meg ne feledkezzetek"), hanem nagyszerű meglepetések ígérete is („mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg").

Az a nap is úgy kezdődött Ábrahám számára, mint a többi. És akkor egyszerre csak megjelent előtte három férfi, amikor sátra előtt ült. A patriarcha tipikus keleti módon fogadta Őket - megmosta lábukat, kikereste számukra a leghűvösebb pihenőhelyet egy fa alatt, kiválasztott a csordából egy borjút, megkérte Sárát, hogy süssön lángost, és azután nagyszerű lakomát szolgált fel nekik.

Egyébként ki volt ez a három férfi? Ketten közülük angyalok voltak, a harmadik az Úr angyala volt: mi úgy látjuk, hogy az Úr angyala az Úr Jézus volt, aki emberi alakban jelent meg.

Ábrahám tehát nemcsak angyalokat vendégelt meg, hanem magát az Urat is. Talán egyszer mi is részesülünk ebben a kiváltságban, akármilyen hihetetlenül hangzik is.

Sok keresztyén család tud tanúságot tenni arról, milyen nagy áldást jelentett számukra, mikor istenfélő férfiakat és asszonyokat láttak vendégül házukban. Gyermekeik a vendégek által olyan benyomást kaptak Istenről, hogy annak hatása egész életükben elkísérte őket. Újra fellobogott az Úrért való buzgóság lángja, gyászoló szívek megvigasztalódtak, problémák megoldódtak. Sokat köszönhetünk ezeknek az „angyaloknak", akiknek már puszta jelenléte is áldás volt a házunkra!

De felülmúlhatatlan kiváltságunk az is, hogy az Úr Jézust vendégül láthatjuk. Valahányszor az övéi közül valakit az Ő nevében befogadunk, az ugyanolyan, mintha Őt Magát fogadnánk be (Mt 10,40). Ha valóban hiszünk ebben, akkor szívesen felkínáljuk mindenünket a vendéglátásnak ebben a csodálatos szolgálatában. Akkor vendégszeretőek vagyunk „zúgolódás nélkül" (1Pt 4,9). Minden vendéggel úgy bánunk, ahogy magával Jézus Krisztussal bánnánk. Otthonunk pedig olyan lesz, mint Mária és Márta háza Betániában - ahol az Úr Jézus oly szívesen tartózkodott.

 


Július 2.  Válaszd a jobb részt!

"Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, válójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle." Lukács 10,41-42

Márta és Mária

Mária csendesen ült az Úr Jézus lábánál, és hallgatta szavát. Márta zaklatottan és izgatottan sürgölődött szolgálatában, és bosszankodott azon, hogy Mária nem segített neki. Az Úr Jézus nem a szolgálata miatt dorgálta meg Mártát, hanem a közben tanúsított magatartásért. Úgy tűnik, Márta fölcserélte az elsőbbségi sorrendet: fontosabbnak tartotta a szolgálatot az istentiszteletnél.

Sokan vagyunk Mártához hasonlóak. Sikertípusok vagyunk, ezért inkább tevékenykedünk, mintsem tétlenül ülünk. Büszkék vagyunk arra, hogy jól szervezünk, szorgalmasak vagyunk, és nagy a teljesítőképességünk. Annyira foglalkoztat bennünket a munka, hogy reggeli bibliaolvasásunk alatt is ezerféle elintézendő dolog gondolata nyüzsög a fejünkben. Imádságaink is zűrzavarosak, mert gondolataink vándorolnak „Dántól Beérsebáig", hogy megtervezzük napunkat. És könnyen megkeseredünk, ha a többiek nem segítenek. Azt hisszük, mindenkinek úgy kellene tennie, amint mi teszünk.

Azután vannak olyanok, mint Mária. Tele vannak szeretettel mások iránt. Egész életük ezt sugározza. És különösen szeretik az Úr Jézust. Nem lusták és nem kényelmeskedők, noha mi, Márták, gyakran annak látjuk őket. Egyszerűen csak másképpen rangsorolják a dolgokat.

Mi magunk is jobban szeretünk egy melegszívű és szeretettel teljes személyt, mint egy olyant, aki hűvös és fölényes, és akinek csak a munkája jár az eszében. Jobban megragadja szívünket az olyan gyermek, aki átölel és megcsókol minket, mint az olyan, aki túlságosan el van foglalva a játékával ahhoz, hogy minket figyelemre méltasson.

Jól fejezte ki valaki, amikor ezt mondta, hogy Istent jobban érdekli az istentiszteletünk, mint a szolgálatunk; a mennyei Vőlegény azért jön, hogy feleségül vegye menyasszonyát, nem pedig azért, hogy egy szolgát fogadjon fel.

Krisztus nem azt kívánja tőlünk, hogy
belevetve magunk a munkába,
ne maradjon időnk csöndes imára,
és lábainál ülve olykor türelmes várakozásra.

Mária a jó részt választotta, amely nem vétetik el tőle. Bárcsak mindnyájan ugyanezt tennénk!

 


Július 1. Felismerlek

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten."
1Korintus 13:12,

Megdicsőülés

Természetes és érthető, ha tudni szeretnénk, hogy a mennyben fölismeijük-e majd szeretteinket. Míg konkrét igehely egyetlen sincs, amely ezzel a témával különösképpen foglalkoznék, vannak különböző utalások, amelyek alapján eligazodhatunk ebben a kérdésben.

Először is a tanítványok fölismerték az Úr Jézust megdicsőült feltámadott testében. Külső megjelenése változatlan volt. Minden tévedés ki volt zárva, „maga Jézus" volt az! Ehhez hasonlóan mi is magunkon fogjuk viselni személyes vonásainkat a mennyben, de megdicsőült formában! A Szentírásban nincs utalás arra, hogy a mennyben mindnyájunknak egyforma külsőnk lenne. Ha az 1János 3,2-ben azt olvassuk, hogy hasonlóvá leszünk Őhozzá (Jézushoz), akkor ez azt jelenti: erkölcsi tekintetben hasonlítunk majd hozzá, azaz mindörökre szabadok leszünk a bűntől és következményeitől. De az bizonyos: külsőnkben nem leszünk Hozzá hasonlók olyan értelemben, hogy összetéveszthetőek lennénk Ővele. Soha!

Másodszor semmi okunk azt hinni, hogy a mennyben kevesebbet tudunk majd, mint itt a földön. Itt fölismerjük egymást, miért lenne bármi különleges abban, hogy ott fönt is fölismerjük egymást. Ha ott „úgy fogunk ismerni, ahogyan most megismertetünk", akkor ez egyértelmű.

Pál számított arra, hogy a mennyben majd viszontlátja a tesszalonikabelieket. Azt mondta, hogy ők az ő reménysége, dicsősége, koszorúja és öröme (1Tesz 2,19).

Arra is vannak utalások a Bibliában, hogy az emberek elnyerték és elnyerik majd a képességet arra, hogy fölismerjenek olyan személyeket is, akiket azelőtt még sohasem láttak. Péter, Jakab és János fölismerték Mózest és Illést a megdicsőülés hegyén (Mt 17,4).

A gazdag ember a pokolban fölismerte Ábrahámot (Lk 16,24). Jézus azt mondta a zsidóknak, hogy meg fogják majd látni Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és valamennyi prófétát Isten országában (Lk 13,28).

Hozzá kell azonban fűznünk mindehhez egy figyelmeztetést: szeretteinket föl fogjuk ismerni a mennyben, de nem olyan kapcsolatban, mint amilyenben itt voltunk a földön! Így pl. nem lesz többé férj-feleség kapcsolat. Ez világosan kiderül az Úr szavaiból a Máté 22,30-ban: „Mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben."


 

 

William MacDonald rendkívül gyakorlatias áhítatos-könyve Isten Igéjének a szeretetét, és az Úr Jézus Krisztus iránti odaadásunkat kívánja felébreszteni és ébren tartani.

A fentiekből adódóan a mindennapokban előforduló nehézségek, bűnök isteni megoldásában kíván útmutatást adni.

forrás: http://velunkazisten.hu/osvenyem/Osvenyem_vilagossaga

 


 

 Ösvényem világossága Január 1 - Június 30