Történetek-Irodalom
Az utolsó fény
- Részletek
- Találatok: 42633
Az utolsó fény
Az év utolsó napjai mindig különös csendet hoztak a városra. Budapest ilyenkor olyan volt, mintha mély levegőt venne: a fények ragyogtak, de mögöttük ott lüktetett valami halk, bensőséges várakozás.
István egyedül sétált végig a Csontváry úton, ahol a lámpák aranyszínű glóriát rajzoltak a járdára. A hideg csípte az arcát, de valahogy most még ez is jólesett. Az év tele volt küzdelmekkel, örömökkel, csendes győzelmekkel és néhány fájó veszteséggel is — de ahogy közeledett az év vége, mindez mintha lassan helyére került volna.
A közeli parkban egy idős férfi állt egy pad mellett, kezében apró mécsessel. A láng alig pislákolt a szélben.
– Segíthetek? – kérdezte István.
Az öreg mosolygott.
– Csak szeretném meggyújtani ezt a kis fényt az év végére. Minden évben megteszem. Emlékeztet arra, hogy a legkisebb világosság is elég ahhoz, hogy ne tévedjünk el.
István lehajolt, és a kezével védte a lángot, amíg az végre stabilan égett. A mécses fénye apró volt, mégis valami melegséget hozott a hideg estébe.
– Tudja – folytatta az öreg –, az év vége nem arról szól, hogy mindent lezárjunk. Inkább arról, hogy megengedjük magunknak a reményt. Hogy elhiggyük: amit eddig cipeltünk, azt most letesszük, és amit holnap kezdünk, azt tiszta szívvel kezdjük.
István bólintott. Valahogy pontosan erre volt szüksége. A mécses fénye tükröződött a szemében, és úgy érezte, mintha valami régi, elfeledett béke térne vissza hozzá.
Ahogy továbbindult, a város fényei már nem csak díszek voltak. Mindegyik egy-egy apró ígéretnek tűnt: hogy az új évben lesz hely a gyógyulásnak, a növekedésnek, a hitnek és a szeretetnek. És hogy minden, ami eddig történt, valahogy mégis hozzátesz ahhoz, aki most lett.
Az év utolsó estéjén István nem volt egyedül. A mécses apró lángja ott égett benne is — és tudta, hogy ez a fény át fogja kísérni az új év első napjain is.
By bacsipista
2025.12.27.
Albrecht Dürer: Imádkozó kéz
- Részletek
- Találatok: 46636
Imádkozó kéz
E művészi alkotás mögött a szeretet és önfeláldozás csodálatos története húzódik meg.
A tizenötödik század vége felé két fiatal festőművészeti iskolai tanuló, Albrecht Dürer és Franz Knigstein munkásként kereste pénzét művészeti tanulmányaihoz. A munka hosszú és kemény volt, és alig maradt idejük a művészet tanulmányozására. Végül megegyeztek, hogy sorsot húznak, és a vesztesnek kell ellátnia mindkettejüket, miközben a győztes folytatja tanulmányait.
Albrecht nyert, de megegyezett abban, hogy támogatja Franzot, miután sikeres lesz az élete, hogy barátja is be tudja fejezni tanulmányait.
Miután sikeres művész lett Albrechtből, felkereste Franzot, hogy eleget tegyen ígéretének. Hamarosan fölfedezte azonban, hogy milyen óriási áldozatot hozott barátja. Miközben Franz nehéz munkát végzett, ujjai eltorzultak és megmerevedtek. Hosszú, finom ujjai és érzékeny keze tönkrement véglegesen. Nem tudta többé kezelni az ecsetet, hogy a szükséges finom vonásokat fesse velük.
A kifizetett nagy ár ellenére sem volt keserű szívű. Örült annak, hogy barátja, Albrecht sikeres művésszé lett.
Egy napon Albrecht látta, amint hűséges barátja térdepel, és durva kezeit összekulcsolja csöndes imádsága közben. Albrecht hirtelen vázlatot készített a kezekről, és később ezt a vázlatot használta fel Az imádkozó kéz című műalkotásának elkészítéséhez.
Kép: Albrecht Dürer - Imádkozó kéz
2025.12.20