Néha nem a hibáink fájnak a legjobban, hanem azok a lehetőségek, amelyek mellett elsétáltunk. Az utak, amelyeken elindulhattunk volna, mégsem tettük. Az álmok, amelyeket a „majd egyszer” szavakkal gyilkoltunk meg.
Nem minden változtatható meg az életben. De ami igen, azért felelősek vagyunk. És nem az a kérdés, hogy félünk-e. Hanem az, hogy a félelem ellenére megtesszük-e azt a bizonyos első lépést.
Szent Péter és a „majd egyszer”
A mennyország kapuja előtt ezúttal egy ötvenes évei végén járó férfi álldogált. Egykedvűen nézelődött, s amikor meglátta Szent Pétert, illedelmesen biccentett.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké! Ámen! - mosolyodott el Szent Péter. – Hát megérkeztél.
- Úgy tűnik.
- Mit szólsz hozzá?
A férfi vállat vont.
- Hát... ez van.
Péter felhúzta a szemöldökét.
- Ez van?
- Igen. Az életben is így voltam vele. Jött, ami jött. El kellett fogadni.
- Tényleg?
- Hát persze. Az ember nem mindig azt kapja, amit szeretne. Azt kapja, amit kap.
- Azért érdekes lesz megnézni valamit. – nézett rá Szent Péter és elővette a könyvét.- Mondd csak! A munkahelyedet szeretted?
A férfi felnevetett.
- Ugyan már! Harminckét évig jártam be ugyanoda. A főnök egy zsarnok volt, a kollégák marakodtak, minden hétfőn gyomorgörccsel ébredtem.
- Miért nem hagytad ott? Miért nem kerestél másik munkahelyet?
- Mert... – kezdett bele a férfi, de azután elhallgatott.
- Mert? – nézett rá várakozón Szent Péter.
- Az ember örül, ha van munkája.
- Komolyan? A te szakmáddal, tudásoddal, képességeiddel? Három másik helyre is hívtak csak az elmúlt öt évben!
Péter lapozott.
- Nézd csak! Itt van. Legutóbb egy volt osztálytársad keresett meg. Jobb fizetés, jobb körülmények.
- Igen...
- Miért nem mentél?
- Nem tudom.
- De tudod.
A férfi lesütötte a szemét.
- Féltem.
- Na végre! – csapta össze a könyvet Péter. – Már kezdtem azt hinni, sosem mondod ki.
A férfi zavartan mosolygott.
- Féltem, hogy mi lesz, ha nem sikerül.
- Inkább meg sem próbáltad!
- Nem.
- Boldog voltál?
- Nem igazán.
Péter bólintott.
- Menjünk tovább! - Lapozott.
- Ötvenhat éves voltál. Az orvos azt mondta, mozogj többet, fogyj le, vigyázz magadra.
- Emlékszem.
- Megtetted?
- Nem.
- Miért?
- Mindig volt valami fontosabb.
- Például?
- Hát...
- A kifogások?
A férfi elnevette magát.
- Azok gyakran.
- Látod, kezdünk őszinték lenni – mosolygott rá Szent Péter.
A férfi a földet nézte.
- Tudod, Péter... én elfogadtam mindent, amit hozott az élet.
- Tudom.
- Segítettem, ahol tudtam.
- Tudom.
- Szerettem a családomat.
- Tudom.
- Mégis… Akkor miért érzem úgy, hogy valamit nagyon elrontottam? – sóhajtott a férfi.
Péter becsukta a könyvet.
- Azok miatt a dolgok miatt, amiket nem tettél meg.
Csend lett. A felhők lassan úsztak körülöttük.
- Az Atya adott neked álmokat, tehetséget, lehetőségeket, Nem azért, hogy megposhadjanak benned!
- Tudom.
- Hányszor mondtad magadnak: „Majd! Majd egyszer”?
- Sokszor.
- Hányszor mondtad: „Ez jutott nekem”?
- Még többször.
- És hányszor volt ez igaz?
A férfi hosszú ideig hallgatott, aztán nagyon halkan ennyit mondott:
- Talán egyszer sem.
Péter bólintott.
- Az ember néha úgy él, mintha az élet csak úgy történne. Pedig az életet élni kell.
- Igen.
- Nem minden változtatható meg. De ami igen, azért felelősek vagyunk.
A férfi szeme megtelt könnyel.
- Bárcsak bátrabb lettem volna. Bárcsak mertem volna váltani. Bárcsak nem hittem volna el, hogy ennyi jutott.
- Igen.
- Bárcsak nem alkudtam volna meg annyiszor.
- Látod?
- Kár, hogy későn.
- Későn? – mosolyodott el Szent Péter. - Ugyan ki mondta, hogy későn?
A férfi értetlenül nézett rá.
- Hát... meghaltam. Itt vagyok a mennyország kapujában.
- Igen.
- Akkor ennél később már nem nagyon lehetne.
Péter felnevetett.
- Az emberek mindig azt hiszik, hogy az Úr csak egyetlen tervet készít.
A férfi nem értette.
- Most mi fog történni?
- Most szépen visszamész. – válaszolt szelíden Szent Péter és becsukta a könyvet.
- Hová?
- A Földre.
- Tessék?!
- Ne kiabálj, nem vagyok süket.
- De hát... meghaltam!
- Az kétségtelen.
- Akkor hogyan?
- Az a Mindenható gondja. Ő ért az ilyesmihez.
A férfi csak pislogott.
- Várj egy percet! Akkor nem jutok be?
- Nem azt mondtam. Majd egyszer. Egyszer bejutsz.
- Egyszer? És addig?
- Addig élsz.
- Már éltem.
- Éltél? Léteztél – javította ki Péter. – A kettő nem ugyanaz.
Csend lett.
- Tudod, hány ember mondogatja odalent, hogy „ez van”? Hányan hiszik el, hogy nekik csak ennyi jár?
- Sok.
- Hányan várják, hogy valaki más oldja meg helyettük az életüket? Hogy majd „megoldódik”?
- Rengetegen.
- Na, látod. Most már tudod, milyen érzés visszanézni egy életre és látni az elszalasztott lehetőségeket.
- Igen.
- Akkor menj, és mondd el nekik.
- Mit?
- Hogy az ajtó hiába nyitva, ha nem mernek belépni rajta!
- Ugyan, ki hallgatna rám?
- Néhányan biztosan és az már több, mint a semmi.
A férfi lehajtotta a fejét.
- És én?
- Te mit?
- Kapok még egy esélyt?
- Fiam... az egész beszélgetés erről szól.- nézett rá biztatóan Szent Péter.
A kapu mögül ekkor valami csodálatos fény áradt elő. A férfi odafordult és önkéntelenül tett egy lépést felé.
- Csak egy pillantás? – kérdezte reménykedve.
- Egy. Hogy tudd, mi vár rád, ha egyszer tényleg befejezted a dolgod.
A férfi belenézett a fénybe. Békét látott. Olyan békét, amilyent egész életében keresett. Annál is szebbet. És szeretetet. A szeme könnybe lábadt.
- Ez... ez valóban létezik?
- Igen.
- És egyszer hazajöhetek?
- Persze.
- Mikor?
- Amikor már nem azt mondod az életedre, hogy „ezt dobta a gép” hanem azt, hogy „ezt az életet kaptam, és igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle.”
A fény lassan eltűnt. A felhők összezáródtak körülöttük. A férfit különös erő húzta el lassan a kaputól. Egyre távolodott. Még hallotta Péter hangját:
- Rengeteg dolgod van még!
- Mi lesz, ha mégis… ha megint félek?
- Akkor félve menj tovább!
- És ha nem sikerül?
- Próbáld újra!
- Köszönöm.
- Nekem ne köszönd! – hallotta még messziről Szent Péter hangját - Köszönd a Jóistennek! Én csak az ajtónálló vagyok.
-
A következő pillanatban egy mentőautóban nyitotta ki a szemét. Az orvos éppen akkor kiáltott fel:
- Van pulzusa!
A férfi pedig először életében nem azt gondolta hogy "Ez van." hanem azt, hogy akkor lássunk neki rendesen…

Mosolygós napot kívánok szeretettel!

Szerző: Szentandrássy Béla - Fbk.profil

Ez a történet mélyen emlékeztet arra, hogy az élet legnagyobb vesztesége gyakran nem az, amit elrontottunk, hanem az, amit meg sem mertünk próbálni.

Nem az a legnagyobb tragédia, hogy hibázunk, hanem az, hogy a félelmeink miatt lemondunk azokról a lehetőségekről, amelyeket Isten elénk helyezett. Sokszor nem a körülmények tartanak fogva bennünket, hanem a saját bizonytalanságunk, a „majd egyszer” és az „ez van” gondolata.
Isten nem azért adott álmokat, képességeket és lehetőségeket, hogy eltemessük őket, hanem hogy bátran éljünk velük. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy a félelem ellenére is megtesszük az első lépést.
Amíg élünk, addig van remény, van lehetőség a változásra, a döntésre és az újrakezdésre. Ne várjuk a tökéletes pillanatot, mert az talán soha nem érkezik el. A legjobb idő arra, hogy elkezdjünk igazán élni, mindig a ma.
Ne azt mondd: „Majd egyszer...”, hanem azt: „Ma megteszem az első lépést.”
„Az ajtó hiába van nyitva, ha nem merünk belépni rajta.” Ez a történet legfontosabb üzenete.

• Következő >