Történetek-Irodalom
Kislány a börtönben
- Részletek
- Találatok: 18077
Kislány a börtönben - karácsonyi történet
Hat évvel ezelőtt, december 24-én be kellett mennem dolgozni.
Ahelyett, hogy a Karácsony estét a feleségemmel és a kislányommal otthon töltöttem volna, a börtönben az igazgatói teendőimmel voltam elfoglalva.
Másnap reggel a börtönből kijövet a munka után hazasiettem.
A csípős hidegben az utcán egy kislányt láttam, aki vékony ruhában harisnya nélkül, lyukas cipőben volt felöltözve.
A kislány a kezében egy toalett papírba csavart kis csomagot tartott. Azon gondolkodtam, hogy ki lehet ez a kis teremtés, de a fáradság miatt nem álltam meg érdeklődni, hanem inkább továbbsiettem.
Mivel a hátam mögött valamit hallottam, megálltam. Amikor megfordultam, ugyanazt a kislányt láttam magam előtt.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Uram, Ön a börtön igazgatója? Nincs otthonom, az anyukám két héttel ezelőtt halt meg. A halála előtt azt mondta, hogy az apukám a börtönben van és talán látni szeretné a kislányát. Kérem, engedje meg, hogy meglátogathassam az apukámat. Ma karácsony van és meg szeretném ajándékozni ezzel a kis csomaggal.
- Nem lehet, nem engedhetem meg. - válaszoltam és elkezdtem tovább menni. Alig tettem néhány lépést, azt éreztem, hogy valaki meghúzta a kabátomat és esdeklő hangon azt mondta:
- Kérem, legyen szíves megengedni! - Nagy könnycseppek voltak a szemében és elérzékenyülve a kis ajka remegett.
- Uram, - mondta -, ha Önnek egy kislánya lenne, akinek a mamája meghalt volna és Ön a börtönben lenne és a kislányának nem lenne hová menni és senki se szeretné, nem gondolja, hogy a kislánya találkozni szeretne az apukájával?
Torkomat addigra a sírás szorongatta és a szemeim könnyekkel teltek meg.
- De igen, én is szeretném és találkozni fogsz az apukáddal!
Amikor visszamentünk az irodámba, akkor megkértem a fegyőrt, hogy hozza fel a 37-es zárkából a foglyot.
Ahogy a fogoly az irodámba lépett és meglátta a kislányát erélyes hangon azt kérdezte:
- Nelli, mit csinálsz itt? Mit akarsz? Menj haza az anyádhoz!
- Kérlek apukám, ne haragudj! - mondta sírva a kislány. - Anyuka meghalt és a halála előtt megkért, hogy gondoskodjak a kis Jimmyről, mert te nagyon szeretted. Ő is szeretett téged.
Ezután zokogva elcsukló hangon azt mondta:
- De Jimmy is meghalt!
Azután a toalettpapírba tekert kis csomagot kibontotta, amiből kivett egy kis göndör hajfürtöt, amit az apukája kezébe tett, majd ezt mondta:
- Mielőtt Jimmyt eltemették volna, ezt vágtam le a hajáról.
Addigra a 37-es zárka foglya, mint egy gyerek, velem együtt zokogott.
Majd a kislányát felemelte, mialatt a meghatódottságtól magát visszatartva az egész teste remegett. Ekkor az irodámból kimentem.
Kb. egy órával később, amikor visszamentem a 37-es zárka foglya a börtön kabátját levette és azt mondta:
- Börtönigazgató úr, kérem engedje meg, hogy ezzel a kabáttal a kislányt betakarhassam. - Közben a kemény férfi arcáról könnyek peregtek.
- Nem. - mondtam.
A kabátot tartsa meg, a kislánya többé nem fog fázni.
Elviszem magammal az otthonomba és gondot viselek róla.
- Az Isten áldja meg! - mondta zokogva a fogoly.
A kislányt hazavittem és sok éven át nálunk lakott.
Később az Úr Jézus Krisztust hit által a szívébe fogadta és komoly hívő lett belőle. Idővel a 37-es zárka foglya is átadta szívét a Megváltónak és az életében történt változás miatt kegyelemben részesült. Utána szabadon engedték. Most becsületes emberként a lányával lakik, akinek a kis karácsonyi ajándéka a megkeményedett bűnös szívét megtörte.
forrás: ismeretlen, a történet emailben érkezett
Gyülekezetem börtönmissziós csoportjával én is rendszeresen járok börtönbe, ahol találkozunk és beszélgetünk az elítéltekkel. Ott is látunk a meglett emberek szemében könnycseppeket amikor gyermekeikről, feleségeikről beszélnek, érezzük az aggodalmat, hogy mi is lehet velük, hogyan élnek.
Magunkkal visszük Isten megbocsátó szeretetét és kegyelmét, elmondjuk nekik az evangéliumot, hogy Jézust befogadva szjvükbe könnyebben érkezik el a szabadulás és viszontlátás pillanata.
Hisszük, hogy egyre többen felismerik, azt, hogy Jézus Krisztus kegyelme által bűnbocsánatban, megváltásban, és kegyelemben részesülnek Isten szeretete által.
bacsipista, 2010.nov. 27.
Karácsony esti felismerés
- Részletek
- Találatok: 21994
Karácsony esti felismerés

Havas karácsony este volt. A meleg házban vidáman ragyogtak a karácsonyfa fényei, alatta ott sorakozott tucatnyi ajándék.
Az anya és a gyerekek ünneplőbe öltözve készülődtek a templomba.
- Én aztán nem - csattant fel. - Én nem hiszem el ezt a sok vallásos szemetet.
A felesége évek óta próbált neki Jézus Krisztusról és az általa felkínált üdvösségről beszélni. Arról, hogy Isten Fia hogyan lett emberré, hogy megmutassa nekünk az utat a Mennybe.
- Ostobaság - mondta erre mindig a férfi.
A család elindult a templomba, és a férfi egyedül maradt kényelmes kis vidéki házukban. Egy pillantást vetett az ablakon át a hideg havas tájra. Aztán a tűz felé fordult, hogy melegedjen. Ahogy azonban elfordult, szeme sarkából valami mozgást észlelt kinn a hóban. Újra odapillantott. Cicák! Három kiscica sétált el lassan az ablaka előtt.
- Az ostobák! - gondolta - Meg fognak fagyni!
- Gyertek ide, cicuskák! Gyertek be ide, ahol meleg és étel vár benneteket! Odakinn elpusztultok.
Ő kiment.
A cicák azonban eltűntek. Túl késő volt.
- Nos, én minden tőlem telhetőt megtettem értük - motyogta magában a férfi. - Mit tehettem volna még? Nekem is macskává kellene válnom ahhoz, hogy elérjem és megmentsem őket. Ha macskává válnék, elmondhatnám és megmutathatnám nekik. Akkor hinniük kellene nekem, hacsak nem bolondok.
Ahogy visszaért az ajtóhoz, a távolban megkondultak a harangok. A férfi egy pillanatra megállt és hallgatózott. Aztán bement a tűzhöz, letérdelt, és sírva fakadt.
Pontosan erről szól a karácsonyi történet. A világmindenség teremtője annyira szeretett bennünket, hogy lejött a Földre ember alakban megmutatni nekünk, hogyan menekülhetünk meg. És ha hallgatunk Rá, és követjük Őt, akkor nem fogunk elkárhozni, hanem örök életet kapunk (lásd. Jn 3,16; Fil 2,6-8).
Jel. 3.20
Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.
Jn. 3.16
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Fil. 2.6-8
"mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig."
bacsipista, 2010.10.25
Ennek a karácsonyi történetnek van egy másik változata, melyet megosztok, A szerző ismeretlen.
Miért alacsonyítaná le magát Isten?
Élt egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol az Istenbe vetett hitről és a vallási ünnepekről, köztük természetesen a Karácsonnyal. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hit szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére. Egy havas Karácsony estén a feleség és a gyerekek a falusi gyülekezet karácsonyi Istentiszteletére készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.
- Ez a történet csak egy mese - mondta - miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a Földre? Teljesen nevetséges! Hogyan hihetnek ebben ennyien?!
A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak. Kint esett már a hó.
Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen égő tüzet. Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak. Ezt hallhatta korábban.
A férfi megsajnálta az állatokat és segíteni akart rajtuk. Az istálló tökéletes hely lenne nekik, gondolta. Meleg és biztonságos. Ott tölthetnék az éjszakát és biztonságban megvárhatnák a vihar végét. Miután ezt kigondolta, odament az istállóhoz és tágra nyitotta az ajtaját. Megállt és figyelt, azt remélve, hogy a madarak észreveszik az istállót és bemennek. A ludak azonban csak ide-oda repkedtek céltalanul és úgy tűnt, egyáltalán nem vették észre az istállót, illetve, hogy mit jelenthet az épület számukra. A férfi megpróbálta magára terelni a madarak figyelmét, de ettől csak megijedtek és messzebbre húzódtak. Ekkor bement a házba egy kis kenyérért. Morzsává szaggatta és egy csíkban elszórta a bejáratig. Még mindig nem értették meg, mit akar. Most már kezdett elfogyni a türelme. A madarak mögé lopódzott és megpróbálta az istálló felé terelni őket, de csak még jobban megijedtek és a szélrózsa minden irányába repültek, csak éppen az istálló felé nem. Akármit tett, egyszerűen nem tudta elérni, hogy az istállóba terelje őket, ahol melegben és biztonságban lehettek volna.
- Miért nem követnek engem? - morfondírozott magában türelmetlenül. - Nem látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?"
Addig törte a fejét, míg rájött, hogy a madarak soha nem követnének egy embert.
- Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket. - mondta ki hangosan. Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték.
A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: ,,Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!" Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. ,,Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!" Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen.
Mikor ezt felismerte, hangos zokogás tört fel belőle. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját:
- Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!
Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt.
2014.11.05. bacsipista