Blog

Részletek

Találatok: 6350

Harmadik parancsolat

A május végi délután fülledt, virágillattól terhes levegője édes békét terített a tanyára. A természet lélegzetvisszafojtva élvezte a tegnapi zápor és a mai meleg termékenyítő hatását. Csak a közeli méhes rajainak mézkereső röpködése, zümmögése adta a zenét a nagy csendhez. Isten szeretetét ragyogta minden.
A gyerek kijött a konyhából, maszatos száját törölgetve; még le sem nyelte az ebéd utolsó falatját, egyenesen a tornác végében lévő vackához ment, előhúzta bakójából a könyvét s végignyújtózkodott kényelmesen. Alig vette észre, hogy apja megérkezett a faluból s berontott a lakásba. Félhangosan, kántáló hangon mormolta a másnapi leckét, a mondatok végét sajátosan felkapva: „…Harmadik parancsolat. A te Uradnak Istenednek nevét hiába fel ne vedd…” Egyszer, kétszer, hússzor fújta egymás után. Ne csodáljuk, hogy egy tizenegy éves gyermek fejében olyan nehezen megy be, hiszen a nagyok évtizedek alatt sem tanulják meg.
Belülről egyre erősödő veszekedés zaja hallatszik, de a gyerek, mint aki hozzá van szokva az ilyesmihez, csak annyiban vesz róla tudomást, hogy a zajjal lépést tartva, mindig hangosabban mondja a mondókáját: „… mert nem hagyja az Úr, büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.”
Már szinte kiabálás-számba ment a tanulás, mikor az indulattól fülig vörös, eltorzult arcú ember kijött a konyhából. Durva, istenkáromló, trágár szavak ömlöttek ajkáról. Megállt az ajtóban, felhördült, megtörölte homlokát kötőjével. A gyerek, nehogy azt gondolják róla, hogy hallgatózott, egész erővel belekezdett újból a leckéjébe: „A te Uradnak Istenednek nevét hiába fel ne vedd…” Nem mondhatta tovább. A felbőszült ember vad ordítással fordult a gyermeknek és a káromlások özönei között ezeket lehetett hallani:
- Ki vagyok én neked, rongy kölyök… Még lemersz engem tegezni?… Még te akarsz engem tanítani, figyelmeztetni?…
A gyermek, félősen összehúzta magát és gyámoltalanul, pityeregve mondta: Igen, nem én mondom ezt, hanem a parancsolat…
- Úgy hát! - kapta fel a szót az ember - parancsolva van neked, hogy mit mondjál nekem. Az a gyönyörű bibliás anyád, hogy az … az parancsolta. Na, én nem parancsolok, csak adok, nesze!

Felkapott egy jókora somfabotot, végig akart húzni a gyereken, de az ösztönösen kezét tartotta elé, így a rettenetes ütés a karját érte, amely abban a pillanatban aláhanyatlott. A gyermek pedig az ijedtségtől és a fájdalomtól elájult. 
Nem nézett rá az apja, hanem, mint aki igazságot szolgáltatott, egy és megkönnyebbülve, de állandó morgás közben kivonult az istállóba. Az elájult gyermek ajka megrángatódzott, mintha a félbe maradt leckét mondta volna tovább: „…mert nem hagyja az Úr, büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.” Ezt azonban már csak a konyhából kilépő, sápadt, összetört asszony látta. Odaosont gyermekéhez, felemelte a megütött kis kezet, de jaj, az megreccsenve hanyatlott vissza. Szédülés fogta el, elvágódott a gyermeke mellett.
A gyermek nyöszörgése, jaja térítette magához. Amikor a rettenetes valóság ott állott előtte, majd megszakadt a szíve. Már erősen duzzadt a gyermek karja, nem volt idő a tétovázásra, vinni kellett az orvoshoz. 
Úgy gondolta, hogy maga is befogja a lovakat és behajt a városba, az istállóajtó azonban be volt reteszelve; tudta, hogy hiába zörget, férjét nem lehet felkölteni szeszes álmából. A szomszédokhoz szaladt. Majd megfulladt a pár száz méteres futásban, – hiába, bezárt ajtót talált, nem volt a tanyában egyetlen élő lélek sem. Nem tehetett mást, neki indult a gyermekével a tíz kilométeres városi útnak.
A nap éppen búcsúcsókot váltott a földel, amikor útra keltek. A gyerek roppant fájdalmával alig tudott menni. Az anya megpróbálta hátára, majd ölébe venni, de nem sikerült. Jó pár kilométert megtettek már, nem bírták tovább. Leültek egy útszéli fa alá, majd az anya félre ment egy kicsit, hogy a gyerek ne lássa és sírva imádkozott.
Hintózörgésre lettek figyelmesek és nemsokára ott állott előttük az uraság kocsija, mely az urakért ment a városba. A szép holdvilágos estében száguldva ment a hintó s rövidesen a korház kapuja előtt állott meg. Egy fél óra múlva a korházi ágyon szepegett a kis tanyasi gyerek, kívül pedig a kórház falának támaszkodva sírt egy asszony…


Éjfélre járt az idő, mikor felébredt az ember. Feje szédült, gyomra émelygett. Tapogatódzva kiment az istállóból, megindult a ház felé. Könnyen bemehetett, minden ajtó tárva-nyitva volt. Öngyújtójából tüzet csiholt, meggyújtotta a lámpát. Szétnézett. Mindenütt nagy csend, üresség fogadta. Se asszony, se gyerek. Nem tudta megérteni, mi történt. Nem emlékezett hirtelenjében semmire. Megállt, szétnézett, gondolkozott. Majd nagyot kiáltott: Zsófi!!!… Pista!!!… hol vagytok? Semmi nesz. Bejárta az égő lámpával a kamrát, padlást, színt; sehol senki.
Bement a szobába ismét, az asztalra tette a lámpát s tekintete megakadt a nyitott könyvön, a Biblián. Csak úgy bele nézett hirtelen s megakadt a szeme egy helyen: „…Eljő a mi Istenünk és nem késik, megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint…” Bosszúsan becsapta a könyvet. Kezdett már derengni agyában a délutáni esemény. Itt találta a feleségét a Biblia mellett, pedig megtiltotta neki, hogy a kezébe vegye. Hát igen, azért vágta az arcába. Meg aztán azért is, hogy sírt. Miért sír az ő felesége? Tán őtet szánja? Azt nem tűrheti el… De, hát a gyerek? Kivitte a lámpát a tornácra. A vackon is nyitott könyv hevert, bosszúsan ment oda, felkapta, nézi… „Harmadik parancsolat: A te Uradnak, Istenednek nevét hiába fel ne vedd…” Mintha világot gyújtottak volna agyában, kezdett emlékezni rendesen, és kezdte megérteni a dolgot. Hát nem az anyja parancsolta neki, hogy azt mondja? Szegény gyerek…, tört ki önkéntelenül is belőle a sajnálkozás, – nagyon szerette a gyerekét, –méltatlanul ütöttem meg… Mindennek ez az átkozott könyv az oka… Földhöz csapta teljes erejéből a hittankönyvet…
De hova lehettek? Hát azért el kellett őt hagyni? Hát nincs neki ahhoz joga, hogy megverje a feleségét és a gyermekét? Ki parancsol az én portámon? – ordította, ahogy csak kifért a száján. Szörnyű mérgében a földhöz vágta az égő lámpát, mely szerencsére nem gyulladt ki. Nagy sötétség borult a házra. Zsebét megtapogatta, megérezte benne még a megmaradt pénzt s nekivadulva, semmire nem gondolva, megindult a város felé…
Nagy csend kísérte mindenütt. A tanyasi kutyák is elaludtak már, egyetlen vakkantás se hallatszott. A korai derengésben egy imbolygó alak árnyképe közeledett felé. Ösztönösen megmarkolta a somfabotot, minden eshetőségre készen. De nem volt rá szükség, nemsokára kivehette, hogy egy szegény asszony közeleg felé. Az asszony megszeppenhetett, mert le akart térni az útról. Ámde a férfi, már kíváncsiságból is, eléje került, szembe nézett vele…
- Zsófi! – tört ki a férfiből a meglepetés, – te itt jársz? – Rosszat sejtve, ijedten faggatta: Hol a gyerek?
- A gyerek a kórházban van, István, – felelte remegő, elcsukló hangon az asszony. – Majd gipszbe teszik a kezét, azt mondta a főorvos úr, hogy remélhetőleg nem lesz belőle komoly baj, majd szépen összeforrad a csontja.
A férfi csak állt, egy szót sem szólt. Nem látszott a homályban, hogy harmatoz a szeme. Alig tudta visszatartani magát, hogy hangosan fel ne zokogjon. Hosszú percek teltek el úgy, míg erőt vett magán és megszólalt:
- Na gyere Zsófi, menjünk haza.
Fojtó, néma csendben, de annál erősebb lelki tusában égve ment egymás mellett hazafelé Veres István és felesége.
Otthon nagy meglepetés fogadta őket. Az éhes lovak türelmetlenkedésükben összekavarodtak az istállóban és egy másfél éves gyönyörű csikó, a tanya dísze, belecsavarodva a kötőfékbe, élettelenül ki volt meredve.
Megtorpanva állottak meg e nagy csapás előtt. Nagy volt a kár, hisz az előbbi napokban ígértek érte háromszáz pengőt… Az ember még jobban megtört. Nincs nála most semmi nyoma a dacnak, a dühösködésnek. Ziháló melléből keserves sóhaj tör elő, feleségéhez fordulva elcsukló hangon mondja:
- Zsófi te! Hej, de megbüntetett engem az Isten… Tudod, azt tanulta a fiú, „…nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, ki az Ő nevét hiába felveszi…” De én mondom neked, hogy az én számon káromlás nem fog kijönni többé… Eredj Zsófi, míg én itt elrendezem a dolgokat, vesd meg az ágyat, de elébb keress valami szépet a Bibliából, mert akarom, hogy nekem is olvass belőle…
Még a nap is másként sütött a tanyára. Hazahozták a gyereket a kórházból. A bal karján még ott fehérlik a gipszkötés, de már nincs semmi komolyabb baj. Nem lehet vele bírni, megy holnap az iskolába, mert nem akar osztályt ismételni. Ott fekszik most is s tanulja a régen félbehagyott leckét: „… A te Uradnak Istenednek nevét hiába fel ne vedd…” Az apa bent van a hátsó szobába, behallik a gyerek tanulása. Megindul a könny két szeméből, letérdepel a rengő előtt, a gyerek nem hallja, csak az, akinek mondja: „Én Istenem, köszönöm, hogy megtanultattad velem is a leckét, köszönöm, hogy nem csak büntetni, hanem kegyelmezni is tudsz…”

„Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.”
II. Mózes 20: 7.

 forrás: szerzője számomra ismeretlen

(bacsipista 2009.09.01.)