Történetek-Irodalom
Karácsonyi történet
- Részletek
- Találatok: 13
Nagy csillagalakú pelyhekben hullt a hó. Hullt, hullt, csendesen és lassan eltakart mindent. A háztetőkön és a fákon vastag megfagyott hótakaró csillogott. Már szürkülni kezdett. Itt-ott mint egy csillag gyúlt ki egy-egy lámpa. Halvány fénnyel kigyúltak az ég csillagai is, s az ég alján már ott derengett a Hold ezüstös sarlója.
Karácsony szombatja volt.
Az utcákon meleg télikabátjukban is didergő emberek jöttek-mentek. Egyik üzletbe ment be, a másik pedig csomagokkal megrakodva sietett haza, a jó meleg szobába, családja körébe.
Csak egy valaki állt ott félig megfagyva, egyedül. A kis koldusleány. Reggel óta állt már ott vékony, rongyos kis kabátjában és elszakadt cipőjében. Állt és várt.
A jó emberekre várt, akik majd megkönyörülnek rajta és üres tenyerébe dobnak egy-két fillért. De ilyet könyörületes ember nem jött, hiába volt a szeretet ünnepének a szombatja, az a nap, amelyen a szegényeken és elhagyottakon minden jó lélek segíteni szokott. Reggel óta hiába nyújtotta lilás kezét könyörgőn az emberek felé, azok észre sem vették. Az embereknek most dolguk volt és érzéktelenül haladtak el mellette. Pedig ha minden huszadik csak egy lejt adott volna, most már haza mehetne és talán-talán megkapná azt a meleg teát is, amit a mostohája ígért neki, ha pénzt visz haza és amiben neki oly ritkán volt része. De az emberek nem adtak. Pedig mi lett volna nekik az az egy lej, amikor cukorra és játékra sok százast adnak ki. A gyermek már alig állt a lábán. Mi lesz vele? hogy menjen haza üres kézzel, amikor otthon a mostohája sok-sok pénzt vár. És ha hazamegy, mit fog az vele csinálni?
„Oh, milyen jó volna meghalni és ott kinn feküdni a temetőben, anyám mellett!" zokogta a kislány és az arcán könnycseppek gördültek alá. Milyen jók voltak ezek a forró könnyek! Hogy felmelegítették a hidegtől dermedt kezét és arcát!
Az utcákon már nem volt olyan nagy a forgalom. Az üzletek sorra lehúzták redőnyeiket, csak egy-kettő volt még nyitva. Ezekben még vevők voltak. A kislány vánszorogva ment el egy ilyen üzletig. Gondolta, majd bemegy és kér valamit. Az ajtón át látta, hogy sokan vannak benn. Nem akart olyan sok ember közé bemenni, hanem megállt künn és várta, hogy egy-ketten kijöjjenek. Először két hölgy jött ki, meleg bunda volt rajtuk és a kezükben sok csomag. A leányka feléljük nyújtotta kezét.
- Szegényke, - mondták rideg hangon és elsiettek. Aztán egy bundás úr jött ki, de az is csak megnézte a koldusgyereket és tovább ment. Aztán még jöttek sokan, de ő nem tudta, hogy kik. Kezét mereven tartotta előre és szeme csak egy pontot látott: üres tenyerét. Már nem tudta, hogy mi történik körülötte: már szinte összerogyott, amikor egyszerre csak valami meleget érzett a hátán. Mintha valaki ráterített volna valamit. Felnézett és egy jóságos arc hajolt föléje. Ez a szeretetteljes arc úgy hasonlított egy archoz, amelyre ő már csak homályosan emlékszik: az édesanyja arcához. Az , aki ott mellette állt és oly szeretettel nézett rá, mint egykor az anyja, öreg, szegényesen öltözött asszony volt.

Ő terített a kisleány vállára egy meleg kendőt.
- Gyere, - mondta a leánykának és kéz a kézben megindultak.
Szótlanul mentek végig a már teljesen kihalt utcákon. Lábuk alatt ropogott a megfagyott hó és fejük fölé csillagos ég borult. A Hold pazarul szórta ezüstös fényét a csendes, havas tájra.
Egy-egy házból vidám gyermekzsivaj hallatszott ki. Itt már megjött az angyal.
Végre már egészen a külvárosban, egy alacsony kerítésű ház előtt megálltak. Az öreg asszony kinyitotta a kaput és előre ment. Kinyitotta a szoba ajtaját és intett a leánykának, hogy menjen be. A szobában sötét volt, csak a már-már kialvófélben levő tűz világított. Az asszony meggyújtotta a lámpát és a leányka körülnézett. Szeme rögtön az ágy felett függő képen akadt meg. A rámából egy kedves leányka mosolygott rá.
- Kinek a képe? - kérdezte a gyermek a képre mutatva.
- Az a kép az én meghalt kisleányom képe, - felelt az öreg néni. Már rég, hogy meghalt és azóta egyedül és szomorúan tengetem az életemet. Mindég kerestem egy leánykát, akivel megosszam szegénységemet és aki pótolná őt. De máig hiába kerestem, nem találtam. Ma este, maikor téged megláttalak, úgy éreztem, hogy te pótolni fogod őt és idehoztalak s itt is tartalak, légy az én kisleányom. Szegényesen, de boldogan fogunk itt élni, mint ahogy vele éltünk, mert a boldogsághoz nem gazdagság, hanem szeretet kell.
... Ez történt egy este, a szeretet ünnepén.
Petrovay Gabriella: Karácsonyi történet (Kolozsvár)
https://canadahun.com/
Az ember, aki lemaradt a karácsonyról
- Részletek
- Találatok: 287
Karácsonyi történet

Szenteste volt; és szokás szerint George Mason hagyta el utolsóként az irodát. Odament egy hatalmas széfhez, megpörgette a tárcsákat, kitárta a nehéz ajtót. Meggyőződve arról, hogy az ajtó nem csukódik be mögötte, belépett.
Egy fehér kartonpapír négyzetet ragasztottak közvetlenül a páncélszekrények legfelső sora fölé. A kártyára néhány szót írtak. George Mason a szavakra meredt, és eszébe jutott…
Pontosan egy évvel ezelőtt lépett be ebbe a kriptába. És akkor a háta mögött, lassan, nesztelenül becsapódott a nehézkes ajtó. Csapdába esett – eltemette a hirtelen rátelepedett rémisztő sötétség.
A hajthatatlan ajtónak vetette magát, rekedt kiáltása robbanásra hasonlított. Agyában felvillant minden történet, amit az időbódékban megfulladt férfiakról hallott. Ezt a szerkezetet nem irányította óra; a széf zárva marad, amíg kívülről ki nem nyitják. Holnap reggel.
Aztán hirtelen rádöbbent. Holnap senki sem fog jönni – holnap karácsony lesz.
Újra az ajtónak vetette magát, vadul kiabálva, míg kimerülten térdre nem rogyott. Csend lett, magas hangú, éneklő csend, ami fülsiketítőnek tűnt. Több mint harminchat óra telt el, mire bárki is jött – harminchat óra egy három láb széles, nyolc láb hosszú, hét láb magas acéldobozban. Kitart az oxigén? Izzadva és zihálva tapogatta végig magát a padlón. Aztán a jobb szélső sarokban, közvetlenül a padló felett, egy kis, kör alakú nyílást talált. Gyorsan beledugta az ujját, és halvány, de félreérthetetlen légáramlatot érzett.
A feszültség oldódása olyan hirtelen volt, hogy sírva fakadt. De végül felült. Biztosan nem kell csapdában maradnia a teljes harminchat órát. Valaki hiányolni fogja. De ki? Nőtlen volt, és egyedül élt. A szobalány, aki a lakását takarította, csak egy szolgáló volt; mindig is úgy bánt vele. Meghívták, hogy töltse szenteste a bátyja családjával; de a gyerekek az idegeire mentek, és ajándékokat vártak.
Egy barátja megkérte, hogy karácsony napján menjen el egy idősek otthonába zongorázni – George Mason jó zenész volt. De valami kifogást talált ki; otthon akart ülni, és hallgatni néhány új felvételt, amit magának adott.
George Mason a tenyerébe vájta a körmeit, míg a fájdalom ellensúlyozta a fejében lévő szenvedést. Senki sem jött és nem engedte ki, senki, senki, senki…
Nyomorúságosan telt el az egész karácsony napja és a rákövetkező éjszaka is.
Karácsony másnapján a főhivatalnok a szokásos időben bejött az irodába, kinyitotta a széfet, majd bement a saját irodájába.
Senki sem látta, ahogy George Mason kitántorgott a folyosóra, a vízhűtőhöz rohant, és nagy kortyokat ivott a vízből. Senki sem figyelt rá, amikor elment, és taxiba fogott, hogy hazamenjen.
Aztán megborotválkozott, átöltözött gyűrött ruháiból, megreggelizett, majd visszament az irodájába, ahol az alkalmazottai közömbösen üdvözölték.
Azon a napon több ismerősével is találkozott, és beszélt a saját testvérével. Az igazság komoran közeledett George Masonhoz. A testvériség nagy ünnepén eltűnt az emberi társadalomból; senki sem hiányolta.
George Mason vonakodva kezdett el gondolkodni a karácsony valódi jelentésén. Lehetséges, hogy ennyi éven át vak volt az önzéstől, a közönytől és a büszkeségtől? Végül is nem az adakozás a karácsony lényege, mert ez az időszak jelzi azt az időszakot, amikor Isten a világnak adta a fiát?
Az ezt követő évben George Mason apró, tétova kedves tettekkel, apró, észrevétlen önzetlen cselekedetekkel próbálta felkészülni…
Most megint szenteste volt.
Lassan kihátrált a széfből, becsukta. Könnyedén, szinte szeretettel megérintette a komor acélfelületet, és elhagyta az irodát.
Ott megy most a fekete kabátjában és kalapjában, ugyanaz a George Mason, mint egy évvel ezelőtt. Vagy mégsem? Sétál néhány háztömbnyit, majd int egy taxinak, aggódva, hogy ne késsen el. Az unokaöccsei arra számítanak, hogy segít nekik feldíszíteni a fát. Utána a testvérét és a sógornőjét viszi egy karácsonyi színdarabra. Miért olyan boldog? Miért lelkesíti és gyönyörködteti ez a lökdösődés másokkal, miközben csomagokkal van megrakva?
Talán a képeslapnak van valami köze ehhez, annak a képeslapnak, amit tavaly újév napján ragasztott be az irodai széfjébe. A képeslapon George Mason saját kezűleg ezt írta:
„Szeretni az embereket, nélkülözhetetlennek lenni valahol, ez az élet célja. Ez a boldogság titka.”
by J. Edgar Park
Forrás: https://christmasstories.org/the-man-who-missed-christmas/