Történetek-Irodalom
Aki a virágot szereti
- Részletek
- Találatok: 802
Aki a virágot szereti rossz ember nem lehet
Ugyan ki látott már rossz embert virágot öntözni, gondozni és bennük gyönyörködni. De,hogy semmit sem szabad túlzásba vinni, igazolja azt az alábbi történet:
A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből. De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét. De hát amúgy nem volt rossz ember.
Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törõdött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni õt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert õ sem szeretett senkit, nem törődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.
Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.
De amúgy nem volt rossz ember.
Életre kelt bizalom
- Részletek
- Találatok: 989
Életre kelt bizalom
Az új év első munkanapján még sötét volt, amikor útnak indult. A hideg reggelben a busz zaja összekeveredett a gondolataival: vajon mit hoz ez az év, könnyebb lesz-e, mint az előző? Csak később, amikor leszállt, nyúlt a táskájába — és akkor megállt benne az idő. A pénztárca nem volt sehol.
A szíve hevesen vert. Abban volt minden: az iratai, a bérlete, és az a kevés pénz, amiből ki kellett volna tartania a következő fizetésig. Új év, első munkanap, és máris ilyen teher… Próbált visszaemlékezni: a buszon? a megállóban? kieshetett? Visszafelé nézett, kutatta a zsebeit, de a remény egyre fogyott.
Egész nap ott motoszkált benne az aggodalom. Dolgozott, de a gondolatai máshol jártak. Imádkozott is csendben — nem nagy szavakkal, csak annyit kért: „Adj erőt, és ha lehet, segíts.”
Aztán délután, amikor már belenyugodott a veszteségbe, csörgött a telefon. A portáról hívták: egy boríték várja. Amikor kinyitotta, a keze megremegett. A pénztárcája volt benne. Minden érintetlenül, hiánytalanul. Egyetlen üzenet sem, sem név, sem magyarázat. Csak visszatért hozzá.
A megtaláló nem fedte fel kilétét. Talán sietett, talán így tartotta helyesnek. De abban a névtelenségben ott volt valami több: egy csendes jóság, ami nem vár köszönetet.
Hazafelé menet már másképp nézett a világra. Az új év nem ígért gondtalanságot — de megmutatta, hogy a nehéz napokon is érkezhet váratlan segítség. Néha úgy, hogy sosem tudjuk meg, kitől. És talán épp ettől a legnagyobb ajándék.
2026.01.06.
bacsipista