Történetek-irodalom
A cipész és vendége
- Részletek
- Kategória: Történetek-irodalom
- Találatok: 119
A cipész és vendége
Élt egyszer Marseille városában egy öreg cipész, akit szomszédai szerettek és tiszteltek, és szeretettel hívták Márton atyának. Egyik szenteste, amikor egyedül ült kis műhelyében, és a bölcsek látogatásáról olvasott a kis Jézusnál, és az ajándékokról, amiket hoztak, azt mondta magában: „Ha holnap lenne az első karácsony, és ha ez a Jézus ma éjjel Marseille-ben születne, tudom, mit adnék neki!” Felkelt a székéről, és a feje fölötti polcról levett két apró, a legpuhább, hófehér bőrből készült cipőt, fényes ezüst csatokkal. „Ezeket adnám neki, a legszebb munkáimat.” Aztán szünetet tartott és elgondolkodott. „De én egy bolond öregember vagyok” – folytatta – „A Mesternek nincs szüksége az én szegényes ajándékaimra.”
Visszahúzta a cipőjét, elfújta a gyertyát és nyugovóra tért. Alighogy lehunyta a szemét, egy hang szólította… „Martin! Martin!” Ösztönösen megérezte a jelenlétét, majd a hang újra megszólalt: „Martin, látni akartál. Holnap elmegyek az ablakod előtt. Ha meglátsz, és behívsz, a vendéged leszek az asztalodnál.”
Martin atya örömében nem aludt el, és még pirkadat előtt felkelt, söpört és rendbe tette kis műhelyét. Friss homokot szórt a padlóra, és zöld fenyőágakat font a gerendákra. A makulátlan, lenvászonnal leterített asztalra egy vekni fehér kenyeret, egy üveg mézet és egy kancsó tejet tett.
Amikor minden készen állt, türelmesen virrasztott az ablaknál.
Kisvártatva meglátott egy öreg utcaseprőt elmenni mellette, aki vékony, göcsörtös kezeire fújt, hogy felmelegítse őket. „Szegény fickó, biztosan félig megfagyott” – gondolta Martin. Kinyitotta az ajtót, és odakiáltott neki: „Gyere be, barátom, melegedj fel, és igyál valami meleget!” A férfi pedig hálásan elfogadta a meghívást.
Egy óra telt el, és Martin meglátott egy fiatal, nyomorúságosan öltözött nőt, aki egy csecsemőt cipelt. Fáradtan megállt, hogy megpihenjen a férfi ajtajának menedékében. Az öreg cipész szívét meghatotta a látvány. Gyorsan kitárta az ajtót. „Gyere be, és melegedj meg, amíg pihensz” – mondta a nőnek. „Rosszul nézel ki” – jegyezte meg.
„Megyek a kórházba. Remélem, befogadnak engem és a kisfiamat” – magyarázta. „A férjem a tengeren van, én pedig beteg vagyok, erőtlen.”
– Szegény gyermek! – kiáltotta Martin atya. – Enned kell valamit, amíg melegszel. Nem? Akkor adok egy csésze tejet a kicsinek. Ó! Milyen okos, csinos kis fickó! Hát még cipőt sem adtál rá!
– Nincs cipőm neki – sóhajtott az anya.
„Akkor megkapja ezt a gyönyörű pár páromat, amit tegnap fejeztem be.”
És Martin atya levette a polcról a puha, hófehér cipőket, amelyeket előző este megcsodált. Felhúzta a gyermek lábára... tökéletesen illettek. És a szegény fiatal anya hamarosan elindult, két cipővel a kezében, hálától könnyezve.
És Martin atya visszavette helyét az ablaknál. Óra telt el óra után, és bár sokan elhaladtak az ablaka előtt, és bár sokan osztoztak az öreg cipész vendégszeretetében, a várt vendég nem jelent meg.
„Csak álom volt” – sóhajtott nehéz szívvel. „Reméltem és hittem, de Ő nem jött el.”
Hirtelen, legalábbis fáradt szemének úgy tűnt, a szobát különös fény árasztotta el, és a cipész döbbent láttán egymás után megjelent előtte a szegény utcaseprő, a beteg anya és gyermeke, és mindazok, akiken a nap folyamán segített. Mindegyikük rámosolygott, és azt mondta: „Nem láttál engem? Nem ültem az asztalodnál?” Aztán eltűntek a szeme elől.
Végül a csendből Martin atya ismét meghallotta a szelíd hangot, amely a régi, ismerős szavakat ismételgette: „Aki befogad egy ilyen embert az én nevemben, engem fogad be… mert éheztem, és ennem adtatok; szomjas voltam, és innom adtatok; idegen voltam, és befogadtatok… Bizony mondom nektek, amennyiben megtettétek ezt eggyel e legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.”
(A cipész és vendége (más néven Martin, a cipész) című művet Lev Tolsztoj orosz író írta, és Nathan Haskeel Dole készített belőle egy angol fordítást, amely 1885-ben jelent meg az Egyesült Államokban. Mr. Dole az orosz történet címét így fordította: „Ahol a szeretet van, ott Isten is van”, de a történet a főszereplő, Marin révén vált ismertebbé.)
Google fordítás
Kép. MI
A kereszt titka
- Részletek
- Kategória: Történetek-irodalom
- Találatok: 1606
A kereszt titka
Egy szép, csendes délutánon egy édesanya kézen fogva sétált hatéves kisfiával az út szélén. A nap már lassan lefelé ereszkedett az égen, a levelek között pedig lágyan fújdogált a szél.
A kisfiú vidáman lépkedett édesanyja mellett, amikor egyszer csak megtorpant.
– Anya, nézd! Mi az ott?
Az út szélén egy nagy kereszt állt. A kereszten pedig Jézus alakja volt.
A kisfiú közelebb lépett, és hosszasan nézte. Arcán egyszerre látszott a kíváncsiság és a szomorúság.
– Anya… az a bácsi miért van a kereszten?
Az édesanya leguggolt mellé.
– Ő Jézus – mondta csendesen.
A kisfiú tovább nézte.
– De miért van ott? Szegény bácsi… nagyon fájt neki, amit vele csináltak?
Az édesanya megszorította a kezét.
– Igen, kisfiam. Jézusnak nagyon fájt. Az emberek bántották őt, pedig ő senkinek nem akart rosszat. Jézus szeretetet tanított, segített a betegeknek, megvigasztalta a szomorúakat, és azt mondta az embereknek, hogy szeressék egymást.
– Akkor miért bántották?
Az édesanya egy pillanatra elhallgatott. Tudta, hogy ez egy hatéves gyermeknek nehéz kérdés. Nem akarta megijeszteni, de azt sem akarta, hogy hazugsággal válaszoljon.
– Tudod, kisfiam, néha az emberek rosszat választanak. Jézust is olyan emberek bántották, akik nem értették meg, ki ő, és nem fogadták el a szeretetét.
– Kik tették ezt vele?
– Emberek, akik elítélték őt. De Jézus még akkor sem gyűlölte őket. Imádkozott értük is.
A kisfiú elgondolkodott.
– Anya… Jézus akkor meghalt?
Az édesanya bólintott.
– Igen, kisfiam. Jézus meghalt a kereszten.
A gyermek szeme elszomorodott.
– És akkor most mindig ott fog maradni a kereszten?
Az édesanya gyengéden elmosolyodott.
– Nem. És éppen ez az, amit szeretnék neked elmesélni.
A kisfiú kíváncsian felnézett rá.
– Mi történt vele?
– Jézus meghalt, és eltemették. Az emberek azt hitték, hogy mindennek vége. De Istennek más terve volt. Harmadnap Jézus feltámadt.
A kisfiú nagy szemekkel nézett édesanyjára.
– Feltámadt?
– Igen. Ez azt jelenti, hogy Jézus újra él. Nem maradt a sírban. Isten feltámasztotta őt.
– Akkor Jézus most hol van?
Az édesanya megsimogatta a kisfiú haját.
– Jézus Istennél van, de a szeretete velünk van. És tudod, mi a legszebb?
– Mi?
– Hogy hozzá bármikor fordulhatunk. Nem kell hozzá különleges helyre mennünk. Amikor félünk, elmondhatjuk neki. Amikor szomorúak vagyunk, megkérhetjük, hogy vigasztaljon meg. Amikor valami nagyon nehéz, kérhetjük a segítségét. És amikor boldogok vagyunk, azt is megköszönhetjük neki.
A kisfiú elmosolyodott.
– Akkor Jézus meghallja, amit mondok neki?
– Igen, kisfiam. Jézus meghallja az imádságodat.
– Akkor ő olyan, mintha mindig velünk lenne?
– Igen. Nem úgy, hogy látjuk őt a szemünkkel, hanem úgy, hogy a szívünkben tudhatjuk: nem vagyunk egyedül. Jézus szeret minket.
A kisfiú még egyszer a keresztre nézett.
Most már nem csak egy szomorú bácsit látott rajta.
Valami egészen mást kezdett megérteni.
– Anya…
– Igen?
– Akkor a kereszt azt jelenti, hogy Jézus nagyon szeretett minket?
Az édesanya szemében könny csillant.
– Igen, kisfiam. A kereszt Jézus szeretetére emlékeztet bennünket. Arra, hogy értünk is vállalta a szenvedést. De arra is, hogy a halál nem volt a történet vége.
– Mert feltámadt?
– Igen. Mert feltámadt.
A kisfiú egy ideig csendben állt, majd megszorította édesanyja kezét.
– Anya, én is szeretnék beszélni Jézussal.
– Beszélhetsz vele bármikor.
– Most is?
– Most is.
A kisfiú lehunyta a szemét, és nagyon halkan ezt mondta:
– Jézus, én még kicsi vagyok, és nem értek mindent. De anya azt mondta, hogy szeretsz engem. Kérlek, maradj velem, és vigyázz ránk. Én is szeretnélek megismerni.
Az édesanya átölelte.
Nem mondtak többet.
Csak álltak egy ideig a kereszt mellett, kézen fogva.
A kisfiú pedig azon az estén megtanult valami nagyon fontosat:
Jézus nem csupán egy történet, akiről régen meséltek az emberek. Ő a feltámadt Krisztus, akihez ma is fordulhatunk. Ott lehet az örömünkben, a félelmeinkben, a kérdéseinkben és a nehéz napjainkon is.
Mert az életünk része lehet.
És amikor úgy érezzük, hogy egyedül maradtunk, elég lehet csak ennyit mondani:
„Jézus, itt vagyok. Kérlek, vezess engem.”
A kereszt pedig minden alkalommal emlékeztethet bennünket arra, hogy a szeretet erősebb a szenvedésnél, a remény erősebb a félelemnél, és a feltámadás megmutatja: Istennél nincs olyan sötétség, amelyben ne lenne remény.
„Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
János 11,25
A történet tanulsága
A kereszt nem csupán Jézus szenvedésére emlékeztet bennünket, hanem arra a hatalmas szeretetre is, amellyel Isten felénk fordult.
Jézus vállalta a szenvedést, meghalt a kereszten, de a történet nem a halállal ért véget: feltámadt. Ez ad nekünk reményt akkor is, amikor az életünkben nehézségek, fájdalmak vagy kilátástalannak tűnő helyzetek jönnek.
Ahogyan a kisfiú sem értett meg mindent egyszerre, úgy mi sem értjük mindig, miért történnek velünk bizonyos dolgok. Lehetnek kérdéseink, félelmeink és olyan időszakaink, amikor nem látjuk az utat.
De nem kell minden választ ismernünk ahhoz, hogy bízzunk Jézusban.
Hozzá fordulhatunk örömünkben és bánatunkban, amikor félünk, amikor elfáradunk, és akkor is, amikor hálás a szívünk. Ő nem távoli történelmi személy számunkra, hanem olyan Úr, akinek jelenléte és szeretete életünk része lehet.
A legfontosabb üzenet talán ez:
Ne csak nézzük a keresztet, hanem értsük meg, mit üzen nekünk: Jézus szeretete nem ért véget a kereszten. A feltámadással reményt adott nekünk, és ma is hív bennünket, hogy bízzunk benne, keressük őt, és engedjük, hogy vezesse az életünket.
Amikor pedig nem tudjuk, merre tovább, ne feledjük:
Jézushoz mindig odafordulhatunk.
Ő meghallgat, szeret, és nem hagy magunkra.
Szerző: H.Juditt