Karácsony angyala (Könyves Tóth Kálmán)

- Apjuk- szólítá meg Réthi Márton tanító urat az ő kedves élete párja -, mondanék én valamit, csak azt ne mondja felőlem, hogy nagyralátó vagyok.

- Na hát! - viszonzá a tanító úr -, ha annyira beszélhetnéked van, csak ki vele, úgy is kifúrná az oldalamat.

- Holnapután karácsony szombatja lesz - kezdé az asszony.

A tanító úr jóizűt nevetett.

- De jó, hogy eltaláltad, hallod, asszony, ezt a te nagy bölcsességedet megírom a komáromi kalendárium csinálónak.

Aztán még jobban nevetett.

- Hallgasson hát a végére - mondá neje durczásan -, hát hiszen nem csak azt akartam én mondani, mást akarok én abból kihozni...

- Azt, úgy-e - nevetett Márton úr -, hogy utána következő másnap meg karácsony ünnepe lesz. Lásd, asszony, ezt meg én találtam ki. Milyen bölcsek is vagyunk mi igy kettecskén, de kár, hogy a puskaport már feltalálták előttünk!

- Ugyan ne peregjen már a nyelved - pattant fel az asszony -, hagyj már egyszer kibeszélni...ne is szakits félbe. Karácsony szombatjára karácsonyfát állítok föl az én kis bogaraimnak, már meg is rendeltem a fenyőt, aranyos diót, czukros süteményt...

De már erre meg nem állhatta a tanító úr, hogy közbe ne vágjon.

- Nem szeretem az ilyen módizást - mondá komolyan , uraknak való az, nem ilyen szegény tanítónak, ki négyszáz forintocskából hetedmagával éldegél. Beérhetjük mi azzal is, ha az iskolás gyermekek beköszöntenek hozzánk s eléneklik a betlehemi dalt, sütsz egy kis kalácsot, jól lakunk...de az a karácsonyfa csak uraknak való.

- Ne félj, nem kerítettem én azt sokba - mentegette magát a feleség -, a fenyőt az uraság kertésze ingyen adta, dióm volt, a czukros süteményeket a kisasszony küldte, téged csak arra kérnélek, hogy Miskának egy kis képes könyvet, Jancsinak egy falovat, Piroskának egy bábut...

- Ugyan hagyd el már - intett kezével Réthi uram -, nagyon szeretem a gyermekeimet, de ösmerem anyagi állásomat is, alig van öt-hat forintom: ilyesmire nem telik. Majd ha megnyerjük a nagy lutrit, de addig szó se legyen képes könyvről, falóról, meg bábukról. Punktum. Értetted, asszony?

Az asszony szemeiből kicsorduló könnyek szó nélkül is tudatták Mártonnal, hogy megértette kegyetlen határozatát.

A könnyek egy kissé meglágyították a tanító kemény szívét s vigasztalni igyekezett nejét.

- Azért ne sírdogálj, anyjukom, ki-ki addig takaródzik, a meddig a takarója ér. Érjék be a czukrossal, aranyos dióval, majd ha jut másra is, kipótoljuk máskor.

A dolog annyiban maradt: de ez nem késleltette a szombat közelségét. Márton felesége, kit minden iskolás gyermek Erzsi néninek hjvott, már kora délután hozzá kezdett a karácsonyfa földiszítéséhez. Aranyos papírt, nemzeti-szín pántlikát, kis viaszgyertyákat lehetett kapni a zsidó boltban is. Előre örült a lelke, a mint elképzelte, minő meglepetést szerez gyermekeinek, kik közül a legidősebb csak most töltötte be a hetedik évet, a legkisebb pedig még csak négykézláb mászkált.

Már beesteledett. A kis gyermekek türelmetlenül zajongtak a másik szobában, várva, hogy a Jézuska mikor hozza már az ajándékokat. Erzsi be akarta férjét várni, hogy ez is tanuja legyen a kicsikék ártatlan örömeinek. El is küldött érte a tisztelendő úrhoz, de azt hozták hirül, hogy ott nincs. Várt még egy ideig, de ha ő türelmetlen volt s minduntalan ki-kiszaladt az utcza-ajtóhoz: a kisgyermekek még türelmetlenebbek voltak. Már nehezteltek is a Jézuskára, hogy miért jön oly soká: majd sírásra fogták a dolgot: hátha megesik rajtok a szíve.

Tovább már nem lehetett halasztani. Meggyújtotta a gyertyákat, kinyitotta az ajtót, s a kicsikék ámulva szemlélték a fényözönt, mely az egész szobát elárasztá. Soha ilyen örömet! Először csak messziről bámulták a csillogó diókat, a ragyogó czukor-süteményeket, majd közelebbről szemlélték, de a világért se mertek volna hozzá nyúlni. E pillanatban lépett be a tanító. Nagy bundája alatt valamit tartogatott. Neje rögtön észrevette, hozzá lépve kérdezte:

- Hát te hová késtél, talán valami meglepetésben részesítesz bennünket?

- Abban ám - mondá Márton, szétvetve bundáját -, nézd, minő karácsonyi ajándékot hoztam.

S ezzel egy didergő lánykát tett le a földre. Szegényke igazán koldus-rongyokba volt burkolva. Összes batyuja egy zsebkendőbe volt kötve.

- Hát te mit akarsz? - kiáltott rá neje meglepetve -, honnan szedted fel e szegény koldusleánykát?

- Először ültesd a meleg mellé, aztán szegj neki meg egy kalácsot, hadd lakjék jól szegény, lásd, mint didereg, s két napja már, hogy meleg étel nem volt a szájában - utasítá nejét a tanító.

A nő készségesen engedelmeskedett a férjének. Odavezette a didergő lánykát a meleg kályhához, a megszegett kalácsból egy jó nagy darabot adott a kezébe. A kicsiny lányka mohón kapta el, s evett, a mint a száján befért.

- No - fordult férjéhez Erzsi - most már szeretném tudni, mi járatban van itt ez az idegen poronty?

- Azt, kedves párom - mondá a tanító - röviden elmondhatom. Hát tegnap itt hált meg a fogadóban egy vándor komédiás-társulat. A mint a fogadóstól hallottam, ezelőtt pár nappal temették e lányka édes anyját. A fogadósnak nem tudtak fizetni, elszöktek s ezt a lánykát ott hagyták nála zálogba. De neki ez a zálog nem tetszett, mert enni kért. Épen akkor dobta ki a hideg kőre, mikor véletlenül arra vetődtem. Ott nyöszörgött, mint egy eltaposott féreg. Kérdeztem kicsoda, micsoda: németül gagyogott egy pár szót, de én bizony abból egy mukkot sem értettem. De elég volt annyit tudnom, hogy emberi ábrázatot visel, továbbá azt, hogy elhagyott árva. Ekkor jutott eszembe az írásnak eme nevezetes igéje:" aki egy ilyennek gondját fölveszi az én nevemben, engemet fogad be." Asszony! ezt Idvezítőnk mondá: továbbá azt is az írásból tudom, hogy " némelyek nem tudva, angyalokat fogadnak szállásokra." Elhatároztam, hogy ezt a kis árvát, mint karácsony angyalát, én is befogadom házamhoz: a hol heten megélnek, jut ott a nyolczadiknak is.

- Itt van ni! - sandalított neje az új vendég felé - saját gyermekeinek nem tud ajándékot venni karácsonyra s egy idegen kenyérpusztítót hoz a házhoz. Még ilyen felfordult világot nem értem.

Jó sok időbe került, míg a szegény Márton kibékíthette duzzogó feleségét. A többi gyermekek is úgy húzódtak a jövevénytől, nemcsak mert rongyos volt, de azért is, mert nem tudott velök beszélni.

Egy szóval, Márton úr karácsonyi meglepetése nem szerzett valami nagy örömöt a kis családnak.

Egy hét múlva azonban a környéken mindenki elösmerőleg nyilatkozott a tanító nemes tettéről, a ki maga is olyan szegény s magának is annyi gyereke van, s midőn Gárday József földesúr felesége meghallotta, hogy a fogadott kis árva egy szót sem tud magyarul, rögtön meglátogatta a tanítót s kérte őt, hogy adná át neki a kis német leányt, hogy az az ő kislányával németül társaloghasson: s jutalmul mindjárt egy ötvenessel kínálta meg a szegény tanítót.

Gárday sok jóval volt a tanító családja iránt s kérelmét nem utasíthatták vissza. A kis német lány pár nap múlva átköltözött az úri kastélyba. Mikor Emi kisasszony egyik viselt ruhájába felöltöztették, olyan szépen nézett ki, hogy mindenki megkedvelte volna.

A kisasszony nagyon megszerette a kis társalgó leánykát. Megtudták tőle, hogy Máriának hívják s hogy Németország Berlin fővárosából való volt az édes anyja.

- Látod - szólt Réthi úr megmutatva nejének az ötvenest -, Krisztus küldötte hozzánk azt az árva kis koldust, hogy megajándékozzon bennünket: íme ajándékából szépen felruházhatom gyermekeimet és te mégis panaszkodtál.

- Márton - kérlelte neje - beösmerem hibámat, engedj meg, most már látom, hogy a jótét által gazdagít Isten.


Most át kell ugranunk öt évet. Előzőleg megemlítjük, hogy a kis Mária Emi kisasszony társaságában mindent tanult. Szépen fejlődött. A nagyságos asszony nem úgy tekintette, mint fogadott cselédet, hanem mint lánya barátnőjét. Tíz éves korában került Gárdayékhoz s évről-évre kedvesebbé vált. A tanító is évről-évre mindig kikapta karácsonykor az ötvenest s hozzá még több ajándékot. Mari nem feledte el soha, hogy a jó tanító úrnak mennyit köszönhet. Ha ott hagyja a hideg kövön, meglehet, megfagy, vagy ha tovább vánszorog is, koldus-botra szorul s nyomorult élete lesz. Nem is mulasztott el semmi alkalmat, hogy kifejezze iránta háláját. Minden karácsony szombatján meghívták a tanító családját Gárdayékhoz s mindegyik gyermek számára fényes meglepetés várt.

Mintegy négy évre azon karácsony után, mikor Mari Gárdayékhoz került, véletlenül az a kis batyu, melyet magával hozott s a tanító felesége a padlásra vitt föl, előkerült. A tanító úr, mint valami régi emléket, elvitte azt Marihoz. Ebben volt keresztlevele: azonkívül egy pár levél, melyet anyjához intéztek szülei, hogy hagyjon fel a kósza élettel, térjen vissza szülei hajlékába, mindent elnéznek, mindent megbocsátanak.

Mari könnyezett és megmutatta a levelet Gárday úrnak, ki rögtön intézkedett, hogy Mari nagyszüleinek viszonyairól biztos tudomást szerezzen. Két hét múlva meg is jött a válasz. Nagyon meglepő volt ez. Mari nagyapja és nagyanyja pár év előtt haltak el. A tudósításban meg volt említve, hogy leányuk, Mari anyja, a háztól egy színésszel elszökött, titkon házasságra léptek s úgy vándoroltak országról országra. Volt még e nőnek két testvére: ezekre szállott az összes örökség, de a végrendelet kötelességökké tette, hogy nővérük, ha valamikor hazakerül, vagy annak a gyermeke, tízezer tallért kapjon.

A szerencsétlen komédiás-asszony esküvőlevele Mari birtokában volt, anyja halott-levelét a szomszéd városból megkerítették s Gárday Marival személyesen ment el Berlinbe, hogy a gazdag örökséget kézhez vegyék.

Így lett az árva koldusleányból egyszerre gazdag kisasszony: de nemcsak gazdag, nemcsak szép, hanem mi fő, nagyon jó is volt. Gárdaynak egy ifjú rokona, Terebesy Dezső fővárosi ügyvéd nagyon megszerette Marit s tizenhét éves korában oltárhoz is vezette.

Ki volt boldogabb most, mint Réthi Márton?, mert Mari kikötötte, hogy az ő násznagya csak Márton bácsi lesz. Volt is olyan lakodalom, hogy hetedhét országra szólott a híre s mikor a tisztelendő úr ebéd alkalmával hosszas beszédben elősorolta, hogy Mari miért választotta násznagyául azt a jó, egyszerű tanítót: mindenkinek könnyek csillogtak a szemében s Mari odahagyva egy pillanatra vőlegényét, Márton bácsihoz ment, gyermeki szeretettel átölelte s össze-vissza csókolta. Márton bácsi csak törülgette a szemét, sehogy sem akart sírni, de utoljára is azon vette észre magát, hogy a kis menyasszonnyal együtt ő is zokogott. Sírtak ott többen is. Az örömnek könnyzápora hullott.

A kis menyasszonyt a fővárosba vitték. Egy pár hét múlva Márton bácsi is fölkerült Pestre, Miska fia betöltötte tizenkettedik évét: szegény fiú nagyon szeretett volna tanulni, de apjának nem volt tehetsége rá, hogy taníttassa. Rászánták magokat, hogy beadják asztalos inasnak.

- Már csak ha bevetődtem ide a fővárosba, - e szavakkal üdvözölte Terebesynét - nem mulaszthattam el, hogy a nagyságos asszonyt meg ne látogassam. Miska! Csókolj kezet!

- Ejnye, Márton bácsi, - feddőzött az ifjú nő - hát ezt érdemeltem én attól, a kit apám gyanánt tisztelek? Merjen csak nagyságolni majd bepöröltetem a férjemmel.

Ekkor aztán elkezdtek egyről-másról beszélgetni. Szó szóra jött s Réthi uram fölhozta, hogy Miska sehogy se szereti a mesterséget, inkább óhajtana tanuló lenni, de biz abból semmi sem lehet, mert nem adja ki a költség.

- Hát csak ez a baj? - kérdezte Mari. - Azt nem engedhetem meg, hogy az én kis testvérem olyan pályára menjen, amelyhez hajlama nincs. Itt marad nálam, kitaníttatom én. Egy szót se tegyen ellene, ne is hálálkodjék Márton bácsi, én többel tartozom önnek: életemmel, boldogságommal, ön nekem édes apám, Miska testvérem, a mit teszek, nem szívesség, de kötelesség.

- Óh áldott karácsony! - kiáltott elfogultan a tanító -, áldott Jézus! te küldted koldusruhában hozzám ezt az angyalt, hogy boldogítson s gazdagítson engem és szegény családomat.

Miskát ott kellett hagynia. Szerette volna, ha szárnya van, hogy repülhessen nejéhez s minél hamarább közölje vele az örömhirt. S mikor végre hazaért, s neje átölelte, ajkán megfagyott a szó, csak sírt, zokogott s bele került egy negyed órába, míg közölhette vele szíve örömét.

- Látod, asszony! - szólt végre mikor egészen nyugodttá lett. - Jól mondtam én azt, a mire az írás tanított:" némelyek nem tudva, angyalt fogadnak szállásukra" - s gyakran a koldusnak üres tarisznyájában rejlik Istennek gazdag áldása!

- Igazad van, Márton - mondá a nő -, legyen áldott a nagy Isten, hogy jót tenni téged megtanított!

• < Előző
• Következő >