Borsai Mária: A varázskorona

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, kit Magduskának hívtak. Ez a kislány mindig jókedvű volt, kedves, vidám hangocskájával, szép táncával sok örömet szerzett szüleinek és ismerőseinek.

...A hó nagy pelyhekben hullott alá a szürkéskék égből: bizonyosan Hópihe asszonyság rázogatta óriási dunyháit. A gyermekek az utcán , pirosra csípett arccal hógolyóztak, hóembert építettek.

Közeledett a várva-várt karácsony! És az apró emberek estére elcsöndesedtek, jól viselték magukat és áhítattal bámultak ki a hóval borított utcára. Tudták, ilyenkor járnak az angyalok a jó gyermekek nevét felírni, akiknek majd karácsonyra ajándékot visznek.

Magduska különösen jól viselkedett - hej, nagy oka volt rá: roppant kívánságot rejtegetett kis szívében. Magduska hallotta, hogy réges-régen, talán száz évvel ezelőtt, élt egy kislány, aki jósága és szelídsége jutalmául az angyaloktól egy kis ezüst koronát kapott. De ez nem közönséges korona volt, különös varázslattal bírt, tulajdonosának minden kívánságát teljesítette.

Magduskának nem ment ki a fejéből a varázskorona története és elhatározta, hogy jó lesz, igen jó lesz, hogy kiérdemelje az angyaloktól a koronát. Minden este mikor lefeküdt, azért imádkozott, hogy az angyalok teljesítsék kívánságát. Anyuska is alig ismert rá kislányára, olyan csendes, olyan szófogadó lett.

Közben eljött a karácsony este. Magduskával egész nap nem lehetett bírni, türelmetlenségében ide-oda ugrált, folyton az órát nézte - nem győzte már kivárni, hogy az angyalka csengessen. Na, de végre mégis eljött a perc, amikor az angyalkák csengettek - a szalonajtó kitárult s a szoba közepén ott pompázott a gyönyörű, csillogó karácsonyfa.

Magduska egy pillanatig elámulva nézte a fát - azután megnézte a játékokat. Volt ott sok minden. Gyönyörű nagy hajas baba, valódi hosszú hajjal és szempillákkal, s ha megnyomott egy gombot a baba hátán, még beszélt is, és szép kis zongora, amin kottatartó is volt , szép piros szánkó és sok meséskönyv. Magduska igazán nem is képzelte, hogy ennyi ajándékot kap s boldogan nézegette őket. De egyszer csak eszébe jutott a "Varázskorona". Félig reménykedve kutatta át az egész karácsonyfát, de amit keresett, azt nem találta meg.

Magduska csalódott - Talán nem volt elég jó, vagy talán nem kérte elég szépen az angyalokat, hogy azok nem teljesítették kérését?!

Sírásra görbült szájjal ült le a vacsorához, s a máskor oly nevetős, vidám kislánynak a hangját sem lehetett hallani. Hiába kérdezte anyuskája, hogy mi bántja? Magduska nem felelt, csak némán, durcásan intett a fejével. Anyukája nem tudta mi lelte a kislányát, gondolta, hogy álmos, s így korán lefektette az ágyba. Magduska mielőtt elaludt volna, gondolkodott, hogy imádkozzék-e az angyalokhoz vagy sem, de mivel haragudott rájuk, a fal felé fordult és imádkozás nélkül aludt el.

Már javában aludt, mikor hallja, hogy az ablakon kopogtatnak. Kiszáll az ágyból, lábujjhegyen az ablakhoz lopódzik s látja, hogy az ablakpárkányon három kis angyalka didereg. Hamar kinyitotta az ablakot és beengedte az angyalokat. Aztán visszafeküdt az ágyba, az angyalok pedig leültek mellé, s a legnagyobb így szólt a kislányhoz:

- Magduska, ugye már azt hitted, hogy rólad elfelejtkeztünk, s nem hozzuk el neked, amit kértél. Látod ezt a kis ezüst skatulyát? Ebben van az ezüst korona az ezüst lánccal. Mi elhoztuk neked, amit kértél, de mielőtt átadnánk, szeretnénk neked valamit elmesélni.

Messze, messze innen van egy nagy-nagy város, és abban szebbnél szebb, csillogó paloták. Ezeknek a palotáknak a fénye úgy elkápráztatja az emberek szemét, hogy a paloták mellett húzódó nyomorult viskókat nem látják meg. Az egyik kunyhóban, amely talán az összes közt a legnyomorultabb, él egy szegény, beteg, özvegyasszony egyetlen gyermekével, a jó kis Klárikával. Most, hogy az édesanyja beteg, nem járhat napszámba, Klárika keresi meg a mindennapi kenyerüket. Újságot, virágot árul, de a pénz, amit ezzel keres, oly csekély, hogy alig elég édesanyja orvosságára. Étellel a szomszédok segítik őket, de így is nagy nyomorban élnek.

Ebben az évben ketten voltatok Klárikával, akik a varázskoronára vágytatok, ketten imádkoztatok - de  Varázskorona kettőtök közül csak az egyiké lehet. Eljöttünk hát előbb hozzád, hogy megkérdezzük: a varázskoronával mitévők legyünk? Melyiké legyen?

Az angyalka elhallgatott és Magduskára nézett, aki elgondolkodva feküdt ágyikójában. Magduska maga előtt látta Klárikát, aki szegényes ruhájában, esőben, szélben, kékre fázott, kifújt kezecskéjével újságot s virágot árul. Aztán látta a szegényes lakást a beteg édesanyával: majd tekintete saját fehér, puha ágyikójára és játékaira esett, s így kiáltott fel:

- Nem, nem, angyalkák, nekem nem kell a varázskorona! Vigyétek el a Klárikához, akinek nagy szüksége van rá: aki jobb, sokkal jobb, mint én, tűr, szenved, dolgozik édesanyjáért. Hadd teljesüljenek a kívánságai, nekem varázskorona nélkül is majdnem mind teljesítik a szüleim. És édes angyalkám, minden játékomat, amit ma este kaptam, oda akarom adni Klárikának, nekem még úgyis marad elég.

- Magduskám - szólt az angyal -, ezt vártam tőled, ilyen kislánynak ismertelek meg, tudtam, hogy nem kell csalódnom benned. Most már megyünk is, csak még azt mondom, hogy mindig ilyen legyen a szívecskéd, mint most, s akkor sem a jó Isten, sem mi nem fogunk elhagyni soha.

Azzal az angyalkák elbúcsúztak és elrepültek Klárikához.

Másnap reggel, mikor Magduska felébredt, olyan furcsa, zavaros volt a feje. Először azt hitte, hogy csak álmodott, s álmában beszélt az angyalkákkal, de érezte, hogy a szíve meleg érzésekkel van tele, s a tegnap esti duzzogásnak nyoma sincs. Akkor tudta, hogy amit átélt, nem álom volt.

Eszébe jutott Klárika - hamar kiugrott az ágyból, átszaladt édesanyáék szobájába, ott az anyukája nyakába borulva így könyörgött:

- Anyuskám, drágám, bocsáss meg, hogy tegnap olyan csúf, morcos és hálátlan voltam és nem örültem a szép ajándékoknak, de ígérem, hogy soha többet nem leszek olyan!

Anyuska nem tudta mire vélni Magduska szavait, de szeretettel ölelte magához. Magduska ezután soha nem volt elégedetlen bármily csekélységet is kapott ajándékba. Ha elégedetlen lett volna egy kicsit, mindjárt eszébe jutott Klárika, s mindjárt boldog lett, hogy ő a szüleivel együtt lehet.

És nehogy azt higgyétek, hogy a varázskorona semmit sem adott Magduskának. Kapott olyan tiszta színarany szívet, amivel a világ minden kincse sem ér fel.