Részletek

Találatok: 266

Karácsonyi történet - A karácsony fényei

Judit csak hatéves volt, de a szemeiben ott volt valami, amit a felnőttek is ritkán hordoztak: egy kicsi, csendes szomorúság. Amióta a nevelőszülőkhöz került, sok minden megváltozott körülötte. A Kovács család kedves volt vele, a két gyerek – Anna és Milán – pedig igyekeztek játszani vele, mégis… valami hiányzott.

Az édesanyja.

Karácsony este volt. A nappalit finom fahéjillat lengte be, a fenyőágak alatt színes csomagok sorakoztak. Anna izgatottan rázogatta a sajátját, Milán már próbálta kitalálni, mi lehet az övében. Judit csendben ült a sarokban, az ünnepi ruhácskája alján az ujjait sodorgatta.

– Juditka, gyere, itt a te ajándékod is – mosolygott rá a nevelőanya, és átnyújtott neki egy kisebb, gondosan becsomagolt csomagot.

A kislány óvatosan vette kézbe. A doboz könnyű volt, sokkal könnyebb, mint a másik két gyereké. Nem számított igazán, mégis valahogy megcsípte a szívét az érzés, hogy az ő ajándéka más.

Amikor kibontotta, egy puha, hímzett angyalkát talált benne. Apró szárnyai voltak, és meleg, barátságos mosolya.

– Hogy mindig vigyázzon rád – mondta a nevelőapa halkan.

Judit megköszönte, de a torkát valami elszorította. Mindenki boldogan nevetett, beszélgetett, csomagolópapír zörgött körülötte – ő pedig az angyalkát szorította magához.

A gondolatai hazaszálltak. Az édesanyjára gondolt: a hangjára, ahogy mesét olvasott; a mozdulatára, amikor megigazította a kabátját; arra, hogy utoljára milyen könnyes volt a szeme, amikor elbúcsúztak.

A karácsony Judit számára régen a szeretet ünnepe volt. Most inkább a hiányé.

Lassan felállt, és odament az ablakhoz. Kint csendesen hullott a hó, a lámpák sárgás fénye ragyogott rajta, mintha az apró pelyhek csillagok lennének, amelyek leszálltak a földre.

– Anya, te is látod ezeket? – suttogta alig hallhatóan.

A nevelőanya észrevette, hogy Judit elsomfordált. Csendben odalépett mellé, de nem szólt semmit. Csak egy puha kendőt terített a kislány vállára, jelezve: itt van, és nem hagyja magára.

Judit szeme megtelt könnyel, de most nem hullottak ki. Csak bólintott egy picit, mintha megköszönné a csendes jelenlétet.

A fenyőfa fényei visszatükröződtek az ablak üvegén. A kislány a saját kis angyalkáját szorította, és egy pillanatra úgy érezte, hogy talán… talán az anyukája is gondol rá valahol.

És ez a gondolat – bármilyen pici volt – egy kicsit melegebbé tette a karácsony estét.

Bi bacsipista

Részletek

Találatok: 404

Fekete István: Karácsony éjjel

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán, és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.
Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.
A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.
– Jó estét.
– Jó estét – bólintott Zimányi -, esik?
– Esik.
– Hová?
– Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.
Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak…
A kocsmáros odaállt a vándorok elé.
– Mi kellene?
– Csak pihennénk, ha szabad.
Az asszony fáradtan felnézett.
– Kenyeret kérnénk. Pénzért.
Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.
– Adjon szalonnát is… karácsony van.
Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon, és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.
– Szelíd?
– Mint a gyerek.
Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz, és megsimogatta a mókust.
– Nem adja el?
– El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz…
Zimányi pénzt tett az asztalra.
Egyedül vagyok… eljátszogatok vele… ez lesz az én karácsonyom…
Diót hozatott a kocsmárossal, s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek.
Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.
– Ehetsz útközben is, ha akarsz.
Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.
Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.
– Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.
Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből és felszaladt az öregember vállára.
– Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.
A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.
– Mit akarsz?
– Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem… nem tudod, hol találnék szállást?
– Eredj a Bükkhöz.
A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.
– Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.
– Nem adok. Nincs, de ha lenne, se adnék.
– Majd ad más.
De nem adott a Kőris se, a Cser se. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.
– Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad.
Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.
Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.
A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.
Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.
– Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél…
Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók, s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.
A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek, s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.
Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend és nagy békesség lett kint és bent.
Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.

Részletek

Találatok: 4140

Ajándék karácsonyra

Az utcákon derékig ért a hó. A feldíszített kirakatokból áradó fény ezüstös csillogásba vonta a tájat. Valahonnan sült gesztenye illatot hozott a hűvös esti szél. Az egész várost valami végtelen nyugalom és békesség ülte meg. Ezen az estén senki sem sietett sehova – hisz ez az este karácsony este volt.

A fiú búcsúzásképpen csókot nyomott édesanyja arcára, aztán nyaka köré tekerte a sálát és kilépett az ajtón. A küszöbön túl a lépcsőház sejtelmes sötétje fogadta. Leszaladt az öreg, kopott márványlépcsőkön és kilépett a decemberi éjszakába.

Sietve indult a park felé, hisz ezen az estén még véletlenül sem akart elkésni. ,, Éjfélkor a nagy karácsonyfa alatt.” A fiú nagyon izgatott volt. Kezével óvatosan megtapogatta a zsebében lapuló apró csomagot. Ettől egy kicsit megnyugodott. A csomag egy gyönyörű aranyláncot rejtett, amit csodaszép kövek és vésetek díszítettek.

A fiú az összes pénzét ráköltötte. Ezért vállalt munkát a nyáron, erre tette félre az összes uzsonnapénzét. Mégis nagyon örült, hogy sikerült megvennie, hisz tudta, akinek szánja régóta vágyik egy ilyen nyakláncra.
Messze, a lámpaoszlopokkal szegélyezett utca végén felsejlett a park kerítése. Sok mindent megéltek már a park öreg fái. Mesélhettek volna elfeledett szerelmekről, ki nem mondott vallomásokról és olyan dolgokról, melyek erősebbek, mint a vén fák gyökerei, és akkor is meglesznek még, mikor a park már rég eltűnt a történelem viharaiban.

Itt ismerkedtek meg ők is, egy éve egy langyos, holdfényes nyári estén. Jól emlékezett. Éppen hazafelé ballagott, mikor furcsa derengést látott a fák között. Arra irányította lépteit. A fák között kicsiny tisztás bújt meg. A tisztás közepén egy lány ült. A lány festett. A park fényeit festette. A hold halvány sugarai besütöttek a lombok között, és ezüstös csillogásba vonták alakját. Soha olyan szépet nem látott még.
A fiú sóhajtott, majd továbbindult, és arra gondolt, hogy ez életet legcsodálatosabb estéje.

A lány megborzolta Tappancs kutya fejét, mire az vidáman vakkantott kettőt, és ész veszejtve pörögni kezdett a tengelye körül. A lány hangosan nevetett. Aztán mindketten nekiiramodtak, és versenyt futottak a kapuig a hólepte virágoskerten keresztül. Persze megint Tappancs volt a gyorsabb. A lány megpaskolt a derék házőrző hátát, majd kilépett a kapun. Visszapillantva látta, hogy szülei az ablakból figyelik őt. Integetett nekik, mire apu és anyu visszaintegetett, aztán sietve indult el a park felé.

A sarkon túl lelassította lépteit és belenyúlt a zsebébe. Mikor kihúzta, egy kis, bársonybevonatú doboz volt a tenyerében. Felpattintotta a tetejét, és elmélyülten nézegetni kezdte tartalmát. A dobozban egy karóra volt. Pontosan olyan volt, mint amilyet ősszel láttak az órásüzlet kirakatában. Arra is pontosan emlékezett mennyire tetszett a fiúnak ez a furcsa formájú szerkezet. Akkor és ott elhatározta, hogy megveszi neki. Kevesebbet járt fodrászhoz, kevesebb új ruhát vett magának, még a megtakarított pénzéből is kivett valamennyit, de végül megvette. Anyuék azt mondták bolondság, de ő nagyon örült mikor végre a kezében tartotta, mert tudta, hogy örömet fog vele szerezni a fiúnak.

Felnézett az égre, és megkeresett egy csillagot. Azt a csillagot. Az ő csillagukat. Bármilyen távol is sodorta őket az élet, ez a csillag mindig emlékeztette őket egymásra. A lány még nézegette pár pillanatig az aprócska fénypontot, aztán továbbindult, és olyan boldognak érezte magát, mint még soha.

A nagy karácsonyfa a kis tisztás közepén állt. Égbe nyúló ágait sok ezer apró égő és dísz ékesítette.
A parkban egy lélek sem járt ezen a késői órán. A fiú és a lány szinte egyszerre értek a tisztás széléhez. Lépteiket megszaporázva indultak egymás felé. A lány nézte a közeledő fiút, és kimondhatatlanul szerencsésnek érezte magát. Aztán tekintete a fiú foltozott kabátjára siklott, és hirtelen bánni kezdte az egészet. Minek is vette azt a méregdrága órát? A fiú biztos nem tudott olyan drága ajándékot venni neki, és most szégyellni fogja magát emiatt. Lépései egyre lassabbak és bizonytalanabbak lettek. Mintha a sors rossz tréfája lett volna, a fiút is hasonló gondolatok kezdték gyötörni. Hiszen sosem szoktak ilyen nagy ajándékot adni egymásnak. Egy virág, vagy egy bonbon, és a tudat, hogy a másik gondolt rájuk, többet ért minden kincsnél. Erre ő beállít ezzel a méregdrága aranylánccal. A lány biztos valami apró kedvességet talált ki, és most ez az egész biztosan nagyon bántani fogja. Az ő léptei is lelassultak.

Alig pár lépésre voltak egymástól, mikor megálltak. Egymást nézték. Borzasztóan érezték magukat. Mindketten úgy érezték, végleg tönkretették ezt a csodálatos estét. A tisztáson jeges szél söpört végig. A hideg egészen lelkükig hatolt. A fák ágai vadul csapkodtak a szélben. A fiú és a lány csak álltak egymással szemben. Már mindketten arra gondoltak, bár sose ismerték volna meg a másikat. Akkor most nem okoznának neki fájdalmat.

És akkor eleredt a hó. És hatalmas fehér pelyhek ezrei szálltak alá lomhán az égből. A karácsonyfa színes égőinek fénye szivárványszín tündöklésbe vonta a hófüggönyt, és a tisztáson földöntúli ragyogás áradt szét. Pont olyan volt, mint akkor régen. Emlékek kavarogtak a kövér pelyhek között. Közös örömök, közös csalódások, közös séták közös beszélgetések. Az egymással töltött idő Mindketten a fára néztek, aztán újra egymásra. A fiú mosolygott, a lány szemében pedig ott volt az a furcsa csillogás.

Egymáshoz léptek és megcsókolták egymást.
- Boldog karácsonyt - mondta a fiú.
- Boldog karácsonyt – válaszolta a lány.

Nem számított már a nyaklánc meg a karóra, csak ők ketten. Azon az estén egymást kapták ajándékba. A lány a fiút, a fiú a lányt. A Sorstól, Istentől, az Élettől.
Egymástól.

forrás:  Facebook

Részletek

Találatok: 4456

Kisfiú a kirakatnál
(Karácsonyi történet)

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a Szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:

- Ezt szeretnéd megvenni? A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.

- Nem is lehet drága - folytatta a férfi.

A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.

- Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.

A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.

- Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.

A gyerek csodálkozva nézett a férfira.

- Gyere, menjünk be az üzletbe... - és megfogta a hideg kis kezét.

Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt:

- Éppen zárni készülök.

A férfi hunyorított a szemével:

- Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt vehet rajta, amit csak akar.

Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette.
Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:

- Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.

A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:

- Ezt szeretném.

A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot. Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.

- Szó sincs róla, uram - szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünneplünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.

A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus. .

forrás: https://tanulsagos.lapunk.hu/kisfiu-a-kirakatnal-1197715

 2025.11.26.