Csütörtökön, december 19-én ismét Baracskán voltunk, a rendszeres börtönmissziós szolgálaton. A tervezés szerint 18-an mentünk volna, de váratlan és év végi fontos dolgok miatt két házaspár nem tudott részt venni.
Gyöngyösorosziból érkezett 6 testvér, akiért bementünk a sportcsarnoknál lévő távolsági autóbusz pályaudvarra, majd két mikrobusszal érkeztünk meg Baracskára.

A beléptetőnél az a hír fogadott minket, hogy nem találják a jóváhagyott belépési engedélyünket. Végül mégis előkerült, mindnyájan bemehettünk, hangszereket, erősítőt, hangfalakat, kábeleket, mikrofonokat cipelve a "Jobb lator" kápolnába. Érkezésünkkor bemondják a hangosbeszélőn, hogy megérkeztünk, és ez után szoktak megérkezni az istentiszteleten részt venni kívánkozó elitéltek. Mire felértünk az emeletre többen már a bejárati ajtó mellett várakoztak. Sokukat már személyesen ismerjük, hiszen több, mint két éve szolgálunk feléjük. Néhányan jelezték, hogy már csak pár nap van hátra szabadulásuk időpontjához, és első útjuk az lesz, hogy felkeresik gyülekezetünket, vagy pedig egy közösséget lakóhelyük közelében.

Imával kezdtük meg az istentiszteletet, vezető pásztorunk beszélt a karácsony ünnepléséről, amelyben azt emelte ki, hogy ez az ünnep Jézus Krisztus megszületése miatt fontos, mert általa van, lesz üdvösségünk. Hiába imádkozunk angyalokhoz, Máriához (akit tisztelünk, mert szerető édesanyja volt Jézus Krisztusnak), de egyedüli közbenjárónk az Úrhoz csak Jézus Krisztus!

A dicsőítők egyszerű megjelenésükkel, szívből jövő dicséreteikkel szinte megnyitották a menny kapuját, sokan velük együtt énekeltek, és tapsolva csatlakoztak az Úr dicsőítéséhez. Közben részükről bizonyságok hangzottak el, megtérésről, gyógyításról, szabadulásokról.

A legmeghatóbb az az édesanya volt, aki elmondta, hogy milyen sokat köszönhet Istennek, de neki is vannak nehézségei. Fia keményen drogozik, aki mindent meg tesz ahhoz, hogy a rávalót előteremtse. Ő, mint édesanya imádkozik érte könnyek között és várja az Úr szabadítását.

Egy másik testvér arról beszélt, hogy mindazok akik itt vannak, bár nehezen élik meg büntetésük letöltését, gondoljanak azokra a feleségekre, édesanyákra, gyerekekre akik biztonság nélkül, nélkülözve élnek odahaza, akik abból a kevésből is, ami nekik sem elég, félretesznek és csomagot küldenek be szeretteiknek akik el vannak zárva. Küzdelem az életük, nincsenek olyan biztonságban, mint akik itt töltik büntetésüket. Sokan elgondolkodtak ezen, elkomorultak az arcok, néhányan a kibuggyanó könnycseppeket törölték, titokban, szégyelve a többiek előtt elérzékenyülésüket.

Egy csongrádi pásztor is velünk volt, bizonyságában egy családról beszélt, akik rendszeresen mentek kéregetni a gyülekezethez, kihasználva a potyát, majd amikor a kölcsönt vissza kellett volna fizetni eltűntek. Évek multán az egyik gyermekük mégis megjelent a gyülekezetben, elmondva, hogy mennyire szégyenli szülei viselkedését. Ez a fiú rendszeresen járt az istentiszteletekre, majd onnan kilépve drogot árult. De Isten csodát tett az életében, a hallott ige meggyökerezett, felhagyott a drog árusításával. Bemeritkezett. Közmunkásként  dolgozik az önkormányzat által kiadott munkákon. Családja megszakította vele a kapcsolatot amiért felhagyott bűnözői életmódjával és keresztény lett. Ez a fiú mégis boldog, mert megtalálta az Urat, a Megváltóját.

Az igehirdetés végén 9-en jöttek előre, hogy befogadják Jézust az életükbe. Egy közös ima elmondása után imádkoztunk értük és megáldottuk őket.
Én személy szerint 3 frissen megtértért imádkoztam.

Egyikük elmondta, hogy egyszer imádkozott a bírósági tárgyalása előtt és az imája után 20 év börtönbüntetést kapott. Nehezen tudja ezt elfogadni, kérdezte, ha Isten meghallgatja az imát ez miként történhet meg?
Az Úrtól azt az üzenet kaptam, amit át is adtam neki: Imádkozni mindenki imádkozhat egy istenhez, csak az a baj ilyenkor, nem mindegy melyik istenhez szólnak. Viszont aki megnyitja szívét Jézus Krisztus előtt, az bizos lehet abban hogy imakérése Jézushoz kerül.

Amikor vége lett az alkalomnak, maradtak még az elítéltek, imát kértek, beszéltek magukról, tanácsokat kértek, míg mások csak hallgatták ezeket a beszélgetéseket. Volt egy kis ember, Zákeus módjára, aki a fára mászott, ő székre állt, hogy jobban láthassa és követhesse az eseményeket. Hivatalos engedélyünk 4 óráig szólt, de majd fél 5 volt amikor a börtönlelkész utasítására mentek el az elítéltek a kápolnából.

Este 7 után értem haza, fáradtan, de a szolgálat örömével és azzal a tudattal, hogy nem felesleges az amit csinálunk.

(bacsipista - 2013.12.19.)

• < Előző
• Következő >