Blog

Azonos témakörökhöz tartozó keresztény írások gyüjtemény, tárhelye, folyamatos frissítéssel.

Hajléktalan a templomban

Hajléktalan a templomban

Egy hajléktalan férfi mezítláb lépett be a kecskeméti templomba – a hívek fintorogtak, de a plébános reakciója mindenkit megdöbbentett

Vasárnap délelőtt volt a kisvárosban. A kecskeméti Szent Mihály-templom harangjai messzire zengtek, ahogy jelezték a mise kezdetét. Az emberek lassan betöltötték a templomot, ki elegáns öltönyben, ki virágmintás nyári ruhában, a gyerekek pedig álmosan húzták a lábukat, miközben a szülők próbálták rendre inteni őket.

A templomban minden a megszokott rendben zajlott. A padokban ülők halkan beszélgettek, mások imakönyvet lapoztak, néhányan pedig már csöndben fohászkodtak. A sekrestyés, egy szigorú tekintetű idős asszony, Kovácsné, figyelte, hogy minden a helyén legyen, és hogy a ministráns fiúk rendben álljanak sorba.

Már éppen kezdődött volna a pap prédikációja, amikor váratlanul kinyílt a nehéz, faragott fakapu. Az ajtó nyikorgása megtörte a szertartás békéjét, és minden szem az érkező felé fordult.

A küszöbön egy férfi állt. Ősz haj, borostás arc, mélyen ülő, fáradt szemek. Ruhája szakadt és szennyes volt, a nadrágja térdénél kiszakadva, az ingje foltos. De ami a legjobban megrázta a híveket: mezítláb jött be a hideg kövön.

— Nézd már… — súgta oda halkan egy idős asszony a padban ülő barátnőjének.

— Úristen, micsoda bűz… — csapta elé a kendőjét egy másik hölgy.— Ilyen embernek nincs helye itt! — morogta egy idősebb férfi, aki eddig mindig az első sorban ült, és büszkén adakozott minden gyűjtésnél.

A férfi, akinek neve Lajos volt, tudta jól, hogy mit gondolnak róla. Nem volt először templomban, és ismerte az emberek tekintetét: a szánalom, az undor és az ítélkezés keverékét. Nem nézett senkire, csak lassan előrébb lépett, majd letérdelt a hűvös padlókövekre. Összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett.

A háttérben halk zúgolódás futott végig.

— Mit keres itt?— Biztos pénzt akar.— Ezek mindenhol ott vannak…

Valaki még fel is állt a hátsó sorból, és kiment, mert nem akart „ilyen ember” mellett imádkozni.

A pap, Tóth atya, ekkor megállt a szószéken. Egy pillanatig csend volt, csak a hajléktalan suttogása hallatszott. A hívek várták, hogy az atya megszakítja a szertartást, és kiküldi a férfit.
De senki sem sejtette, hogy mi fog történni…
Tóth atya, a hatvan körüli, szelíd tekintetű plébános végignézett a gyülekezeten. Látta az összes fintort, a megvető pillantásokat, hallotta a suttogásokat. Nem volt újdonság számára, hogy az emberek sokszor jobban ragaszkodnak a látszathoz, mint az evangélium tanításaihoz. De aznap úgy döntött, hogy nem hagyja szó nélkül a történteket.

Lassan lelépett a szószékről. A léptei visszhangoztak a templom kőpadlóján, és mindenki feszülten követte a mozdulatait. A gyerekek is elcsendesedtek, az asszonyok elnémultak.

Amikor odaért Lajoshoz, finoman a vállára tette a kezét. A férfi összerezzent, azt hitte, ki fogják vezetni. Lehajtotta a fejét, és suttogta:

— Ha zavarok, atyám, elmegyek…

De Tóth atya hangosan, hogy mindenki hallja, így válaszolt:

— Nem, testvérem. Isten küldött ide téged. Hogy általad próbára tegye a szívünket.

A sorok között megdöbbenés futott végig. Néhányan összenéztek, mások szinte felháborodottan suttogtak.

— Ez most komoly? — morogta félhangosan az első sorban ülő Nagy István, a helyi vállalkozó.

— Hát ez szégyen… — csóválta fejét a mellette ülő felesége.

Tóth atya azonban folytatta:

— Mi mindannyian arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy szeressék felebarátjukat. És mit teszünk most? Elfordulunk, elítélünk, lenézünk. Pedig ez az ember, aki itt térdel, ugyanúgy Isten gyermeke, mint te vagy én.

A templomban érezhető lett a feszültség. Néhányan lesütötték a szemüket, mások még mindig dacosan ültek, mint akik nem értettek egyet a pap szavaival.

Ekkor Tóth atya lehajolt, és mindenki szeme láttára levette a cipőjét. A kopott, barna bőrcipőt Lajos elé tette.

— Vedd el, testvérem. Mostantól velünk együtt imádkozol. A te lelkedért és mindannyiunk bűneiért. Mert a legnagyobb bűn az, amikor ruhák alapján ítélünk meg egy embert.

A sorok között teljes döbbenet uralkodott. Egy fiatal anyuka, Szabó Anna halkan felszisszent:

— Jézusom… a saját cipőjét adja oda neki…

Az öreg Kovácsné sekrestyés keresztet vetett, és szinte könnybe lábadt a szeme.

— Ez az igazi szolgálat… — suttogta maga elé.

Lajos remegő kézzel vette át a cipőt. Hangja elcsuklott:

— Nem érdemlem meg, atyám… Nem érdemlek semmit…

— Minden ember érdemes az irgalomra — válaszolta Tóth atya szelíden.

— És te különösen. Mert rajtad keresztül most mi is tanulhatunk.

Az emberekben lassan valami átfordult. Az addigi megvetés helyét a szégyen kezdte felváltani. Többen lehajtották a fejüket, mintha hirtelen maguk is bűnösnek érezték volna magukat.

Egy kisfiú, talán nyolcéves, felállt a hátsó sorból, és odaszaladt a hajléktalanhoz. A kezében egy darab csokoládé volt, amit a zsebében rejtegetett a mise utánra.

— Tessék, bácsi… nekem van másik otthon.

A férfi szeme megtelt könnyel. A templomban sokan felsóhajtottak, és többen elkezdtek sírni.

Tóth atya ekkor újra megszólalt:

— Ma nem az lesz a prédikáció, amit készítettem. Ma Isten más üzenetet küldött nekünk. Ezen a napon erről az emberről fogunk imádkozni. És értünk, akik eddig elfordítottuk tőle az arcunkat.

A templomban percekig döbbent csend ült. Senki sem mert megszólalni, mintha mindenki a saját lelkiismeretével viaskodott volna. Aztán az egyik idős asszony, aki az imént még fintorgott, lassan felállt, és odalépett Lajoshoz.

— Fiam… én is hoztam magammal egy kendőt, hadd terítsem rád, nehogy megfázz.— Szavai reszketőek voltak, de őszinték.

Lajos döbbenten nézett rá, majd elfogadta a kendőt. A hívek között újabb suttogás futott végig, de most már nem az undor hangja volt ez, hanem inkább a szégyené.

Egy középkorú férfi, akit mindenki ismert a faluban, mert a bolt tulajdonosa volt, szintén előre jött. Megköszörülte a torkát, majd így szólt:

— Atyám, ha megengedi… én szívesen adok neki munkát. Nem sok, de a raktárban mindig kell egy segítő kéz. Ha akarja, hétfőn jöhet.

A templom tele lett felhördüléssel és elismerő biccentésekkel. Többen helyeseltek, mások könnyes szemmel mosolyogtak.

Tóth atya halkan bólintott:

— Íme, testvéreim, ez az, amit az Úr várt tőlünk. Nem ítélkezést, hanem cselekvő szeretetet.

A mise innentől teljesen más hangulatban folytatódott. A pap rövid imát mondott Lajosért, majd a hívek közösen csatlakoztak hozzá. Nem maradt ki senki. Még azok is, akik addig dacosan elfordultak, most lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel ismételték a szavakat.

— Uram, bocsásd meg bűneinket, és taníts minket irgalomra — zengte a templom.

Lajos könnyei végigcsorogtak arcán. Szinte remegett, ahogy körülnézett. Nem értette, mi történt. Pár perce még mindenki megvetette, most pedig úgy tűnt, hogy közösségre talált.
A mise végén többen odamentek hozzá. Az egyik asszony egy kis csomag süteményt nyújtott neki.

Egy fiatal férfi azt mondta:

— Van otthon egy régi kabátom, erős anyagból, jó lesz a hidegben. Holnap elhozom neked.

A gyerekek pedig bátortalanul, de mosolyogva intettek neki.

Tóth atya a sekrestyében még egyszer megszólította a híveket:

— Emlékezzetek, amit ma láttatok, az nemcsak Lajos próbája volt, hanem a miénk is. Őt az utcára sodorta az élet, de ma Isten visszahozta őt közénk, hogy megmutassa: mennyit kell még tanulnunk az igazi szeretetről.

Az emberek halkan bólogattak. Volt, aki sírva távozott, mert ráébredt, hogy egész életében elítélte azokat, akik kevesebbet kaptak a sorstól.

Lajos a templom kapujában állt, és szinte hitetlenkedve fogadta a sok jószót. Odalépett hozzá a kisfiú, aki a csokoládét adta neki.

— Bácsi, most már mindig jöhetsz ide. Anyukám azt mondta, Isten mindenkit szeret.

A férfi térdre rogyott, és megölelte a gyereket.

— Köszönöm, kisfiam… Köszönöm…

Aznap délben Kecskemét utcáin sokan máshogy néztek körül. Mintha egyetlen mise alatt a szívek egy kicsit meglágyultak volna. Az emberek rájöttek, hogy nem a ruha, nem a szag és nem a külső számít, hanem az ember maga.

És Lajos? Másnap valóban elment a boltba dolgozni. Nem volt könnyű, nem változott meg egyetlen nap alatt az élete, de az a vasárnap új reményt adott neki. És a híveknek is.
Mert mindenki, aki ott volt azon a misén, hazavitte magával a pap szavait:

— A legnagyobb bűn az, amikor ruhák és látszatok alapján ítélünk. Az Úr azt tanította, hogy szeressük felebarátunkat. És ha így teszünk, a világ jobb hellyé válik.

* * *

Ez a történet nemcsak egy hajléktalanról szól, hanem mindannyiunkról. Arról, hogy mennyire könnyű ítélkezni, és mennyire nehéz szeretni. De ha egyszer képesek vagyunk félretenni az előítéleteinket, akkor csodák történhetnek – akár egy kisvárosi templomban, akár a saját szívünkben.

forrás: https://www.facebook.com/tanulsagos

Internet sebesség

Vállalkozó Speedmeter.hu

 

 


Köztünk élő angyalok (2024)

 

A film egy fodrász hihetetlen, de igaz történetét meséli el, aki maga mögé állított egy egész közösséget, hogy segítsen egy megözvegyült apának megmenteni súlyosan beteg kislánya életét.

 



https://videa.hu/videok/film-animacio/koztunk-elo-angyalok-2024-QcJ0493FZB5TlElR

 Egy családról szól, ahol sajnos még fel sem dolgozhatták az anyuka elvesztésének tragédiáját, mert helyette rögtön arra kellett koncentrálniuk, hogy hogyan menthetik meg májbeteg gyermeküket. Szerencsére egy alkoholproblémákkal küzdő nő meglátja az újságban a család történetét, és elhatározza, hogy segíteni fog nekik. Amikor valakinek ilyen jó meggyőző ereje van, akkor kb. semmi sem lehetetlen számára. Valószínűleg ha ő nincs, akkor a kislány sosem kapott volna májat. Ő az igazi angyal a filmben, de azért van mégis többesszámban a cím, mert sokan mások is önzetlenül a kislány segítségére indulnak. Mindig jó látni az ilyen összefogás eredményét, mert az embernek reményt ad, hogy mindig van segítség. A film végén láthatunk pár képsort a valóságban történtekről is. 

Odaadta az utolsó száz forintját egy sebesült kutyáért…
Egy hét múlva pedig ő mentette meg az életét!

Megmentett élet

– Hülye vagy, Zsuzsa! Te megint zacskós levest eszel, de a dögnek orvost, injekciót meg húslevest veszel?! – kiabált Lídia néni, miközben a ronggyal csapkodta az ablakpárkányt.

– Ott feküdt az út szélén… Betört lábbal… Nem tudtam otthagyni, Lídi… – suttogta Zsuzsa, és az ablak felé fordult.

Valóban nem volt mit ennie. Miután kirúgták a mosodából, csak alkalmi munkákból élt — hol lépcsőházat takarított, hol ablakot mosott. Lakbérhátralék, kikapcsolt villany, a pénztárcában pedig pont száz forint. Az utolsó. Még sóra sem futotta volna, de ő átnyújtotta az állatorvosnak:

– Legalább egy infúziót adjanak neki… Nem ő tehet róla, hogy az emberek ilyenek.

A kutyát a buszmegálló mellett találta. Egy szürke, reszkető kis csomó volt, vérző lábbal, gyerekszomorú szemekkel. Még csak nem is nyüszített. Csak lapult és szaporábban lélegzett.

– Tarts ki, kicsim. Én segítek – súgta, és maga után húzta. Megállóról megállóra. Az emberek félreálltak, fintorogtak. Egy férfi káromkodva elzavarta. De ő csak ment, könnyezve.
Misinek nevezte el. Először nem evett, csak remegett. Aztán megszokta őt. Csendes kutya volt, okos. Mintha megértette volna: „Te vagy az enyém.” Nem ugatott. Ha Zsuzsa elment otthonról, lefeküdt az ajtó elé. És mindig ott ült, amikor hazaért.

Egy héttel később – sötét este. Hazafelé tartott, épp egy ablakmosásból. A szatyrában: egy darab kenyér és egy akciós konzerv. Az utca üres volt, a lámpa pislákolt.
Léptek mögötte. Zsuzsa gyorsított. Valaki füttyentett.

– Hé, szépségem. Hova sietsz?

Ketten voltak. Az egyik csuklyában, a másiknál fémcső.
Zsuzsa futásnak eredt. A szatyor leesett, a konzerv elgurult. Megbotlott, felkiáltott. Valaki megragadta…

És akkor — EGY ÜVÖLTÉS. Mély, morgó, mint egy farkasé.
Misi. A kukák mögül ugrott elő.
Ugrott.

Ami ezután történt, még a kiérkező rendőröket is sokkolta…

Misi a csöves csővel támadó férfinak esett neki elsőnek. Rántás – és a férfi felsikított, mint akit nyúznak. A másik megpróbálta lerúgni magáról a kutyát, de amikor Misi felé kapott, rémülten hátrált, majd fejvesztve elrohant, a kapucnija beleakadt a saját karjába.

Zsuzsa csak állt. Remegtek a kezei, a lábaiban nem volt erő. Hallotta a véres cafatok reccsenését, a fémcső koppanását a járdán.

A harmadikon lakó Sándor bácsi rohant ki a zajra papucsban. Egy pillantás – majd vissza a telefonért. Mentőt, rendőrt hívott. Amikor megérkeztek, a sebesült férfit elvitték, Zsuzsát pedig kihallgatták.

– Maga nem bántotta őt? – kérdezte a hadnagy, tollal dobolva az asztalon.
– Én? – Zsuzsa megrázta a fejét. – Ő… a kutyám. Megvédett engem.
– Van papírja a kutyáról?
– Nincs… az utcán találtam. Ápoltam. Most már velem van.
A hadnagy megvakarta a fejét, aztán halkan felsóhajtott.
– Hát jó. Tanúk is vannak. A kutyát azért megnézetnénk… veszettség miatt.

Misit megfigyelésre elvitték pár napra. Zsuzsa addig egy szemet sem aludt. Naponta járt az állatorvosi rendelő elé, egyszer még ott is aludt a padon, bebugyolálva a régi pokrócba.
A doktornő – ugyanaz, akinek az utolsó százast adta – kijött hozzá egy cetlivel a zsebében:

– Jól van. Csak maga hiányzik neki.

Amikor végre visszakapta, Misi csak farkat csóvált, megnyalta Zsuzsa arcát, és halkan nyüszített. Mint aki mondani akar valamit. Hogy „ne hagyj itt többé”.

A történet gyorsan elterjedt a környéken. Az újságok nem írták meg, de egy tinédzser feltöltötte a videót – a kutya, a sikolyok, a menekülés.

A hozzászólások özönlöttek:
„Ez nem kutya – ez egy őrangyal!”
„Sokan tanulhatnának ettől a négylábútól.”

Egy héttel később egy szürke kabátos lány csengetett be hozzá.
– Riporter vagyok. Elmondaná a történetét? Sorozatot csinálunk olyan emberekről, akiket állatok mentettek meg. Maga egy hős.
Zsuzsa zavarban volt. Hős? Ő? Aki csak nem nézett félre, amikor más elfordult?

A riport után sokan keresték meg. Valaki eledelt küldött. Más borítékot. Egy férfi Pest mellől pedig így írt:

– Menhelyem van. Olyan embereket keresek, mint maga. Olyanokat, akiknek még van szívük.
Zsuzsa sokáig nem hitt a fülének. Évek óta nem kínáltak neki munkát. És most nem söprögetni hívták, hanem gondozni. Segíteni. Szeretni. Szállással.

Tavasszal költözött. Misi az autó hátsó ülésén utazott, fejét kidugta az ablakon, a nyelve lobogott a szélben.

A menhelyen hamar sztár lett. A helyi tévé is bemutatta, gyerekek simogatták nap mint nap.
– Ő az! – kiáltották a kisiskolások. – A hős kutya!
Zsuzsa a háttérben állt, a kennel mellett. Mosolygott.
Először érezte, hogy nem csak van… hanem számít is.
Mert amikor odaadta azt az utolsó százast, még nem tudta: abban a pillanatban életet vásárolt magának.
És azt az életet…

Végül megmentette az, akit akkor megmentett.

forrás: Facebook/Tanulságos történetek, tanmesék

2025-07-17

BÁTORSÁG

Azt mondják, hogy amikor egy híres tábornok csatára készült, észrevette, hogy remegnek a térdei. Megvetően nézett a lábaira és így szólt: “Reszkettek? Pedig ha tudnátok, hogy hova viszlek titeket a következő fél órában, sokkal jobban reszketnétek.”

Az első világháború történetében olvashatjuk, hogy közvetlenül az első, Marne melletti csatát megelőzően Foch tábornagy, a híres francia tábornok ezt jelentette: “A hadtest közepe menekül; a balszárnyam visszavonul; a helyzet kitűnő; támadásba lendülök!” Ez nem pusztán katonai hősködés volt, mert a tábornok rájött, hogy a nyilvánvaló vereség győzelemmé változhat, ha elszántsággal és nagy hirtelenséggel, akkor csap az ellenségre, amikor az már elkönyvelte magának a győzelmet.

Egy ember véletlenül belekeveredett az egyik üzlet kirablásának jelenetébe, és hallotta, amint egy álarcos fegyveres azt parancsolta neki, hogy adja át a pénzét, különben agyonlövi. A megszólított férfi így szólt: “Csak lőj agyon. Már elolvastam a bibliai leckét, és már elmondtam imádságaimat.” Erre a rabló ledöbbent, és a hatvanas éveiben levő baj nélkül férfi kisétált az üzletből.

Egy kapitány meghirdette csapata előtt, hogy katonákra van szükség egy különösen veszélyes feladatra. “Kérem, hogy az önként vállalkozók lépjenek előre” – mondta végül. Az egész csapat katona előre lépett. Amikor a kapitány föltekintett iratai közül, ezt kérdezte: “Senki sem vállalkozott a feladatra?” Az egyik közkatona így szólt: “Mindnyájan előre léptünk!”

Egy nagy irodában, ahol számos fiatal keresztyén dolgozott, volt egy fiatalasszony, akire fölfigyeltek őszinte keresztyén élete miatt. Éppen közeledett az év végi “házias” irodai alkalom, és ezt a fiatalasszonyt kérték fel, hogy rendezze meg az évzáró lakomát. Ezt mondta: “Sajnálom; nem tehetem, mert ott ebben az évben italt szolgálnak fel.” Az irodaigazgató nagyon megsértődött, de e fiatal hölgy kitartott álláspontja mellett, és ezt válaszolta: “Nem merem megtenni. Ebben az irodában egyes fiatalok figyelnek és követik példámat; ezen kívül Mesterem elvárja tőlem, hogy semmi olyat ne tegyek, ami valakinek botránkozást okozhatna.”

Formóza szigetén megtért egy bennszülött asszony. Tanulmányozta a Bibliát, aztán visszament a hegyek közé, hogy prédikálja az Úr Jézusról szóló evangéliumot. A japán rendőrség ezt mondta neki: “Nem prédikálhatsz. Ha prédikálsz, börtönbe vetünk.” Ő azonban bátran válaszolt: “Nekem magasabb helyről jövő parancsom van.” Ennek ellenére tovább figyelmeztették: “Nem számít; ha prédikáláson kapunk, börtönbe vetünk.” Az asszony azonban elment az ősi, vad falvakba, és már a második éjszakán futárokat menesztett mindenfelé, hogy gyűjtsék össze az embereket éjfél után egy órára. Két órán keresztül tanulmányozták az igét a gyertyák fénye mellett. Aztán három órakor, még a sötétben ki-ki visszament, és reggelre a japán rendőrök mindenkit a mezőn találtak a munkában. Amikor Jim Dickson misszionárius visszatért Formózára, sok ezer bennszülött keresztyénre talált. Napjainkban több mint 150 ezren követik Jézus Krisztust a szigeten, ami az egyik legnagyobb lelki aratás ebben a generációban.

Henry Ward Beecher indianapolisi prédikátorsága alatt sorozatosan prédikált az iszákosság és a szerencsejátékok ellen, és történetesen céltáblává tette lakóterületén azokat az embereket, akiknek e bűnökből nagy hasznuk származott. A következő héten, az utcán nyomába szegődött egy fegyveres férfi, és követelte tőle, hogy a helyszínen vonja vissza az előző vasárnapon mondott egyes kijelentéseit. “Vondd vissza itt azonnal – követelte a támadó –, vagy pedig rögtön agyonlőlek!” A prédikátor így válaszolt: “Lőj agyon! Nem hiszem, hogy úgy célba találsz, mint ahogy én tettem!” – és a prédikátor csöndesen odébb sétált.