ez a Bejárat

 

 

Szeretettel köszöntünk. Lépj beljebb!

 

 

 

 "...Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa...." Máté 19,14

 

 

Angyalkák

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, egy gyermek megszületni készült. Egy napon a gyermek így szólt Istenhez:
- Azt beszélik, holnap leküldesz a földre. De hogyan fogok ott élni, hiszen olyan kicsi és védtelen vagyok?
Isten azt válaszolta:
- A sok angyal közül kiválasztottam egyet neked. Várni fog téged, és vigyázni fog rád.
- De” - mondta a gyermek - itt a Mennyországban nem csinálok mást, csak énekelek és mosolygok. Erre van szükségem, hogy boldog lehessek!
Isten így szólt:
- Az angyalod minden nap fog énekelni neked. És érezni fogod az angyalod szeretetét, és boldog leszel.
- És - mondta a gyermek - hogyan fogom megérteni az embereket, ha nem értem a nyelvüket?
- Az könnyű - mondta Isten - Az angyalod meg fogja tanítani neked a legszebb és legédesebb szavakat, amiket valaha is hallani fogsz, és az angyalod türelemmel és gondossággal meg fog tanítani beszélni.
A gyermek felnézett Istenre, és így szólt:
- És mit fogok tenni, ha veled akarok beszélni?
Isten rámosolygott a gyermekre, és azt mondta:
- Az angyalod össze fogja tenni a kezeidet és megtanít imádkozni.
A gyermek azt mondta:
- Úgy hallottam, a földön rossz emberek vannak. Ki fog engem megvédeni?
Az Isten megölelte a gyermeket, és azt mondta:
- Az angyalod óvni fog téged, akkor is, ha ez az élete kockáztatásával jár!
A gyermek szomorúan nézett, és így szólt:
- De mindig szomorú leszek, mert nem láthatlak téged.
Isten megölelte a gyermeket
- Az angyalod mindig beszélni fog neked rólam, és meg fogja mutatni, hogy hogyan juthatsz vissza hozzám, habár én mindig melletted leszek.
Ekkor nagy békesség volt a Mennyben, de már hallani lehetett a földi hangokat. A gyermek sietve megkérdezte:
- Istenem, ha most mennem kell, kérlek áruld el nekem az angyalom nevét!
Isten így válaszolt:
- Az angyalod neve nem fontos... Egyszerűen csak így fogod hívni: ANYUCI

 

 

 

Max Lucado: Értékes vagy

 

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot.Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

 

"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"

"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erős hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"

"Gyermekem, előttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."
"Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked? "
Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
"Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli.
"Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló
"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
"Micsoda?"
"A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"
"Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idovel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."

 

 

 

A LEGKEDVESEBB IVÓCSÉSZE

 

Az ivócsésze most is ott állt a korsó mellett a szobában, ahol mindig szokott. Nagyon megbecsülte mindenki,hiszen a ház kicsi úrnőjének kedves edénye volt ez.

- Bizony - mosolyodott el magában a csupor -, belőlem tanult meg inni a leányka. Nem is lehetett neki másból tejet adni. Vigyáznak is rám a háziak, nehogy összetörjenek, mert jaj, mit szólna ahhoz Jairus leánya?Tán még a szemét is kisírná utánam.

Pedig volt olyan idő, amikor hiába kínálgatták a leánykának az ételt, az italt, nem evett, nem ivott semmit.Szomorú volt az egész ház, hang se nagyon hallatszott egész nap. Még a szolgáló is elfelejtett énekelni, pedig előtte csak úgy zengett a hangja. Mert megbetegedett Jairus leánya. Először csak a nevetés tűnt el az arcáról, aztán egyre csak fogyott, sápadozott, míg egy napon ágynak esett. Hiába kérdezgette az anyja, az apja:

- Mit innál, mit ennél, drága gyermekem?

A kisleány csak a fejét rázta. Hiába öntöttek belém forró tejecskét, vagy finomabbnál finomabb nyalánkságokat.A leányka semmit sem kért. Apja és anyja kétségek között vergődött. Hiába hívták az orvosokat, egyik sem tudott segíteni. Végül a leányka már szólni sem tudott, csak feküdt hangtalan, lehunyt szemekkel az ágyán.

Ekkor az édesanya így szólt férjurához:

- Bocsáss meg uram, hogy újra szólok, hiszen te jóval bölcsebb vagy énnálam. De ma reggel a piacon hallottam, hogy a csodatévő rabbi, Jézus, hamarosan városunkba érkezik. Talán ő tudna segíteni a kislányunkon...

Jairus tehetetlenül nézett a feleségére:

- De hiszen a zsinagóga elöljárója vagyok, hogy mehetnék én egy vándortanító elé...

Ám felesége szemében megcsillant egy könnycsepp, és Jairus elindult. Az asszony még utána szólt:

- A kikötőben találod meg, most érkezik.

Alighogy becsukódott az ajtó, a leányka egyre rosszabbul lett. Lélegzete gyöngült, arca sápadt volt, mint a fehér vászon. Egy halk sóhaj, és örök álomra szenderült. Anyja sírva borult a testére. A szolgáló riadtan lépett ki a szobából, és így szólt társaihoz:

- Meghalt a leányka! Szaladjon valaki a gazda után, ne fárasszák a mestert!

Hamarosan nagy sírás; jajveszékelés támadt odakint, a gyászolók a szobába is betódultak, és kétségbeesve állták körül a halottat, majdhogynem engem     is összetörtek. Ám nemsokára nyílott az ajtó, és Jézus lépett be rajta. Mögötte is hangosan síró és jajgató emberek.

Jézus halkan szólalt meg: - Miért csináltok ilyen zűrzavart, és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.

Erre kinevették, de ő mindenkit kiküldött a szobából, csak Jairus maradt odabent a feleségével, és a vele érkezett három tanítványa. Majd Jézus megfogta a gyermek kezét, és ezt mondta neki: - Leányka, neked mondom, ébredj fel!A gyermek arca kipirult, szeme felpattant, és mosolyogva ült fel. Azonnal felkelt, és járkálni kezdett. Mindenki döbbenten figyelte az eseményeket, ám Jézus meghagyta, hogy adjanak neki enni, gondoskodjanak róla. A leányka anyja ugrott is rögtön, szaladt velem a konyhába, friss tejet töltött belém, s már fordult is vissza. Gyermeke remegő kézzel emelt a szájához az ágyára újra leülve, és lassan itta ki belőlem a tejet. Mikor letett maga mellé a földre, akkor vettem észre, hogy Jézus már nincs idebent. Csak a csodálat maradt itt utána, meg az én kis gazdaasszonykám, aki meghalt, de most újra él.

LEÁNYKA, NEKED MONDOM, ÉBREDJ FEL! Márk 5,41

 

Miért van a szív rejtve?

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz akárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.

- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!

Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.

(ismeretlen szerző)

 

• < Előző
• Következő >