- Részletek
- Találatok: 9233
Csak a jók sírnak!
Az öreg dikó felnyögött a férfi súlya alatt, ahogy leült az alvó gyermek lábához. Nézte a sápadt gyertyafényben a kislány ártatlan arcát. Lágyan végigsimította kis homlokát félresöpörve a rakoncátlan tincseket. A meleg szoba az olvadó viasz és a gyermek illatával volt tele. A férfi ismét elcsodálkozott mily határtalan nyugalom és boldogság vesz körül mindent ahol a lánya van. Még itt – messze a várostól, a kényelmes otthonuktól – ebben a félévszázados öreg házban is minden biztonságos, lágy és otthonos lesz ha ő megérkezik. Nos igen, ha Isten létezik és figyel minket, akkor jól tudja, hogy hol van az Ő biztonságos vára, hol élnek az Ő igaz emberei.
Ahogy nézte a gyermeket érezte, hogy könnyei újra előbukni készülnek, s a torka újra szorítani kezd. Elöntötte a szeretet, megfogta a gyerek kezét, amitől az felébredt. Kinyitotta a szemét és csodálkozva nézett apjára. Nem szólt semmit csak némi meglepetéssel a szemében kérdőn pillantott rá. Hosszú másodpercekig néztek így egymásra. Kutatták egymás arcát egy ideig, míg a kislány halovány hangon megszólalt:
- Szia Apa!
- Szia Kicsim! – válaszolt a férfi, s már megbánta hogy felzavarta álmából. – Aludj csak nyugodtan, még nincs reggel.
Az éjszaka közepén jártak.
- Miért ülsz itt?Vadászni voltál? – kíváncsiskodott a gyerek.
- Igen, vadászni voltam, de már megjöttem. Csak szerettelek volna megnézni és látni, hogy jól alszol, aludj csak tovább, kimegyek...
- Ne menj el, olyan jó „apu” illatod van! Maradj itt és én visszaalszom mindjárt.
De nem aludt, nagyokat pislogva figyelte apját. Talán megérezhette apja rezdüléseit, s ez nem engedte, hogy elnyomja újból az álom.
- Jól van kincsem, itt maradok!
- Apu, te sírtál? Vörös a szemed.. - Állapította meg a gyerek tévedhetetlenül.
- Dehogy, csak füst ment bele. –hazudta, de hirtelen meg is bánta, hiszen sosem akart hazudni, sőt úgy érezte a gyerek pontosan tudja mi az igazság. – Vagyis tényleg sírtam egy kicsit. – helyesbített gyorsan.
- Még sosem sírtál.
- Dehogynem kicsim,- mosolyodott el a férfi - csak te sosem láttad. Tudod az apukák is szoktak néha egy kicsit sírni, csak nem úgy, mint a gyerekek. Sírunk néha boldogságunkban és néha mikor nagyon szomorúak vagyunk. – Remélte, hogy a csöppség megelégszik a válasszal, és nem firtatja tovább, de ő egyre éberebb és kíváncsibb lett.
- És most miért sírtál, szomorú vagy?
Az apa lehajtotta a fejét, nem készült erre a beszélgetésre, és nem is tudta hirtelen hogyan is magyarázza el.
- Igen egy kicsit szomorú vagyok. Meglőttem egy disznót. – Bökte ki a választ de nem hitte, hogy ennyiből megérti a gyerek a felindultságát.
- De hát mindig vidám vagy ilyenkor, most nem örülsz?
- Nem kicsim, egy kocát lőttem. Tudod, a kismalacok anyukáját. – Hirtelen eszébe villant, hogy talán a gyerek most csalódni fog benne, hiszen olyan büszke rá, és tévedhetetlennek hiszi.
- És ezt most nem szabad?
- Hát, szabadni - szabad, de ennek még kicsi malacai voltak. – válaszolta tanácstalanul.
- És miért lőtted akkor meg?
- Azt hittem, hogy nem koca, és miután meglőttem előjöttek a malacai. A férfi sutának érezte a gondolatot és azt, hogy magyarázkodni kezd.
- Apu! Sírtak a malackák?
- Sírtak kicsim.
- És Te is ezért sírtál?
Felesleges volt válaszolni, csak állta a gyermek kutató tekintetét.
- Akkor Te most rossz vadász vagy?
Hosszú másodpercek teltek el némán. Oly sok beszélgetésük volt a jóról és rosszról, helyes és helytelenről az életben, hogy a vadász érezte nincs helye magyarázkodásnak, nincs helye semmi másnak. Csak ők vannak ott ketten, ahol szembesülnek az élet dolgaival.
- Igen szentem, azt hiszem, hogy most rossz vadász vagyok.
A gyerek csak nézte apját nagy okos szemeivel, amiben furcsa fény gyúlt. Nem öröm, nem bánat, nem csodálat és nem csalódás, hanem valami más, a szeretet.
- Apu, szerintem Te mégsem vagy rossz vadász!
A férfi felemelte a fejét, nagyot nyelt és a szeme körül apró táncot jártak az idegek. Csak ült ott a kislány mellett és megfordult a világ vele. Nem gondolt már sem puskával, erdővel, megszűnt létezni a világ. Érezte a gyerek szeretetét, úgy tűnt semmi sem számít már igazán az életben, csak ez a pillanat ott ezzel a csöpp tündérrel, s nem állta tovább feltörő indulatát...
- Mert csak a jók sírnak, ha valami rosszat tesznek... Apu, de már ne sírj!... Érted?... Csak a jók sírnak...
Szerző: Büdi Gábor
forrás: ..09.01.08.
bacsipista
Ezt a történetet a Canadahun közösségi portálról vettem. A mai napon (2010.05.03) kaptunk egy emailt a novella szerzőjétől aki kérte a forrásmegjelölés módosítását, vagy a történet eltávolítását.
Valóban megtaláltuk a történetet a Magyar Vadászlap honlapján, ezért a kérésnek eleget téve forráskánt megnevezzük.
Módosított forrás:vadaszlap.hu/magazin/index.php
2010.04.03. bacsipista
A forrás tárgyában küldött levél másolata:
Tisztelt Hölgyem, Tisztelt Uram! Egészen véletlenül bukkantam honlapjukra, s írásom apropóját az adta, hogy a történetek között találtam egy általam korábban írott novellát. Az írás címe: Csak a jók sírnak. Ez az írásom már meglehetősen régen jelent meg a Vadászlap hasábjain, illetve hozzájárulásommal néhány internetes honlapon. Nos, örömömre szolgál, hogy az Önök lapján is olvasható, azonban forrásként nem én vagyok megjelölve, hanem valamilyen "canadahun" nevű portál. Kérem Önöket, hogy az írás alján engem tüntessenek fel forrásként, vagy távolítsák el onnan. Köszönettel és tisztelettel kívánok Önöknek erőt és egészséget, Bűdi Gábor
Tisztelt Büdi Gábor Úr!
Javítottuk a forrásmegjelölést és köszönjük hozzájárulását a novella honlapunkon történő megjelentetéséhez.
