Illusztrációs történet a pásztor és a vadkecskék meséje alapján a barátságról.

Minden időben szeret a barát

Élt egyszer egy kecskepásztor a hegyekben, aki nyáját rendszeresen kihajtotta a hegy oldalában elterülő legelőre. Egy nap vadon élő kecskék keveredtek a sajátjai közé, a pásztor azonban ennek még örült is, hiszen arra gondolt, hogy így még nagyobb nyájat tudhat magáénak. Amint besötétedett, a vadkecskéket saját kecskéivel együtt behajtotta barlangszerű istállójába.

Másnap vihar érte el a környéket, zuhogott az eső, villámlott, így a pásztor nem terelte ki a nyájat a legelőre, hanem az istállóban elkezdte a kecskéknek szétosztani az elraktározott takarmányt. A sajátjainak alig adott valamit, épp hogy csak kibírják valahogy, a vadkecskéket azonban bőséges táplálékkal látta el, hogy magához csábítsa őket.

Amikor a vihar elállt, és újra a szabadban legelhettek a kecskék, kivitte a pásztor a teljes nyájat a megszokott legelőre. Saját kecskéi szokás szerint elkezdtek békésen legelészni, a vadkecskék azonban egyből elfutottak. A pásztor bosszúsan rázta az öklét, miközben utánuk kiáltott:

- Átkozott kecskék, de hálátlanok vagytok! Nagyon jól bántam veletek, bőségesen lakmározhattatok, aztán most meg faképnél hagytok!

A kecskék visszanéztek, és egyikük így szólt a pásztorhoz:

- Eszünk ágában sincs maradni. Ha a régóta veled lévő kecskéket nem becsülöd meg, és miattunk még mostohábban bánsz velük, akkor velünk is így fogsz, amikor újak jönnek, vagy amikor már nem fűződik érdeked hozzá, hogy jól bánj velünk.

A mese bizonyítja, hogy nem kell szívesen fogadni azok barátságát, akik régi barátaiknál többre becsülnek minket, míg újak vagyunk; meg kell gondolnunk, hogy ha fölöttünk is eljár az idő, másokkal barátkoznak össze, és azokat fogják többre tartani.

Aiszóposz meséi alapján