Hogy álljunk az Úr elé?

Részletek
Találatok: 598

Hogy álljunk az Úr elé?


Akiről ez a történet szól, Jánosnak hívták. A haja borzas, pólóinge és farmer nadrágja szakadozott, s cipője sincs. A szó szoros értelmében ez a pár ruhadarab volt az összes viselete, míg egyetemre járt. Lángész volt. Egy kicsit szélsőséges, de nagyon okos fiú. Egyetemi évei alatt tért meg.

Az egyetemmel szemben volt egy konzervatív gyülekezet, jól öltözött tagokkal. Szerettek volna missziózni az egyetem diákjai között, de nem tudták, hogyan fogjanak hozzá. Egy vasárnap délelőtt János úgy döntött, hogy odamegy. Megjelent az ajtóban, kócos hajjal mezítláb, szakadt ingben és a szokásos farmerjában. Az istentisztelet már megkezdődött, s János szétnézett, hogy hová tudna leülni, de telt ház volt, minden hely el volt foglalva.
Lassan elindult előre a padok közt. Minden szem rajta volt, az emberek
egy kicsit kellemetlenül érezték magukat, amikor látták menni, de senki sem szólalt meg.
János egyre közelebb és közelebb került a szószékhez, s látta, hogy sehol egy üres hely. Erre szó nélkül a szószék előtt lekuporodott a szőnyegre. (Egy egyetemi evangélizáción ez természetes dolog volt, de ebben a gyülekezetben ilyesmi még soha nem fordult elı!)
A tagok már igazán idegesek voltak, a feszültséget késsel lehetett vágni!

Közben a lelkipásztor észrevette, hogy az imaház hátuljáról az egyik diakónus lassan elindult János felé. A diakónus már megette kenyere javát, több mint nyolcvan év súlya nyomta vállait, haja őszbe borult, öltönye frissen vasalt, mellénye zsebéből aranyóra lánca lógott ki. Istenfélő, magabiztos és nagyon udvarias ember volt.
Bottal járt, lassan közeledett a fiú felé, és mindenki azt gondolta, hogy: “igaza van,
jól teszi, hogy utána megy ennek a srácnak. Hogy is lehetne elvárni ettől a diakónustól, hogy eltűrje azt, hogy valami jöttment egyetemista csak úgy bejöjjön az utcáról és leüljön a földre istentisztelet alatt”.
Az idős ember lassan odaért a fiúhoz. A teremben síri csend, melyet csak botjának egyenletes kopogása tört meg. Minden szem rászegeződött. Még egy lélegzetet sem lehetett hallani. Mindenki arra gondolt, hogy a lelkipásztor az istentiszteletet sem tudja folytatni addig, amíg ez a diakónus el nem intézte a dolgát.
És azt látták, hogy az aggastyán a földre dobta botját, s nagy nehézséggel leereszkedett János mellé a földre, hogy a fiú ne érezze magát egyedül.

A jelenet hatása leírhatatlan volt. Miután a lelkipásztor visszanyerte lélekjelenlétét, akadozó hangon csak annyit mondott:
 
“Amiről mai prédikációm szólni fog, arra senki nem fog emlékezni, de amit most láttatok azt soha nem fogjátok elfeledni!”
 

Megtérésem előtt én is vívódtam azon, hogyan álljak az Úr elé. Nem éreztem magam elég tisztának, mivel telve volt az életem bűnös szokásokkal. Féltem, ha meglát így az Úr akkor elutasít magától, azt mondja, hogy előbb változzam meg és ha ez sikerült akkor Ő is elfogad. Azóta rájöttem, hogy mindez a gonosz suttogása volt azért, hogy féljek Istentől, haragjától és bosszújától. Már tudom, hogy a mi Istenünk egy szerető Isten, aki úgy szeret minket ahogy vagyunk. Találtam egy dalt az interneten. A címe "Sokszor úgy érzem". Ezt meghallgatva megerősödött bennem, hogy Jézushoz úgy kell mennünk ahogy vagyunk. Nem kell szépíteni a dolgainkat, nem kell arra várnunk, hogy megváltozzunk. Jézus úgy vár minket ahogy vagyunk; bűnösen, piszkosan, összetörten. Ha őszinte szívvel közeledünk hozzá a változást Ő biztosítja. Bízzunk benne!